She is the one, who cares about me

Sziasztok!
Tudom, hogy időtlen idők óta nem toltam fel a seggem ide, sem a többi blogra. De számomra elég nehéz mindent összeegyeztetni, akárhogy próbálok mindent elintézni, valami mindig felmerül, amire nem jut időm. Szóval arra jutottam, hogy az eredeti 3 novelláról, 2 novellára csökkentettem a tervezetem. Úgy gondolom, mindent leírtam ebben a 2 novellában, amit akartam, és nem akarom senkinek sem tovább húzni az idegeit.

A novellához ajánlom nektek Skillettől a Rebirthing c. számot.

Ezenkívül szeretném megköszönni, a blog összes olvasójának, hogy elolvasta a történetem, főleg azoknak, akik véleményezték is a fejezeteket. Remélem nem csak nekem, de nektek is jó kikapcsolódást és szórakozást jelentett. :) 

Puszi:
LilyV

El sem tudom képzelni, mi járt az Úristen fejében, mikor megteremtette az asszonyt. Azt hiszem, úgy vélte, hogy Ádám kezd egy kicsit túl beképzelt és önelégült lenni; a Világegyetem urának képzeli magát, nevet ad az állatoknak, meg ehhez hasonlók... Gondolta, jó lesz letörni a szarvát. Mondjuk, ebben igaza volt. De épp az asszonyt azért mégse kellett volna megteremtenie. Íme, hogy ráfázott, szegény nyomorult! Egyszer csak nyakig benne volt az eredendő bűnben.
Agatha Christie

 

(Bella szemszöge)
Mióta Edward felbukkant Vegasban, valahogy megváltoztam, nem tudom pontosan elmondani, hogy mi változott, de valami igen. Sokkal több időt töltöttem vele, mint a többi újszülöttel, aki a városba jött, mert vele olyan természetes és könnyed volt beszélni mindenről. Olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást, már alig emlékeztem rá, hogy milyen volt az életem nélküle. Pedig még csak két hónapja volt itt.  De kezdtem megijedni a köztünk alakuló kapcsolattól, ami veszélyt jelenthet a céljaim elérésében.

(Edward szemszöge)
Két hónap hosszú idő, mégis úgy röppent el, mintha csak két óra lett volna. Rengeteget beszélgettünk, de mégsem tudtam meg róla lényegében semmi fontosat, nem ismerem az emberi életét, egyedül a vámpír létéről mesélt. Talán épp ezért mardosta a kíváncsiság az oldalamat az emberi élete iránt. De ő úgy kerülte a témát mintha tűz lett volna, ami elégetheti testét és megölheti. Az idő teltével egyre kevesebbszer hoztam fel az emberi élet témát, bár nem nyugodtam bele a tudatlanságba, de nem tudtam sehogy sem utána járni. Az egyik nap egy számomra ismeretlen vámpír zavarta meg a beszélgetésünket. Egy lány volt, szinte még gyerek, nem nézett ki többnek 12-nél. Bella mégis úgy pattant fel és vonult el a lánnyal, mintha csak egy fontos vámpír lenne ebben az eltorzult társadalomban. Figyeltem távolodó alakjukat, de a beszélgetésükből egyetlen szó, egyetlen név ragadta meg a figyelmem, nevezetesen a Volturi. Emlékszem Carlisle mesélt róluk, hogy ők olyanok, mint a királyok. Ők ellenőrzik a vámpírokat és tartják fenn a hatalmukat. Egyáltalán nem találtam pozitívumnak, hogy a Volturival is kapcsolatban van Bella, bár nyilván eléggé feltűnő lehet a Volturinak, az itt eltűnt emberek száma, már ha tényleg figyelemmel kísérik az eltűnéseket, ahogy Carlisle mondta. Vajon a Volturi elnézi Bellanak, vagy Bellaék ügyesen rendezik a dolgot és el tusolják a többségi halálesetet? Valahogy biztos sikerült megoldaniuk a problémát, hisz Vegas már jó ideje a vámpírok melegágya. Állítólag türelmes vámpír vagyok, de mégsem tudtam megvárni, hogy visszatérjen, ki kellett mozdulnom, ezért elmentem vadászni. Alig fél órába telt, mire ráleltem egy részeg tuskóra, aki egy nőt molesztált az egyik sikátorban. Megvártam, amíg a lány elmenekült, csak utána kezdtem el szívni a vérét. Miután csillapítottam a torkomban égő tüzet. Vámpírérzékszerveimnek hála megéreztem, hogy valaki figyel engem, nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ki lehet az, és azon sem, hogy hol lehet. A legmagasabb tetőn ült, a lábát a semmiben lóbálva, mint mikor először találkoztunk. Elmosolyodtam, amit ő is viszonzott. Felugrottam mellé és onnan szemléltük a város fénykavalkádját. Egyikünk sem szólt, élveztük a csendet, amit végül Bella tört meg.
- Mond, miért csinálod ezt? - kérdezte halkan, rám pillantva.
- Mire gondolsz? - kérdezem döbbenten.
- Miért iszol embervért, mikor a bűntudat belül gyötör téged? - megfontoltam a választ, mielőtt kimondtam volna.
- Mert nem tudok rajta változtatni. - sóhajtottam fel.
- Miért ne tudnál? Korábban is meg tudtál küzdeni a vérszomjaddal, ezek után is meg tudnád tanulni.
- Egyedül biztos hogy nem.
- Talán én is segíthetek, bár nem tudom hogy megy ez.
- Tényleg megtennéd?
- Nem tetszik, hogy tönkreteszed magad. Ha tudok, akkor segítek. De szeretnék kérni valamit.
- Hallgatlak.
- Pár napig maradj a Mirage-ban. Ne gyere ki onnan.
- Miért? - néztem rá értetlenül.
- Mondjuk úgy, hogy vámpírok jönnek ellenőrizni engem, és nem vagyunk túl jó kapcsolatban. Nem akarom, hogy bántsanak.
- Szóval fontos vagyok neked? - mosolygok rá féloldalasan.
- Azért ne képzelj bele túl sokat. - nevetett fel és az oldalba bökött.
- Ezzel elkéstél. - nevettem én is, de egy idő után elült a jó kedvem. - A Volturi az, igaz?
- Szóval Carlisle mesélt neked róluk.
- Igen. Ő is egy volt közülük.
- Tudom. És ő nem volt megelégedve a Volturi felfogásával. Csodálom, hogy képes volt eljönni tőlük. Aroék senki másnak nem engedték meg ezt a kiváltságot.
- Te is Volturi voltál?
- Nem, vagyis nem egészen...
- Hogy érted?
- Erről nem szoktam beszélni, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag bízom benned és abban is, hogy nem mesélsz ezekről a dolgokról és rólam másoknak …
- Bízhatsz bennem. - nézek rá biztatóan és megszorítom a kezét.
- Mikor még ember voltam, volt egy férjem. A családom választotta őt. Végül is nem volt vele sok gondom, mind a ketten próbáltunk tudomást sem venni a másikról, csak ha feltétlen muszáj volt. Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy szeretői vannak, ő pedig úgy tett, mintha úgy viselkednék, ahogy egy korabeli nőnek kellett volna, úgy tett, mintha tudott volna az összes kiruccanásomról a barátaimmal. Alig másfél évig voltunk házasok, mikor átváltoztam, és úgy tudom ő az átváltozásom után két évvel változott át. Aro változtatta át.
- És hogy … haltál meg?
- Később elmesélem, rendben? De nem most. - sóhajtott fel, tele fájdalommal.
- Szóval a Volturi ellenőriz téged és Vegast?
- Nem tetszik nekik, hogy ennyien halnak meg, és tudják, hogy nem szimpatizálok velük, aggódnak, hogy esetleg hadsereget képzek ellenük. Ezért ilyenkor sok vámpír elhagyja egy időre a várost, hogy ne legyen olyan feltűnő, mennyien élnek itt a védelmem alatt.
- És igazuk van? Tényleg hadsereget készítesz ellenük?
- Talán igen. Miért, számítana? - nézett rám kutakodó szemmel.
- Nem, nem számítana. És, mikor jönnek?
- Holnap este felé érnek ide.
- Meddig maradnak?
- 3-4 napot. Hosszú lesz, az biztos. - sóhajtott fel, majd pár perccel később eltűnt a sötétben, hogy elintézze, hogy ne találjanak itt túl sok vámpírt. Én pedig lassan, emberi tempóban sétáltam vissza a Mirage-hoz. A napok olyan lassan teltek a négy fal között, hogy már a második nap azt hittem begolyózom. Nem tudtam mit kezdeni magammal, pedig Bella könyveket hozatott nekem, és zenelejátszót, pár bakelitet is kaptam. Igazán mindent megtett, hogy lefoglalhassam magam. De friss levegőre volt szükségem, ezért a fejembe húztam egy karéjos kalapot, arra az esetre, ha elvonulnak a felhők, és kimentem, nappal. Úgy gondoltam eggyel több vagy kevesebb vámpír, igazán nem számíthat, hisz Bella csak nem üríthette ki az egész várost. Miközben sétálgattam, láttam, pár Volturi címert viselő vámpírt, de egyik sem vett igazán figyelembe engem, így megnyugodtam. Egyszer csak megpillantottam egy fekete köpenyes alakot, aki Carlisle elmondásai szerint Aro lehetett. Ismertem a képességét is, de furcsálltam, hogy egyedül van, csak a kísérete, két testőr volt mellettem, de a többi király nem. Meglepődtem, hogy hozzám szólt.
- Nocsak, kit látnak szemeim, a drága jó Carlisle rossz útra tévedt fiát. - nevetett fel Aro. - Örülök, hogy megismerhetlek, Edward. - nyújtja felém a kezét.
- Carlisle mesélt rólatok, és a képességedről. Remélem nem veszed sértésnek, ha nem fogok veled kezet. - válaszoltam kimérten, mire ő jóízűen felnevetett.
- Én is hallottam a tiédről. Ámulatba ejtő. Mindenféle kapcsolat nélkül képes vagy olvasni a gondolatokban. Bármikor szívesen látnálak köztünk.
- Köszönöm a felajánlást, de jól érzem magam itt.
- Egyedül élsz itt?
- Ismerek egy-két vámpírt, de igen, egyedül.
- Ismersz egy Bella nevű vámpírt.
- Ő a Mirage tulaja. - válaszoltam szűkszavúan.
- Remek, akkor átadhatsz neki egy üzenetet. - mosolyog kedélyesen a sötétből hirtelen előbukkanó Caius. - Mondd meg neki, hogy az exférje üdvözli. - vigyorog és a következő pillanatban már két testőr csavarja ki a karjaim, majd hirtelen egy éles roppanást hallok és elsötétült minden...

(Bella szemszöge)
Szokatlanul nyugodtan telt az itt tartózkodásuk. Meg is lepődtem, míg nem értesültem róla, hogy az éjjel elhagyták a várost és egy csomagot hagytak hátra. Hatalmas doboz volt, aminek furcsán ismerős illata volt. Mikor a felismerés félelemmel öntött el, a vörös csomagolást és a fekete masnit szétszabtam és a dobozban Edward széttépett teste volt beletéve. Ez még hozzájuk képest is morbid volt, bár mit is vártam tőlük? Tudtam, mit kell tennem, bár nem akartam őt így magamhoz kötni, de nem maradt más választásom, mert valamilyen furcsa módon vonzódtam hozzá és szükségem volt rá, talán jobban is, mint neki rám. Azzal, hogy feltámasztottam, még szorosabban kötődtem hozzá. Amint sikerült túllépnie a feltámadás sokkján, minden kérdésére készségesen válaszoltam, még az emberi múltammal kapcsolatban is, mindent megosztottam vele, olyan dolgokat is, amikről előtte senkinek sem meséltem. Azt hiszem épp ettől féltem mindig is. Túl közel kerülni valakihez. Épp ezért, mielőtt még ennél is közelebb kerültem volna hozzá, ellöktem magamtól. Hagytam, hogy azt higgy egy érzéstelen ribanc vagyok, aki néha, szórakozik vele, ha akarja. De a legrosszabb az egészben, hogy még az érzéstelen ribancot is elfogadta, aminek álarcát kettőnk közé emeltem...

1. Meeting with the streinghtest women in the world

Sziasztok!
Tudom, hogy rettenetesen kicsúsztam az időből, de egyszerűen nem tudtam írni, nem volt időm, mert megint előrehozott érettségit teszek, ami jövő héten lesz, meg vissza is kellett rázódnom a suliba. Higgyétek el, nagyon de nagyon sajnálom.
De itt van az első novella :) Amelyhez szerintem pontosan passzol a Linkin Parktól az Esier to run c. szám.
A következőt próbálom korábban hozni, remélem arra már nem kell ennyit várnotok …
Puszi:
LilyV
xoxo

 

Újra akarom kezdeni az életem... El akarom követni azokat a kis bűnöket, amelyekre mindig vágytam, de amelyekhez soha nem volt elég bátorságom. (...) Majd szerzek új barátokat, és megtanítom őket arra, hogy ha mernek őrültek lenni, akkor bölcsek is lesznek. Csak felejtsék el az illemszabályokat, és fedezzék fel az igazi énjüket, a legtitkosabb vágyaikat, keressék a kalandokat, és főleg ÉLJENEK!

Paulo Coelho

 

(Edward szemszöge)
Úgy éreztem szükségem van erre, szükségem van rá, hogy kipróbáljam milyen szörnyeteg is vagyok. Így is ügyeltem arra, hogy csak bűnözők vérét igyam, de ez nem volt elég, nem éreztem magam szabadabbnak, nem éreztem magam jobban sem, hogy nem kellett a torkomban égő tűzzel harcolnom. Mindennel ellentétben rettenetes bűntudat gyötört, ami rosszabb volt, mint a torkomban égő lángok. De meghoztam a magam döntését, feladtam Carlisle elveit, és elhagytam őket. Ők jól meg vannak ketten, nincs szükségük egy problémás, lázadó gyerekre. Ha változtathatnék a döntésemen, akkor ott maradtam volna velük és nem öltem volna. De már nem tudok visszamenni az időben, és nem mehetek vissza hozzájuk, így nem. Már nem tudnék Carlsile szemébe nézni, sosem tudnék. Ezért jöttem át ide, Amerikába, hogy messze legyek tőlünk és elvegyülhessek a hozzám hasonlóan romlott emberek között, a bűn városában, Las Vegasban. Meglepődtem, mikor már a város külső, nyugodtabb körzeteiben jártam, ugyanis már ott több különböző vámpír illatát éreztem. Ahogy beljebb értem az éjszakai kivilágított városrészbe, ahol hatalmas hotelkomplexumok álltak és kaszinók, ahol főleg férfiak játszottak, de meglepődtem, mikor láttam, hogy vannak olyan szórakozó helyek, ahol nők és férfiak is ugyanúgy pókereznek és játszanak egymással. Kissé furcsálltam a dolgot, hiszen azokban a játéktermekben szinte már egyenjogúként bántak a nőkkel, amit Carlisle-ék kapcsolatán kívül még sosem láttam. De ez Amerika, fejlettebb, mint Spanyolhon. Itthon érzem magam, mert itt könnyebb elvegyülni, az emberek nem figyelnek fel annyira a különcökre. Senki sem figyel fel a sápadtságra és az emberek magánszférája is jóval nagyobb, mint Európában. Sokkal nyugodtabban élhetek itt, mint ott. Itt úgy is kevésbé tűnik fel bárkinek is, a furcsa halálesetek vagy eltűnések. De azért megdöbbentett, hogy Vegasban milyen sok vámpír él. Az első pár napban furcsán néztek rám, mint valami betolakodóra, aztán változott a helyzet, nem foglalkoztak velem, ahogy önmagukon kívül senki mással sem. Úgy éreztem, hogy itt meghúzhatom magam, úgy, hogy senki nem vesz rólam tudomást és nyugodtan … táplálkozhatok. Vagyis így gondoltam, egészen addig, mag 5 nappal az érkezésem után felbukkant egy gyönyörű női vámpír. Éppen elhajítottam a kiszipolyozott testet, amikor megéreztem a csábító illatát és megpillantottam a háztetőn ülve. Az ajkain vidám mosoly virított és úgy lóbálta a lábát, mint egy óvodás kislány.
- Üdvözöllek nálunk.
- Üdvözlöm! - viszonozom köszönését formálisan.
- Itt akarsz letelepedni, vagy csupán átutazóban vagy?
- Nem értem mi köze ehhez, hölgyem. - mosolygok rá féloldalasan, mire dallamos hangján felnevet és egy nagymacska kecsességével ugrik le a tetőről, majd kecsesen és puhán érkezik is a talpára, mintha nem is hatna rá a gravitáció. Már egyáltalán nem látszott annak az óvodás kislánynak, mint aki pár pillanattal ezelőtt még a tetőn ült, nem, most inkább hasonlított egy végzetasszonyra, egy harcosra, egy vérbeli vámpírra. Ha nem lennék magam is vámpírt, már árkon bokron túl futottam volna, feltéve, hogy nem öl meg …
- Tudod ez az én városom, Edward. És mint a város alapítójának és fejének tudnom kell, hogy mik a szándékaid.
- Honnan tudod a nevem?
- Mióta idejöttél, kutattam utánad. - mosolyog nyugodtan. - Többet tudok rólad, mint azt hinnéd.
- Mint például?
- Tudom, hogy Carlisle Cullen változtatott át, kevesebb mint egy éve. És európai vagy.
- Miért fontos, hogy európai vagyok?
- Én is az öreg kontinensről jöttem át. Mindig örömmel tölt el, ha híreket kapok Európáról.
- Honnan származol?
- Edward, itt én szoktam kérdezni, és elvárom, hogy válaszoljanak.
- Huzamosabb ideig szándékozom maradni.
- Köszönöm Edward. Ha szeretnél egy helyet, ahol nyugalomban meghúzhatod magad nappal, akkor keresd fel a Mirage hotelt, ott nappal is elszórakozhatsz.
- Nem éreztem értelmét, hogy pénzt szerezzek.
- Attól még a Mirage kapui nyitva állnak előtted, Edward.
- Köszönöm … - mondtam várakozóan, hátha elárulja a nevét, de ehelyett felugrott a tetőre.
- Franciahonból jöttem. - pillantott vissza rám mosolyogva, majd eltűnr a házak sokasága között. Furcsa érzésem támadt az árnyéklánnyal, valami vonzott benne, a nap nagy részében eszembe jutott az arca, és a mosolya. Így végül arra jutottam, hogy mégis csak megnézem azt a Mirage-t. Egy több emeletes szálló volt, aminek az alsó szintjein különböző játéktermek sorakoztak, rengeteg emberrel és pár vámpírral. A pultnál egy ember fogadott, aki csöppet sem riadt meg vörös szemeimtől.
- Megmondaná a nevét, Uram? - kérdezi illedelmesen.
- Edward Cullen. - válaszolok nyugodtan és figyelem, ahogy a papírlapok között keresgél.
- Áhh igen, meg is van Mr. Cullen. A 27-es lakosztály az Öné.
- Igazán? - nézek döbbenten a kulcsra, amit a kezembe ad. - És meg tudná mondani Mr. Tanner – pillantok a ruháján lévő névére. - merre találom a lakosztályt?
- Köszönöm Tomas, majd én körbevezetem az új vendéget. - mosolyog az emberre ugyanaz a vámpír, akivel találkoztam, akinek az arca mindig felvillant előttem, amikor lehunytam a szemem.
- Örömmel, hölgyem. - válaszol alázatosan és jól hallható, ahogy a szíve hevesen ver a jelenlétében. Érthető, hiszen csak férfiból van.
- Gyere velem Edward. Megmutatom neked az én kis gyöngyszemem. - mosolyog lágyan, légiesen.
- A tiéd? - nézek körbe a hatalmas, díszes aulában.
- Igen. - húzza ki magát büszkén.
- Szabad? - mosolygok rá felajánlva a karom, mire ő nevetve belém karol és gyengéden irányítva vezet a folyosókon a játéktermeken, a báltermen keresztül. Nem igazán figyeltem a termek pompás díszítésére. - Miért hívtál meg ide?
- Tudod sok vámpír száll meg Vegasban, mert ez a bűn városa. Itt megszokottak az eltűnések, támadások … Jó ha leszögezem Edward, hogy attól függetlenül még figyelünk arra, hogy a vámpírok ne lepleződjenek le. Meg szeretnélek rá kérni, hogy ahogy eddig, úgy ezután is ügyelj rá, hogy hogyan táplálkozol. Tudom, hogy túl vagy az újszülött időszakodon, de nem vagy még túl tapasztalt a vámpírvilágban, én pedig szeretem szemmel tartani az újoncokat.
- Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek.
- Ez a te érdeked is. Itt nem eshet bajod és nyugodt életed lehet, mármint vámpír mércével …
- Köszönöm.
- Hidd el, ez nekem is érdekem. Ez lesz a te szobád. Ha valami nem megfelelő jelezz Tomasnak.
- És te?
- Van még néhány elintézni valóm. - kacsint. - Kellemes időtöltést!- indul el emberi tempóban a lépcsők felé.
- Várj! Te mindent tudsz rólam, de én nem tudok rólad semmit sem.
- És nem is egyhamar fogsz bármit is tudni rólam. - nevet fel vidáman.
- Még a nevedet sem árulod el?
- Bella. A nevem Bella. - mondja és elsuhan, mintha ott sem lett volna.

Novellák :D

Sziasztok! 

A szavazásról tömören: 

A blogon összesen 33 szavazat érkezett és 96% a novellákra szavazott, illetve  főblogon is volt 5 ember, aki vette a fáradtságot és szavazott, hogy legyenek novellák. Így kétség sem fér hozzá, hogy lesznek. Próbálom ezeket is hetente feltenni. Az első valószínűleg következő hét közepe körül kerül majd fel. Remélem a novellákat is épp úgy fogjátok majd szeretni, mint magát a történetet. 

Köszönöm mindenkinek, aki szavazott! 

puszi.

LilyV 

Epilógus – Happy Ending

Sziasztok!
Tudom hogy ez csak egy rövid szösszenete lett, de nem tudtam hogy vagy mint fejezzem be, hogy milyen legyen az epilógus. Hogy őszinte legyek nincs benne valami nagy gyakorlatom …
Remélem azért méltó befejező része lesz ez a történetnek.
Akit érdekel, vagy szereti, az hallgassa meg Avril Lavigne-től az Innocence c. számot.
Puszi:
LilyV
xoxo

 

Ha boldog leszel majd egyszer, tudd, hogy az vagy, s ne szégyelld bevallani ezt a nagyon is tiszteletre érdemes állapotot.
Henry de Montherlant

 

(5 évvel később)

Azt mondják az élet hullámvölgyekből áll. Egyszer fent, máskor lent. Hosszú évszázadokon keresztül voltam mélyen, amíg Edward szárnyakat nem adott nekem a boldogság felé vezető úthoz. Igaz az út nem volt könnyű, de minden szenvedést megért. Mind kilábaltunk a Volturi végéből – ami megjegyzem nem volt nehéz – és családdá kellett kovácsolódnunk. A Cullen családnak elég nehézkesen ment elfogadni, hogy Jane és Alec az én gyerekeim, ahogy azt is, hogy Caius még nem került pokolra, azt hiszem ezt én viseltem a legnehezebben. A Cullen családnak, meg kellett szoknia, hogy mi ember vért iszunk, ahogy nekünk is, hogy időnként huzamosabb ideig kell donorvéren élnünk. De semmi sem lett volna elég nagy ár azért a boldogságért, amit most érzek. Persze nem azt mondom, hogy minden mindig csodálatos, mert ez nem így van. Néha veszekszünk és vannak pillanatok, amikor olyan messzire futnék, amennyire csak lehet. De ez normális, azt hiszem. Furcsa dolog ezeken a dolgokon gondolkodni.
- Héé, min gondolkodtál el ennyire? - nyom egy csókot Edward az ajkaimra, amikor lehuppan mellém a kanapéra.
- Semmi érdekesen. - válaszolom mosolyogva és hozzábújok.
- Ha nem lenne olyan érdekes, akkor a tv-t néznéd.
- Csak eszembe jutott, hogy hogy jutottunk el idáig.
- Úgy érted Esme szigetére? Tudod felszálltunk Seattle-ben egy repülőre, majd leszálltunk Rioban és …
- Hahaha. Most hülyéztél le virágnyelven. - játszom a sértődöttet.
- Ééén? Dehogyis! - ránt magához.
- Oh, pedig én úgy hallottam.
- Azt hihetném, hogy vámpír létedre bajok vannak a hallásoddal.
- Szóval már süket is vagyok? Na szép mondhatom.
- Miért ilyen morgós ma velem, Mrs Cullen?
- Mert Mr Cullen két teljes órára magamra hagyott. - bokszolok a karjába.
- Nem értem hogy élhetted túl szerény személyem, ilyen tartós hiányát?
- Mit ne mondjak, meg kellett szenvednem az életben maradásért.
- Micsoda szörnyűség!
- Igen, igen rettenetes volt. - mosolyodom el, majd egy lágy csókot nyomok az ajkaira és elhelyezkedem ölelő karjai között. Nem figyeltem az időt, vagy a tv-ben leadott filmet, csak élveztem a nyugalmat és a teljesség érzését, amit a karjaiban éreztem. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, amikor megszólalt.
- Gondolkodtál rajta, hogy mit veszünk Jane-nek és Alec-nek a születésnapjukra?
- Igen. - válaszoltam. - Jane említette, még mikor végeztünk a Volturival, hogy látott egy festményt rólam, Caiusnál. Szóval megkértem Caiust, hogy mondja el, hol van. Úgy gondolom örülne egy festménynek, amin az egész család rajta lesz. Mit gondolsz? - pillantok fel szemeibe.
- Remek ötlet Édesem. - mosolyog.
- Igen, már korábban is eszembe juthatott volna. Viszont Alec ajándékára nincs még tippem se.
- Eléggé összemelegedtek mostanában Kate-tel …
- Szóval valami páros ajándékra gondolsz?
- Mondjuk egy két főre szóló világ körüli út? Azt hiszem Alec sem akarna mást, mint elszakadnia a kíváncsi fülektől. Egy világ körüli út, épp elég hosszú, hogy jobban megismerjék egymást és több időt lehessenek kettesben.
- Hümm, igazad lehet. Biztos örülne egy kis távolságnak. - nevettem fel végül.
- Tudod én minek örülnék éppen? - néz rám elég sokatmondó tekintettel.
- Na hadd halljam. - mosolyodom el.
- Éjszakai fürdőzésnek a vízesésnél.
- Én benne vagyok, de előtte még van itt egy elég fontos kérdés. - veszem el az asztalról a laptopom. - Rose-ék jönnek majd 2 hónap múlva, és nem tudtam dönteni, melyik ágynak örülnének jobban.... - mutatom meg a két képet.
- Húú, szerintem mindegy. Én sem emlékeznék arra, hogy milyen ágy volt a szobában, ha nem lenne vámpír memóriám.
- Köszi, ezzel most sokat segítettél. - csóváltam mosolyogva a fejem és végül megrendeltem az egyik ágyat csak úgy találomra. És nem maradt más, csak élvezni a maradék pár napunkat távol mindentől és mindenkitől, egy lakatlan szigeten, ahol csak mi ketten vagyunk...

Díj *-*

Sziasztok! 
Újabb díjat kaptam, a Libster Award-ot, amit már többször ki is tettem, ezért úgy gondolom, még egyszer nem teszem ki ...
De nagyon szépen köszönöm szépen a díjat Dominak!
puszi:
LilyV
xoxo

A blog sorsa ...

Sziasztok! 

Mint ahogy azt drága Miniem is észrevételezte, a blogom már igen csak a végét járja. A következő az utolsó fejezet lesz. Na és akkor most jön, az a bizonyos DE … volt egy-két olvasóm, akik kifejezték érdeklődésüket Edward és Bella megismerkedésével kapcsolatban. Én pedig nem szeretnék senkit sem kétségek között hagyni, vagyis írnék egy 2-3 részből álló novellacsokrot a megismerkedésükről és a közös múltjuk kezdeti részéről. Bár még nem igen állt össze bennem ez a darabkája a történetnek, de ettől függetlenül szívesen megírnám. Ha ti is ezt szeretnétek, épp ezért indítok egy szavazást, hogy tudjam, ti mit is szeretnétek. :D 

A szavazás SZEPTEMBER 1-JÉN zárul le. 

puszi:

LilyV 

28.Fejezet – My children

Sziasztok!
Húhh tudom, hosszú ideje nem jelentkeztem már, de a nyaralás is elhúzódott kicsit és őszintén szóval elég nehezen sikerült megírnom ezt a részt :/
De azért csak összehoztam, bár valahogy nem az igazi, de akárhogy keresem, mit javítsak rajta, egyszerűen nem találom … szóval kifejezetten örülnék néhány kritikának :)
Aki szeretne zenét hallgatni, annak ajánlom Miley Cyrus-tól a The Climb c. számot.
Élvezzétek ki ezt a maradék 3 hetet! :D
Puszi:
LilyV
xoxo

 

Megbánást kellene éreznem. Ehelyett szörnyűséges elégedettség söpör végig rajtam, mint a tűz. Nyertem. Ez a győzelem, bármilyen áron is csikartuk ki, édes.
/Libba Bray – Az az édes, távoli harang/

 

A Volterra felől áradó füsttel elszállt a hosszú évek szenvedése, a fájdalom, amit mindig is éreztem. Az a súlyos szikla legördült a szívemről és olyan szabaddá váltam, mint egy madár. De mégis most jön a legnehezebb rész, el kell mesélnem a gyerekeimnek, hogy még élek, meg kell értetnem velük, hogy én vagyok az anyjuk. Ezerszer inkább küzdenék meg az egész Volturival újra, minthogy felszakítsam a régi sebeiket vagy felnyissam a szemüket, hogy az apjuk eltiltott tőlük. Tudniuk kell, hogy bár sosem voltam szent, mégis mennyire szerettem őket, és mennyire szenvedtem, mikor megtudtam, hogy meghaltak. Mindenki azt hiszi, a fájdalomba nem lehet belehalni, de ez nem igaz. Nézem a Volterraból áradó hatalmas füstfelhőt, miközben a többiek már örömködnek a győzelmünk miatt. Boldognak kéne lennem, hiszen bosszút álltam, de most inkább nyugtalan vagyok, mint boldog, még annyi mindent el kell intéznem, hogy nem tudtam magam átadni a megkönnyebbülésnek és a boldogságnak. Az első nem kis feladat mindjárt az volt, hogy lerázzam magamról a többi vámpírt, akik most épp az új rendszerüket dolgozzák ki, és azt akarják, hogy én is segítsek. De engem  hidegen hagy ez az egész, nekem ott van Vegas, ahol én irányítom a vámpírokat, ahol az én szabályaim élnek. Akkor miért kéne ebbe bele szólnom? De csak nem hagytak békén, pedig az időm vészesen fogyott. Így végül kompromisszumot kötöttem, miszerint először hazamegyek a családomhoz és majd utána segítek nekik. De ezután gyorsan elküldtem a vámpírjaimat, ezzel jelentősen csökkentve az itt lévők számát. Majd felkaptam egy sporttáskát, és én is útnak indultam, ahhoz a kis házhoz, Milánótól alig 4 kilométerre, ahova Charlotte-ék a gyerekeimet vitték. Miközben útnak eredtem, elővettem a telefonom és rámentem az első gyors hívómra, Edwardra, aki azonnal fel is vette.
- Kicsim – szólt bele aggódva.
- Szia Drágám. - szóltam bele mosolyogva. - Minden oké, már vége van.
- Tényleg? - szól bele vidám, reménykedő hangon.
- Még szép! Még három nap, és otthon leszek, veled.
- Nem sérültél meg? A gyerekeid is jól vannak?
- Igen, igen. - nevetek fel. - Alig várom, hogy végre hazaérjek, de még a nagyja hátra van, a gyerekeimnek még meg kell tudniuk, hogy én vagyok az anyjuk. És fogalmam sincs mégis hogy fogják fogadni. - sóhajtottam fel lemondóan, mire ő készségesen kezdett biztatni, ahogy egy remek pár teszi. A szavai erőt öntöttek belém és bátorságot. Az örökkévalóságig elhallgattam volna, ahogy beszél hozzám, de ügyelnem kellett rá, hogy ne csússzak ki az időből. Így kinyomtam a mobilom, és egy terebélyes fa árnyékába húzódtam a felkelő nap sugarai elől. Mély levegőt vettem és kissé undorodva széthúzom a sporttáska cipzárját, hogy kipakoljam a bűzlő tartalmát. Bár nem akartam ezt tenni, jól tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy a gyermekeim megszeressenek. Az apjuk vallomása. Emlékszem, ahogy testének apró maradványait a tűz mellé tettem, egyik vámpír sem kérdőjelezte meg, mert naivan hittek a szavamban. Pedig épp ezért küldték őket, hogy bizonyságot szerezzenek a szavaim valóságáról. Úgy tűnik elég meggyőző voltam a gyűlöletemmel kapcsolatban, amikor megölettem Arot és ahogy megkínoztam Caiust. Miután apró darabokra szaggattam a testét egyikük sem kételkedett benne, hogy hamuként akarom látni. Amint kimentek a szobából én összeszedtem a darabjait és ebbe a táskába rejtettem, amit ledobtam az ablakból, hogy mikor elhagyjuk a kastélyt összeszedjem és elég távol tudjam a vámpíroktól, akik éreznék a belőle áradó bomló test orrfacsaró bűzét. Ha valamiben, hát a tervezésben jó vagyok ez egyszer biztos. Mint egy kirakós darabkáit raktam ki a testét a füvön. Utáltam az egészet, de mégis gyakorlottan hívtam elő a képességem. Nem okozott már különösebb nehézséget, még így sem, hogy legszívesebben a pokolban látnám viszont … Mégis megkönnyebbültem, amikor feléledt. A teste összerándult, a szemei gyanakvóan jártak ide-oda és a rettegés kiült az arcára. Akármilyen mocskosul hangzik élveztem, hogy így látom, és azt is, ahogy oltalomért hozzám bújik. Nem öleltem magamhoz, nem dédelgettem, nyugtatgattam őt, ahogy másokat szoktam ilyenkor, csak hagytam, hogy öleljen, ez is több, mint amennyit megtennék érte. Mikor összeszedte magát és már egyáltalán nem hatott rá a képességem, így egy idő után, nagyjából 3 órával később, újra önmaga volt. Kissé megzavarodhattam, mert örültem neki.
- Mit csináltál velem? - kérdezi rekedt hangon.
- Feltámasztottalak. - válaszoltam érzéstelenül.
- Nem tudom, hogy köszönetet mondjak, vagy ne, mert ha jól emlékszem te is öltél meg.
- Máshogy nem tudtam volna megoldani, talán nem is akartam. - vonok vállat.
- Miért tetted?
- A gyerekeinknél nem lenne előnyös, ha tudják, hogy megöltelek, márpedig egyszer úgyis megtudták volna.
- Szóval meg sem próbálod lehitetni velem, hogy nélkülem unalmas lett volna az életed? - nevet fel jókedvűen. - Micsoda csapás!
- Ugyan, túléled.
- És most mik a terveid?
- Most szépen elmeséled a gyerekeinknek a történetünket, hogy hazudtál nekik rólam.
- Miért tenném? - kérdezi fennhéjázva, így újra kivetem rá a képességem.
- Mert azt akarom. Ezért is hoztalak vissza. Kénytelen vagy azt tenni, amit akarok.
- Várható volt, hogy neked is jó valamiért, hogy felélesztettél.
- Igazad van, várható volt. Simán el tudnám tusolni, hogy én öltelek meg. És ha te tudtál ennyi éven keresztül hazudni nekik, hidd el nekem is menne.
- Nem kételkedem benned.
- Baró. De csak hogy tudd, Caius Volturi odaveszett a csatában, vagyis új személy azonosságot kell majd felvenned és ügyelni rá, hogy ne ismerjenek fel.
- Magamtól is gondoltam.
- Remek, akkor indulhatunk is.
- Szomjas vagyok.
-Tudom, a közelben van egy kis falu, ott vadászunk. - zártam le a beszélgetésünket és egymás mellett elindultunk a falu felé. Átengedtem neki az első embert, akit találtunk, de én is levadásztam egyet. De neki nem volt elég egyet, nem róttam fel neki, hiszen tudtam, hogy mennyire kimerítő a feltámadás, így is egész jót bírja az átlaghoz képest. Egy szót sem szóltunk egymáshoz az út alatt, míg a kis kunyhóhoz értünk. Éreztem Charlotte-k és a gyerekeim illatát, és megkönnyebbülés és elégedettség töltött el. Végre eljutottam idáig. Caius ment be elsőként a kunyhóban, ahol a gyerekeim egy régi kanapén ültek, leláncolt kezekkel és folyamatos megfigyelés alatt, bár Zafrina koncentrációja volt a legkézzelfoghatóbb a levegőben.
- Bella. - szólt megkönnyebbülten Charlotte.
- Ő mit keres itt? - sziszegi Peter Caiusra nézve. - Meg kellett volna halnia a többiekkel együtt.
- Zafrina, köszönöm szépen, a segítséged. - nézek rá hálásan, ezzel jelezve, hogy ennyi épp elég volt.
- Ennyit megtehettem érted, ha már megnyerted nekünk a háborút. - pattan fel. - De akkor vissza is megyek a klánomhoz. Minden jót!
- Nektek is. - viszonozom a jókívánságát, mielőtt még elrohanna.
- Kérdeztem valamit, Bella, miért nem ölted meg? - tér vissza az eredeti kérdésre Peter, Caiusra mutatva.
- Tudod, hogy nem tehettem.
- Már miért ne tehetted volna?
- Ő az apjuk. - mondom, mintha ez mindenre mentség lenne.
- Tudom, de ez nem menti fel őt az alól, hogy Volturi.
- Jó, oké, Peter. De nektek nem is kell róla tudnotok, én csempésztem ki. És azt teszi, amit mondok neki, ha akarom. Tudok rá felügyelni. - mondom határozottan.
- Remek, és miért vagy benne olyan biztos?
- Peter, kérlek nyugodj meg, Bella tudja mit csinál. - nyugtatja meg a párja.
- Mi lesz, ha rájönnek, hogy megmentetted? - folytatja tovább a kihallgatásomat Peter.
- Nem fognak rájönni, mert Caius meghúzza magát, igazam van? - néztem az említettre.
- Nem lehet neked ellenállni. - mondja behízelgő hangon, amitől még a hátamon lévő szőr is égnek áll.
- Feltámasztottad? - kérdezi gyanakodva Peter.
- Igen. - bólintok. - Köszönöm a segítségeteket, de most már rendben leszünk. Menjetek, ünnepeljétek meg a győzelmünket. - nem kellett kétszer mondanom, Charlotte megölelt, mielőtt elmentek volna, de nem mondtak semmit. Felesleges lett volna, úgyis találkozunk még valamikor az örökkévalóságban. Ezek után viszont a figyelmemet teljes egészében a gyermekeimre irányítottam, a szemükben kavargó kérdésekre.
- Apa, mi történt? - kérdezi lányunk.
- A Volturi elesett. Rajtunk kívül valószínűleg mindenki meghalt. - válaszol mindenféle érzésektől mentesen.
- Ki ez a nő? - fojtatja a kérdezősködést a fiunk.
- Ez egy elég hosszú történet lesz. - sóhajt fel apjuk fáradtan.
- Úgy tűnik, ráérünk. - mondja lányunk egykedvűen.
- Igazuk van, Caius, szóval kezdj bele. - szólalok meg én is, és a gyerekeinkhez lépek, hogy kiszabadítsam őket a láncok fogságából bár ők, maguk is ki tudnák magukat szabadítani.
- Rendben. - egyezik bele kelletlenül. - Emlékeztek, hogy mit meséltem, édesanyátokról?
- Hogy belehalt a szülésbe. - vágja rá türelmetlenül a fiú.
- Nem mondtam el róla mindent. És a születésetek körülményéről sem. Abban a korban az orvostudomány még nem volt ilyen fejlett, sőt sok tévhit is keringett a gyógyítás különféle módszereiről. Mikor a bábaasszony megerősített anyátok megérzését, miszerint terhes, már akkor figyelmeztette minket a bába, hogy a megszokottaknál jobban oda kell figyelnünk, bár nem tudta megállapítani, hogy ketten vagytok. Akkoriban olyan ritkák voltak az ikrek, mint a fehér holló. Mikor elérkezett a szülés ideje és megszülettél, azt hittük halott vagy. - pillant lányunkra. - Nem sírtál fel és a bába azonnal elvitetett téged, amikor kiderült, hogy anyátok tovább vajúdik és nem vagy egyedül. Az egyetlen remény az maradt, hogy legalább a másik baba túl éli. De te sem sírtál fel. Mindketten összeroppantunk, hogy két halott babánk született. - miközben Caius mesél, érzem, hogy hogy szorul össze a már rég nem dobogó szívem az emlékek miatt, de azt is hallom, hogy Caius hangja hogy válik egyre gyengébbé. - Anyátok csak sírt és sírt, nem fogadott el semmilyen segítséget, nem volt hajlandó enni sem, míg nem elaludt, vagyis azt hittem, míg a gyógyító, azt nem mondta, hogy kómába esett. Így már nem hallhatta, amikor ti felsírtok a másik szobában. Az esélye, hogy felébredjen a kómából csekély volt, míg nem egy nap az orvos elvitte tőlünk, egy ispotályba. Néha meglátogathattam, de nem változott semmi az állapotában, míg egy nap, két hónappal a születésetek után, megjelent egy gyógyító és azt mondta meghalt. Hittem neki, miért ne tettem volna? Aztán 58 évvel később újratalálkoztunk. - mindketten láttuk a szemükben a döbbenetet és talán a reményt is, de a düh egyre feljebb küzdötte magát bennük.
- Úgy érted anyánkkal? - sziszegi dühösen a fiúnk.
- Igen. De dühös voltam rá, amiért nem tért vissza hozzám, miután átváltozott, pedig érthető volt, hisz a miénk érdekházasság volt, érzelmektől mentes. Akkor mondtam el neki, hogy ti is túléltétek és Aro átváltoztatott titeket. Elmondtam neki, hogy Volturik lettünk és hogyha a közeletekbe merészkedik a testőrök megölik. De néha kivételt tettem vele. Meghívtam az esküvőimre, de sosem beszélhetett veletek, mert testőröket állítottam rá. Azt akartam, hogy szenvedjen. Nem akartam, hogy valaha is megtudjátok, hogy vámpírrá vált az anyátok. És meg is tudtam őrizni ezt a titkot, mert nem volt elég ereje az egész Volturi ellen, egészen mostanáig. - fejezi be Caius, mire a fia felpattan és kitekeri a kezét dühében, az arcát pedig a falba vágja. Ez a gyors mozdulatsor büszkeséggel tölti el a szívemet.
- Hol van most? - kérdezi dühösen, de meglepetésemre nővére válaszol.
- Itt. - szól halkan, végig rám nézve. - Láttam rólad egy festményt a New York-i nyaralónkban. Meg is kérdeztem Arot, hogy kit ábrázol a festmény, ő pedig azt mondta, hogy egy különleges képességű vámpírt, de azon a festményen még nem voltál vámpír. Te vagy az, ugye?
- Igen, kislányom. - mosolygok rá lágyan, szeretetteljesen. - Hosszú évszázadokon keresztül csak az tartott életben, hogy visszakapjalak titeket. De most már sosem engedlek el titeket.
- Szóval te vagy az anyánk? Azt hiszem nem így képzeltelek el. - néz rám fiam is, elengedve Caiust.
- Tudom, hogy ez nektek nagyon furcsa, és nehéz elfogadni, hogy én vagyok az anyukátok, megértem, hogy nem tudtok így gondolni rám. De … talán idővel menni fog. - mondom reménykedve.
- Igen, idővel, majd teljes család lehetünk. - mosolyog lányom.
- Igen, remélem, épp ezért szeretném, ha megismernétek a családom másik felét, a férjemet és a családját.
- Ismerjük Cullenéket. - szól lányom, vállat vonva, nekem pedig időre volt szükségem, hogy rájöjjek, hogy a gyűrűmön van a családi címerünk, amiről tudhatja, hogy hozzájuk tartozom.
- Igen, mindig is csodáltam Carlisle-t, hogy kiszakadt a Volturiból. -bólint fiam. - De szívesen találkozunk velük, ha ezt szeretnéd.
- Köszönöm. - mosolygok rájuk lágyan és lassan lányom felé lépkedek és átölelem, majd a fiamat is magamhoz húztam. Olyan kellemes melegség öntött, amit nem tudtam szavakba önteni. Nem akartam siettetni őket, de ilyen hosszú idő után végre megölelhettem őket és ez nagyon sokat jelentett nekem. Persze ennyivel nem volt minden tökéletes, mert Caiusra úgy néztek, mint valami ellenségre, és fiunk egész úton vele vitatkozott és kiabált, amiért eltitkolta előlük, hogy élek, míg nagy örömömre lányom az életéről mesélt, én pedig ittam minden szavát.

Nyaralás

Sziasztok! :D
Sajnos megint azzal a hírrel jöttem, hogy megint nem leszek minimum egy hétig. De pontosan nem tudom megmondani, hogy meddig nem, mert azt sem tudom, hogy meddig maradok, ugyanis a keresztapámék nyaralójába megyek.
Nektek is tovább jó nyarat kívánok!
Puszi:
LilyV

27. Fejezet – I'm not a saint

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak most sikerült feltennem :$ Tegnap szándékoztam, de nem jött össze.
Remélem tetszeni fog, bár szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy DURVA RÉSZLETEKET tartalmaz, szóval csak saját felelősségre ;)
Aki meg szeretné hallgatni, annak ajánlom a Linkin Parktól a Broken glass c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

Nem vagyok férfi. Nincsen meg bennem a férfiak büszkesége, nem tudsz rávenni, hogy szemtől szemben megküzdjek veled. Ez teljes mértékben a ti nemetek gyengesége. Én nő vagyok. Bármilyen fegyvert hajlandó vagyok felhasználni, hogy elérjem, amit akarok.
Cassandra Clare

 

A hosszú évszázadok, amik tervezgetéssel teltek és amiket a fájdalmammal és a bosszúvágyammal hármasban töltöttünk, most végre megérett. Most nem kell finomkodnom, nem kell játszanom az ártatlan, gyenge lányt, akinek nincs ereje a Volturi ellen. Most én vagyok a bosszú korbácsa, ami eléri őket, s fájdalom kénköves tüze, ami felemészti őket, míg pokolra nem kerülnek. Ők sosem értették, sosem hitték volna, hogy ez vagyok én igazából, egy bosszútól vezérelt halálos fegyver, de most már ők is rájöttek, és ez elégedettséggel tölt el. Élvezni fogom, ahogy fájdalomtól remegő testtel, könyörgéstől és döbbenettől elhomályosult szemmel fognak rám nézni, főleg Aro. Neki külön ajándékom van. Emlékszem még, 1867-ben ő ajánlott alkut, ami szerint megismerhetem a gyermekeimet és része lehetek az életüknek, cserébe csak vissza kellett hoznom hőn szeretett Sulpiciáját. Caius-on kívül ő az, akinek a szenvedése a legeslegjobban fog esni. De most nem velük kell foglalkoznom, az első a gyermekeim kiszabadítása. Próbáltam erre koncentrálni, miközben egy-két őrt intéztünk el a folyosókon, a szobáik fel haladva. Jól ismertem a kastélyt, hiszen már párszor voltam itt, amikor Caius meghívott, bár akkor sosem engedtek a gyerekeim közelébe. De attól még tudtam, hogy melyik folyosó merre kanyarog. De nem csak ez adott biztosságot, abban, hogy jó felé haladok, hanem azok a vámpírok is, akiket egyszer már feltámasztottam, és ezeken a falakon belül töltötték el napjaik nagy részét. Céltudatosan haladtunk és ahogy mentünk a folyosókon, úgy hagytuk magunk mögött a Volturi katonák testének szürkésfekete por maradványait. Nem éreztem miattuk bűntudatot, pedig ők igazán nem tehettek a királyaik dolgairól. De én sem az a nő vagyok, aki bűntudatot érez mások elveszített élete miatt. Ez nem az a világ, ahol helye van a bűntudatnak. Itt akinek bűntudata van, az nem tudja megvédeni magát és valaki ki is használva a gyengeségét megöli. Az én világomban a gyengét megöli az erős. És én az erősek közé tartozom, akin nem uralkodik el a bűntudat vagy a félelem. Amikor harcolok, amikor ölök, akkor elzárom az érzéseket, csak a rideg ürességet hagyom meg magamnak, hogy minden esélyem meg legyen a győzelemre. Nem néztem hátra, meg sem fordult a fejemben, hogy legalább az ember gyerekeket megmentsem. Innen egy ember sem távozik élve. Nem pazaroltam az időt, hogy kinézzek az egyik ablakon, mert jól hallottam a fájdalmas sikolyokat, és éreztem az épp keletkező vérfolyó illatát, ami a macskakőköveken folyik. Miközben a folyóson lépkedtünk, elértük végre az uralkodók külön szárnyát. Nem tudom hány testőrt öltünk meg, nem számoltam, és nem is érdekelt igazán, de azt pontosan tudom, hogy 3-an közülünk is elestek, de még így is elegen nyomultunk előre a folyosón, ahhoz, hogy a hátul érkezőkre szükségünk sem legyen, egészen eddig. Itt annyi testőr sorakozott fel, hogy hirtelen ők kerültek létszám fölénybe, de ez nem jelentett semmit. Nem volt könnyű dolgunk, mégis Zafrina segítségével se perc alatt sikerült kivégeznünk őket. Ez az a pillanat, amikor igazán meg tudom érteni, hogy Aro miért gyűjtötte a képességgel bíró vámpírokat. Miután Zafrina elhitette velük, hogy a Mont Evereset-en vannak egyes egyedül mi mit sem teketóriázva téptük ki a karjaikat, majd a fejüket és felgyújtottuk őket egy gyufa segítségével. Ezután jöttünk mi ketten, Zafrina-val, bár még 8 másik vámpír is jött velünk, de csak hogy lássák, tényleg megteszem-e, amit kell. Ez az én elégtételem, és ezt mind tudták, egyikük sem veszi el tőlem a lehetőséget, hogy megöljem őket. De először is Zafrina bevetette a képességét a meglepett vámpírokon. Láttam a gyerekeimet és tudtam, hogy most már rendben lesznek. Rájuk terítettem egy-egy olyan árnyalatú köpenyt, mint amilyen rajtunk volt, így senki sem nézte őket ellenségnek. Zafrina kitartóan használta rajtuk a képességét, míg Peter és Charlotte erősen lefogták őket és Zafrina kíséretében kiugrottak az ablakon, hogy kellő távolságba vigyék őket. Így – leszámítva a maradék 6 vámpírt, akik jöttek megfigyelni az eseményeket – magamra maradtam a három királlyal és a két feleséggel. Olyan régóta fantáziáltam már erről a pillanatról és most mérhetetlenül édes elégedettség járja át a testem. Végre, végre megölhetem őket. Bár Marcust valahol mélyen sajnáltam, hiszen ő sosem tett ellenem semmit, sőt mindig az én oldalamon állt. De ígéretet tettem, hogy egyik Volturi király sem éli túl.
- Én figyelmeztettelek titeket, mégsem hittetek nekem. - csóválom a fejem rosszallóan.
- Élvezed, igaz? - mosolyog rám Caius valamilyen morbid megmagyarázhatatlan örömtől vezérelve.
- Nem tagadom. - válaszoltam egy lágy mosollyal ajkaimon. - Most az én szabályaim szerint fogunk játszani és tiétek lesz az a megtiszteltetés, hogy lássátok azt a szörnyű énemet, amit mindig leláncolva tartottam magamban. - sétálgattam fel és le a szoba egyik oldalánál, a kezeimet a hátam mögött összekulcsoltam.- Egyetlen probléma, hogy kettővel többen vagytok, a kelleténél. Vagyis ketten megússzátok és csak gyorsan megöllek titeket. Naaa, kik legyenek azok? - kérdeztem elgondolkodó hangon, pedig tudtam, hogy kiket akarok megkímélni a szörnyűségektől. Senki sem mukkant, a két nő még a lélegzetét is visszatartotta, egyedül Marcus nézett a szemembe, a kezeit kitárta és elmosolyodott.
- Az én időm már régen lejárt.- mosolygott nyugodtan és láttam rajta, hogy várja a halált, talán a régi szerelmét szeretné viszont látni, vagy a családját.
- Te voltál az egyetlen, akit mindig is kedveltem. - néztem rá lágyan és elé léptem. - Sajnálom, hogy mégis így kellett végződnie.
- Ne sajnáld. Már régóta csak a halált vártam. - mosolyog lágyan, majd lehunyja a szemét, mint ha arra kérne, hogy csináljam már. - Legyetek boldogok a gyerekeiddel. - súgja még halkan, búcsúzóan. Érzem valahol mélyen a lelkemben, vagy a nem dobogó szívemben, hogy hálásnak kéne lennem, hogy nem kellene megölnöm, de nem hagyom felszínre törni ezeket az érzéseket, csak hirtelen letépem a fejét.
- A jók hamarabb halnak, mint a mocskok. - nézek a kezemben tartott fejére, amit aztán a teste többi részére dobok és máglyát gyújtok rajta. - Nos, ki legyen a másik szerencsés? - kérdeztem a többiekre nézve. Senki sem szólt. Nem értem, hogy felfogták-e, hogy a gyors halál valószínűleg jobb, mint a nem túl gyors... Persze nem volt választásuk, de szerettem volna meghagyni nekik ezt az érzetet. De ha nem élnek vele ... hát nem. - Én felajánlottam. - vontam vállat nyugodtan.
- Ez amolyan utolsó kívánság style volt? - kérdezi Caius nyugodt hangon, én pedig a szemébe néztem. Hirtelen, mint egy villámcsapás tudatosult bennem, hogy még mindig kételkedik abban, hogy képes vagyok-e rá. Kedves egészségére, nem veszem zokon. Ő lesz az utolsó, aki meghal, végig fogja nézni, hogy hogy ölöm meg Arot is. Látni fogja, hogy nem csak gyorsan letépem a fejét és ennyi. Látni fogja, hogy milyen kegyetlen tudok lenni, ha akarok. Talán, mire ő kerül sorra, már félni fog. Talán nem.
- Ha azt akarod, akkor igen. - válaszoltam végül, és újdonsült nejét fogtam le hátulról. - Először rá kellett volna jönnöd, hogy a férjed mekkora egy seggfej. De ne aggódj így boldogabban halsz meg, hogy megkíméltelek tőle. - mosolygok elragadóan édesen, a szemébe nézek, amikor letépem a fejét és Marcus máglyájára dobom a testét és a fejét is. Majd elégedetten leültem az egyik karosszékbe. - Aro, te leszel a következő. - mosolygok rá vidáman, mint egy gyerek karácsonykor.
- És mit akarsz? - kérdezi nyugodt hangon, de a szemében ott ég a kétségbeesés lángja.
- Oh, én igazán semmit. Csak megmutatom milyen rettenetes, amikor a szeretteid ellened fordulnak.
- Ezt meg hogy a francba érted?
- Tettél egy ígéretet, amit nem tartottál be. Tudod ez igazán nem szép dolog. - dorgálom meg még a mutatóujjamat is lengetem magam előtt, mintha óvodás lenne. Vagy én lennék óvodás...  Ha jobban belegondolok én viselkedem gyerekesen.
- Most már megszerezted, amit akartál, nem? Nem vettél elég revánsot?
- Korántsem. Tudod én megtettem, amit kértél.
- Jól tudom. - pillant szeretett feleségére.
- És még azt hittétek, hogy igazságosak vagytok. - nevetek fel, majd legyintek egyet. - Gondolom nagyon szeretheted Sulpiciat, ha még tőlem is szívességet kértél. - nem válaszolt, de tudtam mire gondol. El akarja titkolni előlem, hogy mennyire szereti őt, hogy Sulpicia könnyen megússza. De nem tud becsapni. Tudom, hogy én voltam az utolsó személy, akihez fordulni akart. Nem volt más választása.
- Azon dolgoztunk, hogy a titkunk ne tudódjon ki, és ez sikerült is, mint láthatod. - érvel.
- Igen, ez igaz. Annyit öltetek, hogy össze sem tudjátok számolni. - mondtam, bár nem volt hangomban sem megvetés, sem dorgálás, hiszen én sem vagyok szent, hogy kioktassam őket. - Bár megóvtátok a titkot, de nem tettek semmit a többi vámpírért, csak úgy életetek, mint a királyok.
- Jajj, mert te tudod, hogy kell egy uralkodónak tennie? - kérdezte szarkasztikusan.
- Fogalmam sincs. De arra emlékszem, hogy a Napkirály sem volt jobb, mikor ember voltam. - vontam vállat lazán.
- És elítélsz minket, azért, mert megöltük a törvényszegőket? - nevet fel Aro, hogy oldja a benne lévő feszültséget, látom rajta, hogy lassan lenyugszik. Ő sem hiszi, hogy megölöm. Hát jó.
- Nincs jogom senkit sem elítélni. - vonok vállat és kényelembe helyezem magam a karosszékben. A képességemnek szabad utat engedek, érzem a közelben lévőket, akiket egyszer már feltámasztottam. Érzem a harcuk hevét, némelyiküknél még a harc örömét is. De mindez nem fontos. Teljesen hidegen hagy, hogy mit tesznek ők éppen, hiszen nem vagyok betolakodó, vagy leskelődő. Egyetlen érdekelt közülük. Egyetlen egy vámpír a több százból. Mégsem volt nehéz megtalálnom, hogy ő volt a legközelebb hozzám. Éreztem a félelemét és aggodalmát. Valahol mélyen motoszkált bennem, hogy a gondolataiban kiutat keres. Még közelebbről figyeltem a rezdüléseit, egészen a belső rejtett zugaiból. Nem akartam magamra vonni a figyelmet, ezért tovább társalogtam, míg próbáltam összeszedni magam, a támadáshoz. - Egyébként komolyan csodálom, hogy ilyen hosszú ideig meg tudtátok őrizni a vezető szerepeteket a vámpírvilágban.
- Ohh ez elismerés volt? Dicséret? - kérdezi önfeledten Caius. - Még a házasságunk alatt sem hallottam ilyesmit tőled.
- Akkor ez igazán kijárt már, nem? - nevetek fel. És érzem, ahogy kialakul a kötés kettőnk között. Mintha láthatatlan kötelékek fűznék össze a tudatunk és akaratunk. A bábos felkészült és a marionett bábu már úgy mozog, ahogy a bábos akarja. Caius még nevetett, amikor Sulpicia hirtelen Arora rontott. Láttam Aro döbbenetét, nem is csodálom, hisz a saját felesége rontott rá.
- Sulpicia, Drágám, mit csinálsz? - nyöszörögte, mikor Sulpicia a falhoz vágta és arcát úgy a falba ütötte, hogy még a vakolat is lejött.
- Mindig csodáltad a képességem, hogy vissza tudok hozni vámpírokat a végzetükből. - suhantam hirtelen melléjük, úgy, hogy pont Aro szemébe nézhessek. - De minden visszahozásnak ára van. Ők mind hozzám tartoznak. Elég közel vagyok hozzájuk, érezhetem amit ők, láthatom, amit ők látnak. De ez nem minden. Némi koncentrációval és erővel átvehetem fölöttük az irányítást. - mosolyom a lehető legangyalibb volt, amire képes voltam. Aro szemei dühödtek voltak. Nem tudott dönteni mit tegyen. Haljon meg, vagy ölje meg a szerelmét. Nem hagytam csak így, gondolkodni. Sulpicia elrántotta faltól és ütni kezdte, az egyik kezét kitörte, de nem volt olyan veszélyes támadás, csak Arot ingereltem, hogy ölje meg őt. De Aro nem tett semmit sem. Nem védte magát, csak tűrte a fájdalmat, így kezdtem kicsit bele lendülni. Sulpicia felhagyott az értelmetlen ütésekkel és szépen lassan elkezdte szétszaggatni férje testét. Aro fájdalmasan ordítozott, mégsem támadt vissza.
- Bella, ha egyszer találkozunk a pokolban, ezt még kamatostul visszakapod. - morogta.
- Majd találkozunk a pokolban. - küldtem felé egy mosolyt, mielőtt Sulpicia letépte volna a fejét és már csak alig pislákoló parázsra dobta, ezzel elvégezve helyettem a piszkos munkát.
- Furcsa, még két évszázad után is le tudsz nyűgözni. - biccent elismerően.
- És még csak most jön az igazi műsor. - nézem Sulpiciat, aki a tűznél áll. Figyelem, hogy hogyan változik az arckifejezése, ahogy visszaengedem neki a szabad akaratát. Undorodnom kéne magamtól, de most ezt az érzést is száműztem a szótáramból, helyette mosolyogva nézem Sulpicia szenvedését. Ő is ezt tenné a helyemben... Figyelemmel követtem, ahogy térdre rogy és keserves, könnyek nélküli zokogásba kezd. Caius, aki az elmúlt két évszázadot vele töltötte, mégsem látszott rajta, hogy sajnálja.
- Tudod, még így is optimistán álltam hozzád. - nézek rá, mire vörösen izzó szemeit rám emeli.
- Hogy érted? - húzza fel egyik szemöldökét.
- Mikor ember voltál, már akkor egy tahó voltál. Tudod egy ideig még tetszett is, csak aztán meguntam. Mikor megtudtam, hogy vámpírrá váltál, úgy gondoltam, nem lehetsz sokkal rosszabb, mint emberként. De csak most látom, hogy bár lehetetlennek hittem, mégsem az. De most, még undorítóbb köcsög vagy. - mosolygok rá, mintha nem is sértegettem volna. A nevetése elnyomja Sulpicia zokogását.
- Tudod téged sem kell félteni. Mindig a tudtomra tudtad adni, hogy mekkora tuskó vagyok. Komolyan, szinte már dicséretnek hangzik a szádból. - néz rám elismerően, amikor hirtelen Sulpicia nekem ugrik. Számítottam rá? Még szép. Szerintem senki sem repesne az örömtől, ha valaki más megöleti vele a szerelmét. Így is eleget szenvedett, és különösebben nem is voltak ellenérzései vele szemben, így pár perccel később, már darabokban esett a teste a lángokra.
- Már csak te maradtál.
- Azt hitted, ezzel megrémisztesz, hogy végig nézeted velem, hogy ölöd meg őket?
- Igen, ez volt az elképzelésem, nem számítottam rá, hogy ennyire kegyetlen és érzéstelen lehet bárki, mint te.
- Mint láthatod, lehetséges.
- De nem kell aggódnod, még szenvedni fogsz.
- Mit tervezel? - kérdezi kissé megrendült érzéketlenséggel.
- Egyesével töröm el az összes csontod. - vigyorgok rá ördögien.
- De egy vámpír csontjait nem olyan egyszerű eltörni, anélkül, hogy le ne szakadna a sérült testrész.
- Nehéz, de lehetséges. Tudod csak miattad tanultam meg. - néztem rá, és elkezdtem eltörni mind a 206 csontját. Eleinte még vissza tudta fojtani a sikolyait, de aztán, ahogy egyre haladtam a fájdalmasabb, fontosabb csontok felé, mint a kulcscsontja vagy a gerincoszlopa, már nem bírta még csak lehalkítani sem. Torka szakadtából ordított, valószínűleg a környéken lévő összes vámpír hallotta, de egy sem szaladt a segítségére. Hisz az ő ordítása is csak egy volt a sok közül. Azt hiszem nagyjából egy órán át szenvedett, mielőtt megöltem volna és új tüzet gyújtva elégettem a maradványait. Végig néztem, ahogy márvány fehér bőre először megfeketedik a lángoktól, majd elkezd oszladozni, ahogy a hajszálai meggyulladnak és tövig égnek. Láttam, ahogy a bőre mint pergamen lehámlik a csontjairól, majd a csontok is porrá válnak. Miután már csak a por maradt, a figyelőim kimentek és magamra hagytak. Csak pár percig maradtam benn, utána én is csatlakoztam a többiekhez. Már nem maradt sok vámpír, de azért élvezettel gyilkoltam le őket. Mikor úgy nézett ki, hogy mindenkit megöltünk, ki-ki elvitte azt az embert, akit megharapott, de nem ölt meg. Nem számoltam meg, hányan maradtak, de jól láttam, hogy azért minimum megtizedelődtünk. Azért átfutottam a szememet a tömegen, hogy megnézzem halt-e meg olyan, aki közelebb állt a szívemhez. Nem mintha bárkit megsiratnék közülük, de azért mégis körbenéztem. Miután a figyelők jelezték, hogy mindenki kellő távolságban van, megnyomtam a gombot és egy magas fa ágáról figyeltem, ahogy Volterra felrobban.

Nyaralás :D

Sziasztok! :D

Mint azt a címben is írtam, holnap nyaralni megyek, és csak jövő hét szombaton este jövök haza … :D
Vaaagyis egy hétig szünetel a blog, de aztán újult erővel folytatok mindent tovább :D
Remélem megértitek :)
Addig is további jó nyarat :D
Puszi:
LilyV
xoxo

26. Fejezet – Fight

Sziasztok!
Húú, alig hiszem, hogy idáig jutottam, sajnos nem lett olyan izgalmas, mint terveztem, és ez még csak az első része a harc részének- szóval akik akcióra várnak, azoknak még várniuk kell, a következő fejezetig. De remélem azért ez is tetszeni fog :)
Aki szeretné, az hallgassa meg hozzá a 30 seconds toMars-tól a This is a war c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

„Nem aludtam,
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma
vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.”
/ William Shakespeare: Julis Caesar/

 

Furcsa volt, hogy szinte mindenki tőlem kért tanácsot, eligazítást vagy parancsot, pedig én nem vagyok kifejezetten a vezetőjük. Oké, azt megértem, hogy azok, akik hozzám tartoznak, tőlem kérdeznek, hogy a többiek is? Szóval nem értettem milyen okból, de eljutottunk arra a szintre, amikor én lettem a vezető, még a többi nagyobb vámpírcsoportok fejei is átengedték nekem az utasítások kiadását. Bár nem tetszett, hogy ekkora súlyt tettek a vállamra, de ez van, végül is én is ezt akarom, akárcsak ők. És a gyerekeimért hajlandó vagyok elvinni a balhét, ha valami történik. Miután megérkeztem egy teljes hétbe telt a készülődés, hiszen a vámpírjainknak körbe kellett vennie Volterrat, de közben meg is kellett húzniuk magukat, ami jóval nehezebbnek bizonyult. Be kell látnunk, hogy az ekkora létszám mellett tényleg nem volt könnyű feladat. És pont ebben rejlett a legnagyobb előnyünk, mégpedig a meglepetés ereje. Be kell ismernem, hogy nem épp a legtisztább harcmodor a hátba támadás vagy a les, de mint azt a mondás is tartja: Szerelemben és háborúban mindent szabad. Nekem az a fontos, hogy a gyerekeim kiszabaduljanak onnan és a többségi volturit elpusztítsuk, az, hogy ez mennyi vámpír „életébe” fog kerülni, az már nem számít. Én így gondolom, és nem csak én. Sokan csak a reváns, a bosszú miatt vettek részt ebben a vérontásban, mások kitartásból, mások kedvéért vagy csak heccből. Igazság szerint ez engem hidegen hagy, hogy ki miért van itt, a lényeg, hogy itt vannak és harcolni fognak. Két nappal a támadás előtt kezdtünk igazán mindent beleadni, ugyanis eddig csak a Volterrat körülvevő erdőt alakítottuk kicsit át, hogy tökéletes búvóhelyet biztosítson és kialakítottunk figyelőpontokat is magasabb fákon, hogy ne maradjunk le a kastély környékén történt mozgolódásokról, de semmi jelét nem láttuk, annak, hogy bármit is észrevettek volna. Mielőtt bármit is tettetünk volna páran körbementünk, hogy lássuk, mindenhol minden a tervek szerint alakul, majd délben, amikor a legtöbb ember tartózkodott a kastély falain belül és körül, így a két besurrant vámpíromat nem szúrhatták ki ennyi ember illata közt. De nem az övék volt a főszerep, hanem a miénk. Peter, Charlotte, Kira, Timo és még három másik vámpírral hatalmas csomagokkal indultunk el a kastély felé, de a csomagok túrazsáknak látszottak, az öltözékünk túrafelszerelés volt és némi sminket viseltünk, hogy az arcunk emberinek tűnjön a karéjos szalmakalap árnyékában. Először persze ki kellett taktikáznunk, az őrszemeket az erdőben, de az nem volt túl nehéz feladat. Miután már beértünk a kastély környékére beolvadtunk egy turista csapathoz. Ügyeltünk rá, hogy a csoport belsejébe furakodjunk, hogy elnyomják az illatunkat és hogy ne legyünk feltűnőek. Majd amikor beértünk a belső várkertbe, már sokkal könnyebb dolgunk volt eljutni a Keleti-Szárnyhoz, ahol már az egyik Volturi tag várt ránk, akinek megparancsoltam, hogy vezessen minket az alsó szinthez, ahol feltűnés nélkül elrejthetjük a bombákat. Persze ez a Volturi tag azok közé tartozott, akiket egyszer feltámasztotta, bár hűséges hozzájuk, mégsem tud mit tenni a parancsom ellen. Amint leértünk az alsó szintre elkezdtük elhelyezni a bombákat, amiket egyetlen zsinórral kötöttünk össze és amelyeket azonnal be is üzemeltünk, hogy vészhelyzet esetén, csak egy kis gombot kelljen majd megnyomnom. Minden olyan egyszerűnek tűnt, de tudtam hogy meg kell küzdenünk a győzelemért, hiába vagyunk többen, hiába van vész tervünk és belső vámpírjaink. De övék a hazai pálya előnye, ami nem kis tényező. Hála a jó álcánknak és a tervünknek nem volt semmi fennakadás, bár pár lépéssel az ember tömegből való szabadulás előtt, már a két megfigyelőinkkel együtt lépkedtünk a kapu felé, amikor egy Volturi megállított minket, jól láttam arcát, és fel is ismertem Heidi-t, így próbáltam úgy állni, hogy a kalap még jobban árnyékolja az arcomat.
- Jó napot! Egy kastélylátogatást szervezek, nincs kedvük csatlakozni? - kérdezte szívélyesen, amitől egy jókora kőtömb esett le a szívemről, hogy MÉG nem buktunk le.
- Önnek is jó napot! - válaszolt Charlotte, terv szerint és kedves hangon elmondta a fedőstory-nkat, amit már jóval ezelőtt kitaláltunk. - Köszönjük a kedves meghívását, de sajnálatos módon sietnünk kell, hamarosan indul a buszunk. - ez a mondat olyan sajnálatot tükrözött, ami hihetővé tette az egészet, még szerencse, hogy Charlotte ilyen jó színésznő.
- Áh, értem. Ez esetben kellemes utat kívánok! Viszontlátásra!
- Köszönjük! - válaszolta Charlotte és hogy bebizonyítsuk igazunkat a széliránnyal egy irányban futásnak eredtünk, de csak emberi tempóban, ami nem kis önuralmat igényelt tőlünk. Jó nagy kerülőt tettünk, hogy ne vegyék észre, ahogy az erdő sűrűjébe vetjük magunkat és szabadjára engedjük végre vámpírsebességünket. Felszabadított úgy futni, mint a szél és nem visszafogva magamat. Ahogy visszaértünk a főtáborhoz gyorsan neki is láttunk átvenni a tervet még egyszer, és ugyanazt végig csináltam a többi táborban is. Igazából örültem, hogy volt mit tennem, mert máskülönben valószínűleg belehaltam volna az unalomba, de így folyton mennem kellett valahova. Miután körbeértem, még maradt több mint 8 órám, amiben nem tehettem mást csak vártam és felhívtam Edwardot. Igaz itt most hajnali négy volt, de nyilvánvaló okok miatt nem volt szükségem alvásra így csak agyon kellett ütnöm az időt valahogy és ha már volt rá lehetőségem, hogy kellemesen tegyem, hát miért ne.
- Szia Drágám. - szóltam bele jókedvűen a mobilba, amikor az első csengés után felvette.
- Szia Kicsim! - hangja izgatott volt és még a vonalon keresztül is jól tudtam, hogy idegesen járkál valahol az erdőben egyedül. - Minden rendben? Jól vagy? Minden a terv szerint halad? - kérdezi eléggé kiakadva, na nem mintha nem érteném meg …
- Nyugodj meg, minden rendben van. Elhelyeztük a bombákat is. És mindenki fel van készülve a harcra. Ne aggódj Edward, holnap véget vetünk ennek és pár nap múlva már otthon leszek veled. - súgtam halkan, vágyakozva, hogy jól hallja a ki nem mondott ígéreteimet.
- Remélem is. - válaszol, és hallom elmélyülő hangján, hogy mosolyog.
- Így lesz, ebben biztos lehetsz. Most nem fogom magam megöletni, amikor egy hajszálra vagyok a teljes boldogságtól. - nevettem fel. - Te hogy viseled? - kérdezem pár másodperccel később.
- Ez most komoly? - nevet fel vidáman. - Egy kiadós harc előtt állsz és azt kérdezed ÉN hogy viselem, a világ másik felén?
- Tudom, hogy nehéz otthon maradnod, megértelek Szerelmem.
- Hát nincs velem semmi. Próbálok nem beleőrülni ebbe az egészbe, amíg vissza nem térsz.
- A várakozás nem az erősséged. - nevettem fel.
- Oh, neked sem Édesem.
- Igaz. És a többiekkel mi van? Emmették lehiggadtak? Vagy még mindig nem mentél haza?
- Nem tudom, nem mentem haza, itt sokkal jobban érzem magam per pillanat, lenyugtathatom magam …
- Azért mire hazaérek maradjon valami ez erdőből!
- Ne aggódj sok sok fa van.
- Rendben. Sajnos most jobb lesz, ha leteszem. - néztem az ép érkező Rupertre.
- Persze. Vigyázz magadra! Szeretlek. - mondta búcsúzóan, de hallottam hangján, hogy mennyire elkeseríti.
- Ne aggódj, vigyázok. Én is Szeretlek. - nyomom ki a beszélgetést és Rupertre nézek aki igazából nem akart semmi érdekeset, csak annyit, hogy közölje minden rendben. Úgy gondolom igazán nem vetné senki a szememre, hogy emiatt letépjem a fejét, ha legalább valami fontos lett volna! De nem! De nem tettem semmit, csak felugrottam egy fára és kényelembe helyeztem magam az egyik ágán, hogy távol legyek a többiektől és kikapcsoljak, felkészüljek a harcra, arra, hogy most minden megváltozik. De nem tudtam, hogyha mindenek vége, akkor hogy mondjam el az igazat a gyerekeimnek és őszintén szólva rettenetesen aggódtam amiatt, hogy nem fognak hinni nekem ( bár ezt egy DNS vizsgálattal simán megoldhatjuk), de ettől még nem fognak elfogadni, vagyis nem tudom hisz nem is ismerem őket! Ez egy elég nagy probléma lehet de először a harcra kell összpontosítanom és arra, hogy minden időben kész legyen. Épp ezért úgy fél órával a megbeszélt időpont előtt mindannyian felvettünk egy kissé - csak vámpír szemnek láthatóan - eltérő vörös köpenyt, ami valószínűleg a Volturnak sem lesz feltűnő, hisz az emberek sem ugyanolyan árnyalatú vörös köpenyt fognak hordani a Szent Márk ünnepélyen, így viszont mi megtudjuk magunkat különböztetni a Volturitól, nem lesznek fennakadások. Vagyis ebben reménykedtünk. Nekem csak Zafrinara kellett figyelnem, mert az ő illúzió képességével tudom majd kiszöktetni a gyermekeimet a frontvonalról. Így ahogy azt megbeszéltük már az indulás előtt mellém lépett, hogy véletlenül se tévesszük egymást szem elől. A terv nem volt bonyolult, csak a csapatunk több részre szakadt volt nagyjából 100 őrszem, akik az eseményeket figyelték a köpenyünk nyakán lévő nyaklánc/kitűző/bross és mindenféle hason ló csecsebecsébe rejtett minikamerák segítségével, illetve volt még 20 vámpír, akik az erdőt pásztázták. Volt egy közel egy millió fős csapat, amelynek én is tagja voltam, mi elvegyültünk a kastély körüli ember tömegekbe, és mi foglyuk majd megindítani a támadást, hogy a többiek minden kijáratból beözönöljenek és még így is marad pár vámpír, akik az ablakokat fogják figyelni, hogy van-e valaki, aki szökni próbál. Épp elegen voltunk, ahhoz, hogy mindent biztosítsunk. Miután elindultunk, hogy mindenki elfoglalja a megbeszélt helyét még végeztünk az erdőben felbukkanó volturikkal, akik valószínűleg az őrszemek voltak. Miután beolvadtunk az embertömegbe, akik épp a vámpírok kiüldözésének napját ünneplik, de mielőtt még bementünk volna a kastély falain belülre, és beözönlöttek volna a kint maradt vámpírok, még felvérteztem magam a vérontásra. Mert jól tudtam, hogy nem csak Volturi, de ember sem fog innen élve távozni. Tudtam, hogy ez elengedhetetlen, hisz már csak az hiányzik, hogy az emberek tudomást szerezzenek rólunk. Értelmetlen lenne amiatt sajnálkoznom, hogy meghalnak, hisz más esetben az emberek is hidegvérrel vadásznának ránk és nem gondolkodnának azon, hogy ártatlanok vagyunk-e vagy sem. Épp ezért nem gondoltam bele, hogy gyerekek is vannak a tömegben, de az megnyugtatott, hogy tudtam gyors haláluk lesz, vagy … átváltoznak. Összeszedtem a gondolataimat és a feladatra koncentráltam. Belopóztunk a kastélyba, úgy mozogtunk, mint az árnyak vagy a szellemek, hangtalanul, lélegzet nélkül, jeges ölni akarással. Ügyeltünk, hogy a folyosókon felbukkanó testőröket halkan és gyorsan öljük meg, amíg el nem értük a felsőbb szintet, ahol már jóval több testőr volt, és ekkor kezdődött minden. Kintről fájdalmas kiáltások hallatszottak és nem kellett kinéznem, hogy tudjam, a szűk sikátorokban, a tereken, végig a macskakövön vérfolyó keletkezett, és vámpírok szélsebességgel száguldoztak ide-oda. A kastélyban pár másodpercig teljes csönd volt, sehol egy lélegzet, sehol egy szó, majd a kiáltások életre keltek a kastély falain belül is. Ablakok törtek, hangos duhálás hallatszott, ahogy tárgyakat és testeket dobáltak, a lámpák villogni kezdtek, mint egy rossz horror filmben, amikor tudod, hogy a következő pillanatban a rémisztő aláfestőzenét egy sikoly töri meg, a főhős sikolya. De ez nem egy rossz horror film. És nem volt időm arra, hogy most ezzel foglalkozzak, fontosabb volt, hogy a gyerekeimet mihamarabb kijuttassam innen és hogy annyi volturi katonán töltsem ki a haragom, amennyin csak lehetséges...

FONTOS!!!!

Sziasztok!!!

Mint azt a cím is mutatja elég fontos dologról van szó, ami érint minden olvasót és írót!!

Google Reader a hírek szerint meg fog szűnni. 

Mit jelent ez?  
Nem fogjátok látni a blogok a frissítéseit, amikre fel vagytok iratkozva, és a saját blogjaitokon pedig el fogjátok veszíteni a rendszeres olvasókat. 

 

Mi a megoldás?

A "BLOGLOVIN" c.  oldal, amelynek segítségével láthatjátok kedvenc blogjaitok legújabb bejegyzéseit. Több Információjért:

Noricii blogja

Diana Brunwun 21 blogja

Puszi:
LilyV
xoxo

25.Fejezet – Honeymoon is over, problems come

Sziasztok!
Nos, nem túl sok késéssel, érkeztem, de még mindig nem túl hosszú fejezettel :/ Tudom és sajnálom de egyenlőre ennyire vagyok képes.
Sokat gondolkodtam, hogy hogy írjam, megbontsam-e a szereplő szemszögeket vagy ne, és végül úgy döntöttem, hogy ez még végig Bella szemszöge lesz, de a következőben lesz Edward szemszög is , hogy azért ne hagyjuk őt se ki a játszmából ;)
Aki szeretné, az hallgassa meg hozzá az ImagineDragons-től az It's time c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

„ - Cicuska! Nem ez az első alaklom, hogy szembe nézek halállal és hidd el, nem is az utolsó. Veszélyes életet élek. Ilyen vagyok. És te is ugyanilyen vagy. És soha nem találkoztunk volna, akkor is mindketten veszélyes életet élnénk.”
/Jeaniene Frost – Sírig hű szerelmed/

 

Két hétig mindenről megfeledkeztem nem volt Volturi vagy Cullen család. Nem voltak kérdések vagy magyarázkodás. Csak mi ketten. Mindig is csodás érzés volt vele kettesben lenni és nem csak az ágyra gondolok … Imádom a társaságát, mindig is imádtam, csak ez most mégis más. Régen két önálló egymástól független vámpír voltunk, most viszont … most a másikhoz kötöttük magunkat. Bár sokan azt hiszik a házasság csak egy papír, én nem értek ezzel egyet. A házasságnak van egy érzete egy egymáshoz való tartozás érzete, amikor biztos lehetsz benne, hogy másnap láthatod és akkor is ugyanúgy fog szeretni mint tegnap, vagy két napja, vagy egy hónapja, vagy száz éve … Persze a kétely mindig felüti mocskos zöld fejét, de ettől még valahol mélyen tudod, hogy szeret, épp úgy, ahogy te őt. De minden más is más volt. Más volt úgy vele lenni, hogy már nem csak egy lány voltam, akivel néha megosztja a szobáját, hanem most már én voltam Mrs Cullen, a felesége és jó esetben az egyetlen nő, akivel megosztja a szobáját. Ez az kötelezettség nagyon tetszik és az is ahogy azt mondja „Mrs Cullen”, ahogy édesen, titkosan súgja, jól megízlelve a szót, úgy érzem menten elolvadok, ami nagy szó tőlem. Legszívesebben éveket, évszázadokat töltöttem volna vele abban a kunyhóban vagy … a kunyhó romjain. De sajnos most nem tehettem, most amikor már olyan közel járok ahhoz, hogy visszakapjam a gyerekeim. Így felszálltunk a hazavezető magángépünkre, mivel lekéstük a járatunk és nem halogathattuk tovább visszatérést … Nem túl meglepően a kellemes repülőút után leszállva a reptéren várt ránk Alice és Jasper és bár vidáman üdvözöltek bennünket láttam a szemükben, ahogy a kérdések belülről égetik őket. Nos igen, most túl kell élnem a kérdezősködést, ami elől elmenekültünk a nászutunkra. Így kihasználtam azt a 14 percet és 37 másodpercet, amíg megérkeztünk a Cullen villához, hogy felkészüljek a kérdések árjára. És nem is csalódtam bennük, ugyanis miután mind szívélyesen köszöntöttek minket, már nekem is estek és nem hagytak más lehetőséget, minthogy válaszoljak a kérdéseikre. Amikben megesősítést kértek arra, hogy Alice tényleg egy távoli rokonom, vagy hogy Caiusnak és nekem tényleg vannak gyerekeink – ezt a kérdést mondjuk nem tudtam miért érezték olyan különlegesnek, hiszen a gyerekeim ember koromban születtek, pontosabban akkor haltam meg. Őszintén szólva a gyermekeim kérdése mindig is fájón érintett, bár volt szerencsém találkozni velük, de nem tehettem semmit, nem ölelhettem meg őket vagy hívhattam őket a gyerekeimnek, rettenetese érzés volt, mégis több, mint a semmi. De ezt a sebet már évszázadok óta hordozom a szívemen, így már volt időm hozzászokni a kínhoz, de sosem tudtam legyőzni azt. Pár órával és ezernyi kérdéssel később, mikor már azt hittem, hogy vége és mehet mindenki dolgára, akkor jött csak a hideg zuhany. Edward csendesen ülte végig az egész kérdezz-felelek játékot, miközben magához ölelt és a karomat simogatta, mindaddig, míg elhangzott minden általa ismert válasz. De ekkor jött az ő kérdése.
- Hogy akarod legyőzni a Volturit?
- Sokan akarják a vesztüket, nekem csak szövetségre kellett lépnem velük. Nem érdekel, hogy mennyien halnak meg, vagy hogy mi lesz a Volturi bukása után, ezt majd az eszesek eldöntik, nekem csak a gyermekeim kellenek élve, és lehetőség szerint Caius, de csak mert azt akarom, hogy szenvedjen, amikor elmondom a gyerekeinknek az igazságot a hazugságairól, hogy a gyerekeimnek ne kelljen hirtelen szembesülniük az apjuk elvesztésével, mert miattuk eltudom viselni, ha Caius életben marad. A lényeg, hogy sokan vagyunk, jó stratégákkal, remek tervvel.
- Mégis mennyien vagytok? A Volturinak rengeteg katonája van.
- Mennyien vannak? 1-2 millióan maximum, ha addig mindenhonnan visszahívják a katonáikat és beveszik a szövetségeseiket. Nos, mi 5 millióan vagyunk.
- 5 millióan? De hogy? - döbben meg Jasper.
- A lényeg a jó szervezettség és a közös ellenség. - nevettem fel. Na jó, az 5 millióból 352 ezeren azok, akiket én támasztottam fel. Még hozzánk csatlakoztak azok, akik 2 évszázad során szövetségbe léptek velük, velem, a városom vámpír lakosai és még néhányan azokból a családokból, amikből a Volturi megölt valakit. - magyarázom.
- Mindig és tudtam, hogy sokat támasztottál fel, de hogy ennyi vámpírt... sosem gondoltam volna. - szól döbbenten férjem.
- Igen, ebben nagy szerepet játszott Maria és Violette. - csóváltam a fejem.
- Ki az a Violette? És mi köze volt ehhez Maria-nak? - kérdezi érdeklődve Jasper.
- Violette olyasvalaki volt, mint Maria, csak ő inkább a mexikói térséget akarta. Mindketten az újszülött hadseregekre specializálódtak, hiába mondtam én bármit. Mindkettővel megállapodást kötöttem. Én tanítottam nekik, hogy hogyan ne öljék meg azokat, akiket át akarnak változtatni.
- Cserébe te mit kaptál? - kérdi Jasper megborzongva a gondolattól.
- Titeket. - nézek Jasperre. - Miután már nekik nem kellettetek átadták a halottakat nekem. Én pedig mindet feltámasztottam, mert szükségem volt rájuk, hogy kiépíthessem a hatalmam, vagy legalábbis a hírnevem. Violette végül beleszeretett az egyik teremtményébe és feladta a harcot a területekért. Még most is élnek és csatlakoztak a hadseregünkhöz. Míg Maria elkövette azt a szarvashibát, hogy nem engedelmeskedett nekem. Túlságosan feltűnővé vált a Volturinak. Én pedig még nem tudtam szembeszállni velük, így hagytam hogy lemészároljanak titeket, hogy aztán mindannyitokat újra élesszem. Minden társad él, egyedül Maria nem. Aki egyszer megtagadta a kérésed, újra meg fogja … nem kockáztathattam, hogy eláruljon. - mondom eléggé érzéstelenül, de nem érdekelt. Attól még, hogy Edward felesége vagyok, nem fogok változni. Igen, néha kegyetlen vagyok, sőt talán még élvezem is, de ez vagyok én.
- Mi a tervetek? - kérdezi a mindig stratégiaian gondolkodó Jasper.
- Egyszerű, vannak beépítettek a Volturin belül is …
- Kétlem, hogy van az a vámpír, aki kockáztatná az életét, hogy nyalja a Volturi talpát … - csóválja a fejét Jasper.
- Talán még ők sem tudnak róla, hogy közénk tartoznak. - mondom elégedetten.
- Áh, értem. Szóval általuk fogtok bejutni a várba és szépen csendben megöltök mindenkit? - teszi fel a kérdést Jasper.
- Igen. Elég mocskos dolog, csalfán rárontani valakire és megölni. De háborúban és szerelemben mindent szabad.
- És mi lesz ha riadóztatják a többieket?
- Van B tervünk. Az első dolgom a gyerekeimet kimenteni, mert ha valami balul sül el, akkor a vár alatt lévő katakombák tele lesznek bombákkal. Amiknek elég nagy a hatóerejük, hogy a közvetlen közelükben lévő vámpírokat megöljék, ugyanis a detonáció képes szétszaggatni egy testet, amit a tűz hamuvá éget majd. Persze ez nem végleges megoldás, hisz sokan túl fogják élni. De a vámpírok többség retteg a tűztől, hozzánk fognak menekülni mi pedig megöljük őket … - vázolom fel a másik lehetőséget.
- Ez elég durva és szokatlan. - bólint elismerően Jazz.
- És honnan szereztek ennyi robbanószert? - kérdezi Emmett csillogó szemekkel, a brutalitás mintaképe lenne, ha nem lenne ilyen aranyos brummogós mackó …
- A fekete piac hemzseg a vámpíroktól. Se perc alatt hozzátudok jutni. - mosolyogtam.
- De mégis, pontosan hogyan? Kíváncsi lennék hogy szól egy drágaság. - vigyorog szemérmetlenül, mire Rose-tól kap egy jókora pofont.
- Hát azt nem árulhatom el, de ha annyit mondok, hogy én alapítottam a bűnvárosát, ahol rengeteg vámpír rejtőzik … akkor sejted, nem? De ha kell szerzek neked. - kacsintok rá játékosan.
- Héé, Bella, ne add alá még te is a lovat! - szól rám Rose, mire én védekezően feltartom a kezeimet.
- Jó, jó, nem adok robbanószert a kezébe.
- Ajánlom is! - mondja komolyan Rose, mosollyal a szája szélén.
- Nem baj, úgyis látni fogom a nagybummot! Ááh kíváncsi leszek, milyen lesz Volterra, miután felrobbantjuk. - dörzsöli össze a tenyereit széles mosollyal Emm.
- Majd csinálok róla képet, jó? - mosolygok rá és érzem, hogy most fogom megfosztani őt a kedvenc tevékenységétől … a harctól.
- Mi van? - hördülnek fel egyszerre hárman, név szerint Emmett, akitől elvettem a kedvenc játékszerét, Jasper, akitől az esélyt, hogy láthassa régi bajtársait és az én Edwardom, aki valószínűleg ezért az egészért nincs odáig … végül is meg tudom érteni, a helyében én is kiborulnék, ha nem hagyná, hogy harcoljak mellette. Szerencsére ennek elég kicsi az esélye, Edwardnak nincsenek ellenségei, vagy ha mégis, nem olyan komolyak, hogy hadakozni kellene velük.
- Ti nem fogtok harcolni. - mondom határozottan. - Ez nem a ti harcotok és nem akarom, hogy belefolyatok.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? - kérdezte Emmett sértődötten, míg Jasper kérdőn felhúzta egyik szemöldökét és Edward azt sugallta a szemével „ Csak azt hiszed Drágám”. Elérkezett az idő, amit szerettem volna még halasztgatni.
- De halálosan komolyan mondom. - válaszolom, de nem törődöm Emm-mel és Jazz-zel,ők nem fognak ehhez annyira ragaszkodni, mint Edward, így inkább az ő szemébe nézek a válasz közben.
- De Bella … Ez nem csak a te harcod … az enyém is. - hangja lágy, kedveskedő és igencsak meggyőzően hat rám amikor így beszél, még az ördöggel is szembeszállnék miatta.
- Nem, Drágám! Csak a gyerekeimet akarom visszakapni, és nem akarom, hogy ott legyél! - válaszolok hasonló lágy hangon.
- De nekem is közöm van hozzájuk, hozzátok, a feleségem vagy! - mondja már sokkal dühösebben.
- Tudom és hidd el, hogyha nem a Volturiról lenne szó, akkor örülnék a segítségednek, de ismerem őket. Tudják, hogy most te vagy a gyenge pontom, az egyetlen gyenge pontom, ahol megsebezhetnek. Nem hagyhatom meg nekik ezt a felületet, értsd meg. - nézek rá könyörgő szemekkel.
- A francba is tudok magamra vigyázni! - csattan fel dühösen.
- Nem akarok kockáztatni.
- De én melletted akarok lenni a bajban! - kezd egyre jobban dühbe gurulni és a hangereje is egyre emelkedik. - Gondolatolvasó vagyok, simán meg tudom magam védeni!
- De bármikor történhetnek balesetek! Érts meg kérlek. - súgom halkan, próbálok meggyőző hangon beszélni, de tökéletesen értem, hogy mellettem akar lenni, ahogy én mellette, de nem tehetem kockára az életét pont most, amikor végre vele lehetek.
- Nem tilthatod meg, hogy elmenjek. - hangja határozott, de épp itt a bökkenő. Én is ettől tartok, nem hagy más választást.
- Edward, sajnálom, de ha nem hagysz más választást …
- Ezt hogy érted? Meg fogod tiltani, hogy elmenjek? - kérdezte már kiabálva, és idegesen járkálva.
- Én nem akarom ezt tenni, elég ha megígéred, hogy itt maradsz.
- Hát ezt komolyan nem hiszem el! - mondtam dühödten, mint egy kellemetlen beleegyezés és kiront a villából, be az erdőbe, hogy lenyugodjon. Eléggé letörten néztem utána, bár még így is jobban viselte, mint azt gondoltam volna …
- Ha most megbocsájtotok … - mondtam halkan, de nem fejeztem be és nem is vártam meg, hogy bármire is engedélyt adjanak, hisz nem volt rá szükségem, csak az illem miatt tettem. De már rohantam is Edward után, hogy megnyugtassam, hogy kiengeszteljem és hogy elbúcsúzzak tőle. Mit ne mondja nem volt túl egyszerű, de sokkal nyugodtabban mentem el, hogy ő rendben volt. De még minden előttem állt. Először is egy út Olaszországba, Volterraba és egy eligazítás a többi vámpírral, egy megbeszélés, hogy minden rendben menjen a támadóink között és végül de nem utolsó sorban az alsó szintek bebombázása. Nem épp egy leány álom, de azért túl lehet élni.