27. Fejezet – I'm not a saint

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak most sikerült feltennem :$ Tegnap szándékoztam, de nem jött össze.
Remélem tetszeni fog, bár szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy DURVA RÉSZLETEKET tartalmaz, szóval csak saját felelősségre ;)
Aki meg szeretné hallgatni, annak ajánlom a Linkin Parktól a Broken glass c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

Nem vagyok férfi. Nincsen meg bennem a férfiak büszkesége, nem tudsz rávenni, hogy szemtől szemben megküzdjek veled. Ez teljes mértékben a ti nemetek gyengesége. Én nő vagyok. Bármilyen fegyvert hajlandó vagyok felhasználni, hogy elérjem, amit akarok.
Cassandra Clare

 

A hosszú évszázadok, amik tervezgetéssel teltek és amiket a fájdalmammal és a bosszúvágyammal hármasban töltöttünk, most végre megérett. Most nem kell finomkodnom, nem kell játszanom az ártatlan, gyenge lányt, akinek nincs ereje a Volturi ellen. Most én vagyok a bosszú korbácsa, ami eléri őket, s fájdalom kénköves tüze, ami felemészti őket, míg pokolra nem kerülnek. Ők sosem értették, sosem hitték volna, hogy ez vagyok én igazából, egy bosszútól vezérelt halálos fegyver, de most már ők is rájöttek, és ez elégedettséggel tölt el. Élvezni fogom, ahogy fájdalomtól remegő testtel, könyörgéstől és döbbenettől elhomályosult szemmel fognak rám nézni, főleg Aro. Neki külön ajándékom van. Emlékszem még, 1867-ben ő ajánlott alkut, ami szerint megismerhetem a gyermekeimet és része lehetek az életüknek, cserébe csak vissza kellett hoznom hőn szeretett Sulpiciáját. Caius-on kívül ő az, akinek a szenvedése a legeslegjobban fog esni. De most nem velük kell foglalkoznom, az első a gyermekeim kiszabadítása. Próbáltam erre koncentrálni, miközben egy-két őrt intéztünk el a folyosókon, a szobáik fel haladva. Jól ismertem a kastélyt, hiszen már párszor voltam itt, amikor Caius meghívott, bár akkor sosem engedtek a gyerekeim közelébe. De attól még tudtam, hogy melyik folyosó merre kanyarog. De nem csak ez adott biztosságot, abban, hogy jó felé haladok, hanem azok a vámpírok is, akiket egyszer már feltámasztottam, és ezeken a falakon belül töltötték el napjaik nagy részét. Céltudatosan haladtunk és ahogy mentünk a folyosókon, úgy hagytuk magunk mögött a Volturi katonák testének szürkésfekete por maradványait. Nem éreztem miattuk bűntudatot, pedig ők igazán nem tehettek a királyaik dolgairól. De én sem az a nő vagyok, aki bűntudatot érez mások elveszített élete miatt. Ez nem az a világ, ahol helye van a bűntudatnak. Itt akinek bűntudata van, az nem tudja megvédeni magát és valaki ki is használva a gyengeségét megöli. Az én világomban a gyengét megöli az erős. És én az erősek közé tartozom, akin nem uralkodik el a bűntudat vagy a félelem. Amikor harcolok, amikor ölök, akkor elzárom az érzéseket, csak a rideg ürességet hagyom meg magamnak, hogy minden esélyem meg legyen a győzelemre. Nem néztem hátra, meg sem fordult a fejemben, hogy legalább az ember gyerekeket megmentsem. Innen egy ember sem távozik élve. Nem pazaroltam az időt, hogy kinézzek az egyik ablakon, mert jól hallottam a fájdalmas sikolyokat, és éreztem az épp keletkező vérfolyó illatát, ami a macskakőköveken folyik. Miközben a folyóson lépkedtünk, elértük végre az uralkodók külön szárnyát. Nem tudom hány testőrt öltünk meg, nem számoltam, és nem is érdekelt igazán, de azt pontosan tudom, hogy 3-an közülünk is elestek, de még így is elegen nyomultunk előre a folyosón, ahhoz, hogy a hátul érkezőkre szükségünk sem legyen, egészen eddig. Itt annyi testőr sorakozott fel, hogy hirtelen ők kerültek létszám fölénybe, de ez nem jelentett semmit. Nem volt könnyű dolgunk, mégis Zafrina segítségével se perc alatt sikerült kivégeznünk őket. Ez az a pillanat, amikor igazán meg tudom érteni, hogy Aro miért gyűjtötte a képességgel bíró vámpírokat. Miután Zafrina elhitette velük, hogy a Mont Evereset-en vannak egyes egyedül mi mit sem teketóriázva téptük ki a karjaikat, majd a fejüket és felgyújtottuk őket egy gyufa segítségével. Ezután jöttünk mi ketten, Zafrina-val, bár még 8 másik vámpír is jött velünk, de csak hogy lássák, tényleg megteszem-e, amit kell. Ez az én elégtételem, és ezt mind tudták, egyikük sem veszi el tőlem a lehetőséget, hogy megöljem őket. De először is Zafrina bevetette a képességét a meglepett vámpírokon. Láttam a gyerekeimet és tudtam, hogy most már rendben lesznek. Rájuk terítettem egy-egy olyan árnyalatú köpenyt, mint amilyen rajtunk volt, így senki sem nézte őket ellenségnek. Zafrina kitartóan használta rajtuk a képességét, míg Peter és Charlotte erősen lefogták őket és Zafrina kíséretében kiugrottak az ablakon, hogy kellő távolságba vigyék őket. Így – leszámítva a maradék 6 vámpírt, akik jöttek megfigyelni az eseményeket – magamra maradtam a három királlyal és a két feleséggel. Olyan régóta fantáziáltam már erről a pillanatról és most mérhetetlenül édes elégedettség járja át a testem. Végre, végre megölhetem őket. Bár Marcust valahol mélyen sajnáltam, hiszen ő sosem tett ellenem semmit, sőt mindig az én oldalamon állt. De ígéretet tettem, hogy egyik Volturi király sem éli túl.
- Én figyelmeztettelek titeket, mégsem hittetek nekem. - csóválom a fejem rosszallóan.
- Élvezed, igaz? - mosolyog rám Caius valamilyen morbid megmagyarázhatatlan örömtől vezérelve.
- Nem tagadom. - válaszoltam egy lágy mosollyal ajkaimon. - Most az én szabályaim szerint fogunk játszani és tiétek lesz az a megtiszteltetés, hogy lássátok azt a szörnyű énemet, amit mindig leláncolva tartottam magamban. - sétálgattam fel és le a szoba egyik oldalánál, a kezeimet a hátam mögött összekulcsoltam.- Egyetlen probléma, hogy kettővel többen vagytok, a kelleténél. Vagyis ketten megússzátok és csak gyorsan megöllek titeket. Naaa, kik legyenek azok? - kérdeztem elgondolkodó hangon, pedig tudtam, hogy kiket akarok megkímélni a szörnyűségektől. Senki sem mukkant, a két nő még a lélegzetét is visszatartotta, egyedül Marcus nézett a szemembe, a kezeit kitárta és elmosolyodott.
- Az én időm már régen lejárt.- mosolygott nyugodtan és láttam rajta, hogy várja a halált, talán a régi szerelmét szeretné viszont látni, vagy a családját.
- Te voltál az egyetlen, akit mindig is kedveltem. - néztem rá lágyan és elé léptem. - Sajnálom, hogy mégis így kellett végződnie.
- Ne sajnáld. Már régóta csak a halált vártam. - mosolyog lágyan, majd lehunyja a szemét, mint ha arra kérne, hogy csináljam már. - Legyetek boldogok a gyerekeiddel. - súgja még halkan, búcsúzóan. Érzem valahol mélyen a lelkemben, vagy a nem dobogó szívemben, hogy hálásnak kéne lennem, hogy nem kellene megölnöm, de nem hagyom felszínre törni ezeket az érzéseket, csak hirtelen letépem a fejét.
- A jók hamarabb halnak, mint a mocskok. - nézek a kezemben tartott fejére, amit aztán a teste többi részére dobok és máglyát gyújtok rajta. - Nos, ki legyen a másik szerencsés? - kérdeztem a többiekre nézve. Senki sem szólt. Nem értem, hogy felfogták-e, hogy a gyors halál valószínűleg jobb, mint a nem túl gyors... Persze nem volt választásuk, de szerettem volna meghagyni nekik ezt az érzetet. De ha nem élnek vele ... hát nem. - Én felajánlottam. - vontam vállat nyugodtan.
- Ez amolyan utolsó kívánság style volt? - kérdezi Caius nyugodt hangon, én pedig a szemébe néztem. Hirtelen, mint egy villámcsapás tudatosult bennem, hogy még mindig kételkedik abban, hogy képes vagyok-e rá. Kedves egészségére, nem veszem zokon. Ő lesz az utolsó, aki meghal, végig fogja nézni, hogy hogy ölöm meg Arot is. Látni fogja, hogy nem csak gyorsan letépem a fejét és ennyi. Látni fogja, hogy milyen kegyetlen tudok lenni, ha akarok. Talán, mire ő kerül sorra, már félni fog. Talán nem.
- Ha azt akarod, akkor igen. - válaszoltam végül, és újdonsült nejét fogtam le hátulról. - Először rá kellett volna jönnöd, hogy a férjed mekkora egy seggfej. De ne aggódj így boldogabban halsz meg, hogy megkíméltelek tőle. - mosolygok elragadóan édesen, a szemébe nézek, amikor letépem a fejét és Marcus máglyájára dobom a testét és a fejét is. Majd elégedetten leültem az egyik karosszékbe. - Aro, te leszel a következő. - mosolygok rá vidáman, mint egy gyerek karácsonykor.
- És mit akarsz? - kérdezi nyugodt hangon, de a szemében ott ég a kétségbeesés lángja.
- Oh, én igazán semmit. Csak megmutatom milyen rettenetes, amikor a szeretteid ellened fordulnak.
- Ezt meg hogy a francba érted?
- Tettél egy ígéretet, amit nem tartottál be. Tudod ez igazán nem szép dolog. - dorgálom meg még a mutatóujjamat is lengetem magam előtt, mintha óvodás lenne. Vagy én lennék óvodás...  Ha jobban belegondolok én viselkedem gyerekesen.
- Most már megszerezted, amit akartál, nem? Nem vettél elég revánsot?
- Korántsem. Tudod én megtettem, amit kértél.
- Jól tudom. - pillant szeretett feleségére.
- És még azt hittétek, hogy igazságosak vagytok. - nevetek fel, majd legyintek egyet. - Gondolom nagyon szeretheted Sulpiciat, ha még tőlem is szívességet kértél. - nem válaszolt, de tudtam mire gondol. El akarja titkolni előlem, hogy mennyire szereti őt, hogy Sulpicia könnyen megússza. De nem tud becsapni. Tudom, hogy én voltam az utolsó személy, akihez fordulni akart. Nem volt más választása.
- Azon dolgoztunk, hogy a titkunk ne tudódjon ki, és ez sikerült is, mint láthatod. - érvel.
- Igen, ez igaz. Annyit öltetek, hogy össze sem tudjátok számolni. - mondtam, bár nem volt hangomban sem megvetés, sem dorgálás, hiszen én sem vagyok szent, hogy kioktassam őket. - Bár megóvtátok a titkot, de nem tettek semmit a többi vámpírért, csak úgy életetek, mint a királyok.
- Jajj, mert te tudod, hogy kell egy uralkodónak tennie? - kérdezte szarkasztikusan.
- Fogalmam sincs. De arra emlékszem, hogy a Napkirály sem volt jobb, mikor ember voltam. - vontam vállat lazán.
- És elítélsz minket, azért, mert megöltük a törvényszegőket? - nevet fel Aro, hogy oldja a benne lévő feszültséget, látom rajta, hogy lassan lenyugszik. Ő sem hiszi, hogy megölöm. Hát jó.
- Nincs jogom senkit sem elítélni. - vonok vállat és kényelembe helyezem magam a karosszékben. A képességemnek szabad utat engedek, érzem a közelben lévőket, akiket egyszer már feltámasztottam. Érzem a harcuk hevét, némelyiküknél még a harc örömét is. De mindez nem fontos. Teljesen hidegen hagy, hogy mit tesznek ők éppen, hiszen nem vagyok betolakodó, vagy leskelődő. Egyetlen érdekelt közülük. Egyetlen egy vámpír a több százból. Mégsem volt nehéz megtalálnom, hogy ő volt a legközelebb hozzám. Éreztem a félelemét és aggodalmát. Valahol mélyen motoszkált bennem, hogy a gondolataiban kiutat keres. Még közelebbről figyeltem a rezdüléseit, egészen a belső rejtett zugaiból. Nem akartam magamra vonni a figyelmet, ezért tovább társalogtam, míg próbáltam összeszedni magam, a támadáshoz. - Egyébként komolyan csodálom, hogy ilyen hosszú ideig meg tudtátok őrizni a vezető szerepeteket a vámpírvilágban.
- Ohh ez elismerés volt? Dicséret? - kérdezi önfeledten Caius. - Még a házasságunk alatt sem hallottam ilyesmit tőled.
- Akkor ez igazán kijárt már, nem? - nevetek fel. És érzem, ahogy kialakul a kötés kettőnk között. Mintha láthatatlan kötelékek fűznék össze a tudatunk és akaratunk. A bábos felkészült és a marionett bábu már úgy mozog, ahogy a bábos akarja. Caius még nevetett, amikor Sulpicia hirtelen Arora rontott. Láttam Aro döbbenetét, nem is csodálom, hisz a saját felesége rontott rá.
- Sulpicia, Drágám, mit csinálsz? - nyöszörögte, mikor Sulpicia a falhoz vágta és arcát úgy a falba ütötte, hogy még a vakolat is lejött.
- Mindig csodáltad a képességem, hogy vissza tudok hozni vámpírokat a végzetükből. - suhantam hirtelen melléjük, úgy, hogy pont Aro szemébe nézhessek. - De minden visszahozásnak ára van. Ők mind hozzám tartoznak. Elég közel vagyok hozzájuk, érezhetem amit ők, láthatom, amit ők látnak. De ez nem minden. Némi koncentrációval és erővel átvehetem fölöttük az irányítást. - mosolyom a lehető legangyalibb volt, amire képes voltam. Aro szemei dühödtek voltak. Nem tudott dönteni mit tegyen. Haljon meg, vagy ölje meg a szerelmét. Nem hagytam csak így, gondolkodni. Sulpicia elrántotta faltól és ütni kezdte, az egyik kezét kitörte, de nem volt olyan veszélyes támadás, csak Arot ingereltem, hogy ölje meg őt. De Aro nem tett semmit sem. Nem védte magát, csak tűrte a fájdalmat, így kezdtem kicsit bele lendülni. Sulpicia felhagyott az értelmetlen ütésekkel és szépen lassan elkezdte szétszaggatni férje testét. Aro fájdalmasan ordítozott, mégsem támadt vissza.
- Bella, ha egyszer találkozunk a pokolban, ezt még kamatostul visszakapod. - morogta.
- Majd találkozunk a pokolban. - küldtem felé egy mosolyt, mielőtt Sulpicia letépte volna a fejét és már csak alig pislákoló parázsra dobta, ezzel elvégezve helyettem a piszkos munkát.
- Furcsa, még két évszázad után is le tudsz nyűgözni. - biccent elismerően.
- És még csak most jön az igazi műsor. - nézem Sulpiciat, aki a tűznél áll. Figyelem, hogy hogyan változik az arckifejezése, ahogy visszaengedem neki a szabad akaratát. Undorodnom kéne magamtól, de most ezt az érzést is száműztem a szótáramból, helyette mosolyogva nézem Sulpicia szenvedését. Ő is ezt tenné a helyemben... Figyelemmel követtem, ahogy térdre rogy és keserves, könnyek nélküli zokogásba kezd. Caius, aki az elmúlt két évszázadot vele töltötte, mégsem látszott rajta, hogy sajnálja.
- Tudod, még így is optimistán álltam hozzád. - nézek rá, mire vörösen izzó szemeit rám emeli.
- Hogy érted? - húzza fel egyik szemöldökét.
- Mikor ember voltál, már akkor egy tahó voltál. Tudod egy ideig még tetszett is, csak aztán meguntam. Mikor megtudtam, hogy vámpírrá váltál, úgy gondoltam, nem lehetsz sokkal rosszabb, mint emberként. De csak most látom, hogy bár lehetetlennek hittem, mégsem az. De most, még undorítóbb köcsög vagy. - mosolygok rá, mintha nem is sértegettem volna. A nevetése elnyomja Sulpicia zokogását.
- Tudod téged sem kell félteni. Mindig a tudtomra tudtad adni, hogy mekkora tuskó vagyok. Komolyan, szinte már dicséretnek hangzik a szádból. - néz rám elismerően, amikor hirtelen Sulpicia nekem ugrik. Számítottam rá? Még szép. Szerintem senki sem repesne az örömtől, ha valaki más megöleti vele a szerelmét. Így is eleget szenvedett, és különösebben nem is voltak ellenérzései vele szemben, így pár perccel később, már darabokban esett a teste a lángokra.
- Már csak te maradtál.
- Azt hitted, ezzel megrémisztesz, hogy végig nézeted velem, hogy ölöd meg őket?
- Igen, ez volt az elképzelésem, nem számítottam rá, hogy ennyire kegyetlen és érzéstelen lehet bárki, mint te.
- Mint láthatod, lehetséges.
- De nem kell aggódnod, még szenvedni fogsz.
- Mit tervezel? - kérdezi kissé megrendült érzéketlenséggel.
- Egyesével töröm el az összes csontod. - vigyorgok rá ördögien.
- De egy vámpír csontjait nem olyan egyszerű eltörni, anélkül, hogy le ne szakadna a sérült testrész.
- Nehéz, de lehetséges. Tudod csak miattad tanultam meg. - néztem rá, és elkezdtem eltörni mind a 206 csontját. Eleinte még vissza tudta fojtani a sikolyait, de aztán, ahogy egyre haladtam a fájdalmasabb, fontosabb csontok felé, mint a kulcscsontja vagy a gerincoszlopa, már nem bírta még csak lehalkítani sem. Torka szakadtából ordított, valószínűleg a környéken lévő összes vámpír hallotta, de egy sem szaladt a segítségére. Hisz az ő ordítása is csak egy volt a sok közül. Azt hiszem nagyjából egy órán át szenvedett, mielőtt megöltem volna és új tüzet gyújtva elégettem a maradványait. Végig néztem, ahogy márvány fehér bőre először megfeketedik a lángoktól, majd elkezd oszladozni, ahogy a hajszálai meggyulladnak és tövig égnek. Láttam, ahogy a bőre mint pergamen lehámlik a csontjairól, majd a csontok is porrá válnak. Miután már csak a por maradt, a figyelőim kimentek és magamra hagytak. Csak pár percig maradtam benn, utána én is csatlakoztam a többiekhez. Már nem maradt sok vámpír, de azért élvezettel gyilkoltam le őket. Mikor úgy nézett ki, hogy mindenkit megöltünk, ki-ki elvitte azt az embert, akit megharapott, de nem ölt meg. Nem számoltam meg, hányan maradtak, de jól láttam, hogy azért minimum megtizedelődtünk. Azért átfutottam a szememet a tömegen, hogy megnézzem halt-e meg olyan, aki közelebb állt a szívemhez. Nem mintha bárkit megsiratnék közülük, de azért mégis körbenéztem. Miután a figyelők jelezték, hogy mindenki kellő távolságban van, megnyomtam a gombot és egy magas fa ágáról figyeltem, ahogy Volterra felrobban.