23.Fejezet – Uninvited gasts

Sziasztok!
Tudom, mit ígértem, és tudom, hogy megint nem tartottam :/ sajnálom, épp ezért inkább nem is mondok pontos időpontot, csak annyit, hogy másfél héten belül érkezik majd a friss … Nem szeretnék még több csalódást okozni …
Remélem tetszeni fog nektek, hogy az események fonala meglódul és közeleb kerülünk a főkonfliktushoz.
Puszi
Aki szeretné, az hallgassa meg hozzá Linkin Parktól az In the End c. számot.
LilyV
xoxo

 

A világ tele van váratlan fordulatokkal, és épp, amikor átlátnánk a világot, a talaj kicsúszik a lábunk alól, és megint padlóra kerülünk. Kis szerencsével megússzuk egy kis horzsolással, amit egy ragtapasz eltakar, de néhány seb mélyebb, mint első látásra tűnik, és egy ambuláns kezelésnél többet igényel. Néhány seb esetében le kell tépnünk a tapaszt, hogy levegőt kapjon, és idővel meggyógyuljon.
Grace klinika c. sorozat

 

Mondhatnám, hogy sokkoló volt a jelenlétük, hisz már vagy két évtizede nem találkoztam velük. De nem volt az. Számítottam rájuk.
- Tökéletes időzítés. - nézek rájuk érzelemmentesen.
- Igazán nem panaszkodhatsz. - vigyorog mocskosul az első férjem, akihez még emberkoromban kényszerítettek. - Igazán rosszul esett, hogy nem hívtál meg az esküvődre.
- Valahogy nem is éreztem rá késztetést, hogy meghívjalak, főleg a családoddal együtt. - mondom lazán, mit sem törődve a körülötte gyülekező vámpírokkal.
- Aucs, ez most szíven ütött. - játssza a nagy halált.
- Szerinted érdekel?
- Nem, téged rohadtul nem érdekel. Még mindig fel vagy húzva, mi?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - kérdezem hirtelen kikelve magamból, amitől a feszültség hirtelen hatalmasra nőtt a vendégség és a most érkezett vámpírok között. Tudom, hogy vissza kellene fogni magam, de ez az a dolog, amit nem tudok higgadtan kezelni. Ez a gyenge pontom. Edward átkarol, talán vissza akar fogni, de lehet, hogy meg akar nyugtatni, akárhogy is jólesett.
- Jól van, jól van, azért ne szedd le a fejem! - teszi fel a kezét gúnyosan mosolyogva.
- Pedig már jó ideje ez létezésem egyik célja. - mosolygok rá gonoszan.
- Ha lerendeztétek ezt a fennkölt eszmecserét, akkor esetleg rátérhetnénk a tárgyra? - kérdezi rekedt, halk hangon a fivére, Marcus.
- Komolyan csodálom, hogy tudtál ilyen épeszű maradni köztük. - mondom nyugodt hangon, ő az egyedüli testvér, akire egy kissé felnézek, ő hármuk közül az, aki annak idején mellém állt.
- A génjeidben van, hogy sértegess minket? - kérdezi Aro.
- Őszinte választ vársz, vagy kegyes hazugságot? - kérdem közömbösen.
- Inkább ne mondj semmit. - válaszol Aro.
- Megegyeztünk. De Marcusnak igaza van, minek köszönhetjük hívatlan jöttötök?
- Drágám, még mindig értesz a fenségességhez. - nevet fel vidáman Caius.
- Nem tudom rémlik-e, hogy egy másik korban születtem, ahol kötelességem volt, így beszélni.
- Igen, emlékszem még, nagyon is jól, hisz évekig házasok voltunk. - vigyorog Caius, mintha valami jó viccet mondott volna...
- Komolyan, néha köszönetet mondok, hogy átváltoztam, nem tudom, hogy tudtalak volna elviselni, még ennél is tovább.
- Nem mintha lett volna más választásod. - von vállat lazán.
- Nem volt. Per pillanat mit akarsz?
- Nem esett jól, hogy nem hívtál meg az esküvődre. - mondja, szinte sértődött hangon.
- Bocs, csak hogy tisztán lássak. - szólal meg nevetéstől fojtott hangon Emmett. - Caius Volturi az exférjed?
- Erről vitatkozhatnánk, de igen. - pillantok rá a szemem sarkából, mert még véletlenül sem akarom levenni a szemem a Volturiról és az őket övező vámpírokról, akik jelentős veszélyt jelenthetnének ránk.
- Igazából … - kezdene bele Caius.
- Inkább kussolj, most nem kezdjük el elölről ezt az értelmetlen vitát. - mondom komolyan.
- Furcsa dolog megszokni, hogy egyenjogúak vagyunk. - sóhajt fel lezárva az el nem kezdett vitát Caius.
- Vissza a kérdésemhez! - integet Emmett. - Szóval ha szabad tudnom, az exférjedet miért kellett volna meghívnod az esküvőre? Ez nem ellentmondásos?
- Engem is meghívott az összesre, és mindegyiken ott is voltam. - válaszolok nyugodtan. - Mind az 5-ön? - nézek Caiusra, csak úgy mondva egy megközelítő számot. Sosem érdekeltek a feleségei, azt tesz, amit akar, csak engem hagyjon ki belőle,nem én a rég elveszett kincseimet akartam megtalálni a kastélyukban, amíg nem ellenségként tekintettek rám. És igen néha sikerült megtalálnom őket. Ez volt az egyetlen dolog, ami átsegített engem a vámpírlétemen.
- 7, de ki számolja már? - mondja őszinte nemtörődöttséggel, úgy, hogy a jelenlegi neje is itt van.
- Én mondtam, hogy küldjük előre Caiust, mi meg várjunk 1-2 napot, mire túl vannak a szokásos szócsatákon. - szól Aro nyugodt hangon.
- Ha kiböktétek volna a problémátokat már rég leálltunk volna, mert higgyétek el, nekem se öröm, hogy elcseszitek az esküvőmet. Egyébként honnan tudtok róla? Edwarddal figyeltünk, hogy ne legyen nagy felhajtás …
- Azt hitted eltitkolhatod előlünk? - nevet fel Aro.
- Nem, meg sem fordult a fejemben, de reménykedtem, hogy később tudjátok meg. Már az is felüdülés lett volna. Viszont az jobba aggaszt, hogy mit kerestek itt, mert egészen biztos vagyok benne, hogy többről van szó, mint az esküvőnkről.
- Sosem állítottuk, hogy csak ezért jöttünk.
- Akkor igazán kibökhetnétek már, szeretnénk elérni a gépünket és elmenni nászútra. - szólal meg Edward, eléggé hűvösen.
- Nem is értem, hova ez a sietség, hisz még előttetek az örökkévalóság. - vigyorog sokatmondóan Aro.
- Ez a mi esküvőnk Aro. És mi szeretnénk kettesben lenni. - vágja vissza Edward, de hangja nyugodt. Olyan büszke vagyok rá, a hidegvére miatt.
- A férjemnek igaza van. - mosolygok Edwardra. - El akarom érni azt a gépet. Úgyhogy kérlek kezdjetek bele a dologba.
- Na jó. Tiszteletben tartom a házasságotokat. - bólint Caius, de ez csak felszínesség volt semmi több.
- Akkor? - nézek Arora kérdőn, hisz általában ezek az ügyek az ő hatásköre, mégsem ő válaszol, hanem Caius.
- Furcsa dolgokat észleltünk mostanában.
- És akkor már rögtön engem kell elővenni? - nevetek fel.
- Nem feltétlen, de ez az ügy téged is érint.
- Engem? - lepődök meg. - A ti ügyeitekhez általában nem túl sok közöm van, csak ha valaki szövetkezik ellenetek. - vigyorgok büszkén.
- Ennek van, méghozzá elég rendesen benne vagy. - veszi át a szót Aro.
- Oh, megint összeesküvés elméletetek van, hogy összefogok azzal a két agyalágyulttal a régi Román klánból? - nevetek fel. - Azt hittem ezen már túl vagytok.
- Még mindig nem értem miért ne szövetkezhetnél velük. - csóválja a fejét Aro.
- Á-á. Az a két idióta tuti keresztül húzná a számításaimat, amennyire nem bírnak magukkal. Nekem meg ennyit nem ér meg, hogy két fő csatlakozzon hozzám. Nincs szükségem a segítségükre.
- Igazad lehet. De azt is figyelembe kell venni, hogy rajtuk kívül egyetlen egy vámpírt ismerünk, aki jobban utál minket.
- Ezt úgy mondod, mintha félnél tőlem Aro. Ez nem vet rád túl jó fényt. - mosolygok gunyorosan, mégis büszkén.
- Nem azt mondtam, hogy félek tőled, csak annyit, hogy jobban örülnék, ha nem lennénk ellenségek. - von vállat lazán.
- Én régebben nyitottam felétek, megbocsájtó voltam és naiv. Ez még egyszer nem fordul elő, ne aggódj. De térjünk a lényegre, már unom a társaságotokat.
- Inkább válaszolok én, mert úgy tűnik a testvéreimmel nem tudtok lényegre törően beszélni. - szól rekedt, mély hangon Marcus.
- Hallgatlak Marcus.
- Tudomásunkra jutott, hogy az eddig Európában élő leszármazottaid hirtelen átköltöztek ide.
- És akkor már rögtön tervezek valamit?
- Nem feltétlen. Nem gyanúsítgatlak, csak furcsállom, ezt a hirtelen váltást.
- Szerintem te vagy az egyetlen a testvéreid közül, aki nem gyanúsít, ezt komolyan értékelem. - mosolygok rá kedvesen.
- Válaszolhatnál, hogy mi ez az egész. - hallatszik Aro szinte már dühös hangja.
- Miért van az, hogy akkor már rögtön én avatkoztam be? Ráadásul egy rossz szavatok nem lehet, az egyiküket átváltoztattátok. Nem hagyom, hogy a leszármazottaimat beállítsátok magatokhoz.
- Miért, nem vagyunk olyan szörnyűek. - nevet Aro.
- Ti csak ki akarjátok őket használni, a képességeiket akarjátok. És lássuk be elég rosszak a túlélési esélyeik a közeletekben. - mondom nyugodt hangon.
- Ezt hogy érted mi csak … 4-et változtattunk át.
- 6-ot úgy megsebeztetek, hogy végül én változtattam át őket és egyet más változtatott át, de utána is meg akartátok szerezni. És jelenleg már csak egy élő leszármazottam van, vagyis lassan kettő. - vigyorgok.
- Igen, a kis Grace gyereket vár, már el is felejtettem. - nevet Aro. - Kíváncsi leszek, a gyermeknek milyen képessége lesz. De annak még jobban örülnék, ha elvégezhetnénk rajta egy-két vizsgálatot.
- Nem lesznek belőlük kísérleti nyulak! - mondom komolyan.
- Pedig érdekelne, hogy mi van a génjeitekben, amit úgy tűnik rendszeresen átörökítetek a gyerekeitekre. A vérvonaladban mindenkinek, már emberként is volt némi képessége. És ez igencsak érdekes.
- Hát pech. De nem áll szándékukban segíteni nektek. Úgyhogy akár szedelőzködhettek is és hátraarc. - mosolygok negédesen.
- És mit szólnál egy egyezséghez? Békén hagynánk téged és az összes leszármazottad, cserébe az egyikükért, mondjuk … Alice-ért. Szerintem elég nagylelkű ajánlat tőlem. - szól nyugodt hangon Aro, és eléri a célját, a Cullen és Denali család hirtelen döbbent motozásba kezd és Alice elé állnak, védve őt.
- Nem kötök alkut. Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Úgysem tartanátok be, még akkor sem, ha valaki csatlakozna hozzátok. Úgyhogy ez nem jött be.
- Bella? Ez igaz? - kérdezi Alice, döbbent, suttogó hangja. Nem hülye, össze tudja tenni a hiányzó darabokat, hogy értse a célzást.
- A nővérem dédunokája vagy. - pillantok rá lágyan. - Anyád tudott róla, hogy különleges vagy, és ismert engem is. Tudtuk mi lesz majd, ha felnősz. Tudod minden leszármazottamnak van valamilyen képessége, legalábbis eddig mindenkinek volt. Alig 4 éves voltál, amikor az első látomásaid támadtak, akkoriban sokszor voltam nálatok, hogy anyáddal kitaláljunk valamit, amivel az apádat félre tudjuk vezetni. Ebben egy ideig segített az öcséd, akinek a képessége később nem volt olyan feltűnő apátok előtt. Amikor a Volturi rátok talált, megölték anyátokat, bár nem szánt szándékkal. Aro őt is akarta, hisz olyan kevés vámpírnak adatik meg a hazugság felismerésének képessége. De anyátok ismerte a veszélyt, nem akart vámpír lenni, így addig küzdött, míg meghalt, mielőtt átváltoztathatták volna. De ti is értékesek voltatok számukra, de gyerekekként nem tudtatok segíteni nekik. Ezért maradtatok életben, a tudatlan apátokkal együtt. De ahogy nőttél, a látomásaid egyre többször előtörtek belőled, és apád nem tudta mit tegyen, én pedig kevés voltam, hogy megállítsam, hogy diliházba zárjanak. Csak annyit tehettem, hogy az egyik ismerősöm elhelyezkedett a kórházban, majd elintézte, hogy ő kezelhessen téged. És amikor arra került a sor, és nem maradt más választása átváltoztatott, majd az öcséd, Baltazar elfelejtettet veled mindent, hogy könnyebben újrakezdhesd az életed, a múltad nélkül.
- És Balatazarral mi lett? - kérdezi sokkosan Alice.
- Sikerült megmentenünk, boldog családja volt, és öregség okozta halálát. - mosolygok rá.
- És az apám? - kérdezi már elcsukló hangon.
- Ígérem mindent elmesélek majd, de ez nem a legalkalmasabb pillanat.
- És Bella, mit szólnál, mondjuk, hümm ha Prue-t kérnénk? Ő is épp megfelelő. - próbálkozik tovább Aro.
- Mint azt mondtam nem áll az alku, se így, se úgy. - mondom határozottan. - Egyszer kötöttünk egy alkut, és nem teljesítettétek, még egyszer nem egyezkedem ilyen mocskokkal.
- Hát igen, vannak dolgok, amit nem engedhetünk neked … - mosolyog rám Caius, amitől az izmaim azonnal görcsbe rándultak, és a vörös köd elöntötte a fejem.

22. Fejezet - Wedding

Sziasztok!
Húú megint vége egy hétnek, úgy értem holnap reggel osztálykirándulásra megyek ááh de várom már *-* szóval az egész hetem igazából erről szólt, mert át ez az utolsó igazi osztálykirándulásunk az osztállyal … És még családi látogatás is volt, mert családi ünnepekkor ez megszokott ...
Ráadásul nem is lett valami hosszú :/
De visszatérve a fejezethez. Rettenetesen sajnálom, hogy ennyit késtem vele már megint :/
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá a Hurtstől a Somebody to die for c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Az Élet segít megtenni a szükséges lépéseket, ha elég nyitott vagy. A semmiből varázsol apró csodákat eléd, olyanokat, amik aztán meghatározzák az egész életedet, és visszanézve világossá válik, hogy tökéletes rendben és összefüggésben alakítják az életedet.
Oravecz Nóra

 

Edward nem hagyta abba egykönnyen a kérdezősködést, napokba telt, mire elhalkultak kérdései, de jól tudtam, hogy ettől függetlenül ott lappang benne az egész. Bár az is lehet, hogy azért váltak egyre ritkábbá a kérdései mert az újévben végre megtartjuk az esküvőnket, ameddig már kevesebb, mint három hét maradt. Szerencsére Alice és Rose segítettek a szervezésben, és persze Esme-t is gyakran kértük, hogy segítsen választani. A díszítésben hamar megegyeztünk és megterveztük a dolgokat, hogy mi hol legyen majd … már csak egy igen fontos dolog volt hátra … a ruha. Őszintén szólva rettegtem attól, hogy a lányok hány boltba fognak berángatni, de végül is az én esküvőmről volt szó, így egyáltalán nem bántam, hogy három napon keresztül jártunk ki-be az esküvői ruhaboltokba. És mivel Alice járt iskolába, Rose-al mi pedig a városban járkáltunk délelőttönként, hogy szokja az emberi vér illatát és már jelentősen haladtunk, hála a képességemnek. És egyre hosszabb ideig bírta ki, anélkül, hogy befolyásoltam volna képességemmel. Így mindig csak este értünk haza, amit Edward nem igazán értékelt. Már a második nap morgolódott, ami irtó aranyos volt.
- Nem értem miért kell ennyire keresni egy ruhát. - morgolódik a mellkasán fekszem, de mégis mérget vennék rá, hogy közben szemeit forgatja. - Én ebben a lepedőben is szívesen elvennélek. - ezen a kijelentésén elnevettem magam.
- Ez az első esküvőnk Edward. - nézek rá mosolyogva. - És nem szeretnék túl gyakran esküvőt tartani, úgyhogy igenis megkeressük a tökéletes ruhát!
- Jól van. De nem hiszem el, hogy képes vagy ennyit vásárolni a húgaimmal. - vigyorog.
- Ha nem az esküvői ruhámról lenne szó már begolyóztam volna.
- Csodálom a kitartásod. - nyom egy csókot a hajamba. Ezután kellemes, nyugtató csend telepedett ránk, amit később én törtem meg.
- Meg fogsz lepődni azon, amit most mondok …
- Felkeltetted az érdeklődésem. - nevet fel vidáman.
- Haha, de vicces vagy. - mondom gúnyosan.
- Naa, mit akartál mondani?
- Nem, semmit. - csóválom a fejem.
- De, igen mondjad!
- Na jó, tudod rettenetesen parálok az esküvő miatt. Tudod az első esküvőm előtt, nem éreztem semmit, igaz az első férjemet jóformán nem is ismertem de tudtam, hogy jól teszem, amit teszek, tudtam, hogy a családomnak jó lesz. De most … most minden olyan más. - miközben beszélek érzem, hogy megfeszül a teste alattam.
- Ezt hogy érted? - kérdezi feszülten, és hirtelen megértem, hogy félreértette a valós mondandóm.
- Úgy értem, hogy téged szeretlek. - mosolygok rá a szemibe nézve. - Ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy milyen veszélyek fenyegetnek téged és a családod, ha elveszel … Ez hatalmas felelősség. És bármit megtennék, hogy ne essen bajod …
- Azt hittem ezt már minimum kétszer átbeszéltük. - mosolyog megnyugodva.
- Tudom. De akkor is.
- Szeretlek és nem érdekel semmi más. Úgyhogy nyugodj meg, nem kell semmilyen felelősséget vállalnod. Ezt a témát lezártuk, rendben? - nem válaszolok a kérdésére és bár nem teszem többé szóvá, azért mégis aggaszt a dolog. De az igazi örömet az okozta, amikor két nappal később megtaláltuk a tökéletes ruhát. Mivel eléggé kényelmetlenül éreztem volna magam egy teljesen fehér ruhában, ezért ez a darab elnyeret a tetszésem, ugyanis a felsőrészén szürke vonalak kacskaringóztak, de ezt leszámítva egy egyszerű ruha volt és mégis gyönyörű és nem hétköznapi. A lányok is egyetértettek velem, így teljesen elégedetten nyugtáztuk a ruhatémát. Bár az esküvőnk eléggé megrémít. Hisz sosem akartam magam még egyszer elkötelezni, de tudom, hogy Edwarddal tökéletes lesz az örökkévalóság. Aszem épp ezért is félek valahol mélyen, hogy mi van ha addig meggondolja magát? Mi van ha valami balul sül el? De nem volt időm túl sokat aggódni, ugyanis vámpírráválásom óta most először ünnepelhettem a karácsonyt családi körben. És a várakozásnak megfelelően tökéletes volt, a családot az Esme által sütött finom fahéjas süti illata, amelyet az árvaház gyermekeinek készített. A díszeket addig együtt feldíszítettük, míg Carlisle a kórházban volt a délelőtt folyamán. Mikor minden a helyére került segítettünk Esmenek a sütik díszítésében, így mire mind elkészült, az egész konyhát színes cukor borította. Esme bár próbált szigorú anyaként mutatkozni, de alig telik pár pillanatba és nevetve nézi a színes cukor háborút. Miután az összes süti megsült mind mentünk öltözködni, amibe persze be volt kalkulálva, hogy nem olyan se perc alatt érünk a végére … De amikor mind elkészültünk és Carlisle is hazaért akkor kezdődött igazán a karácsony és az ajándékok átadása, amit persze a fiúk viccei tarkítottak. Ez volt életem talán legjobb karácsonya. Mindenem meg volt, amit sosem hittem, hogy valaha megkapok, egy szerető család, egy szerelem, a harmónia, barátság és törődés. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében. Persze nem bíztam el magam, tudtam, hogy nem lesz mindig minden ilyen tökéletes, de jól esett egy kis időre mindenről megfeledkezni és élvezni ezt a családi idillt, ami nekem eddig sosem adatott meg. De egyszer minden jónak vége szakad, vagy legalábbis alábbhagy a harmónia. Ugyanis már másnap sikerült a fiúknak összebalhézni valamin, amiből kisebb csetepaté is lett. De utána úgy bratyiztak tovább, mintha mi sem történt volna. Bár ez nem meglepő, mindig ilyenek. A karácsony nyugodt idillje után a szilveszter és az újév izgalmai teljes ellentétet képeztek. Mind izgatottan váruk az újévet. Én már jó ideje nem figyeltem különösebben az idő múlását körülöttem, hogy éppen mikor melyik év van … hisz már régóta vámpír vagyok, de most, most hogy alig egy hét van hátra az esküvőnkig, olyan őrültségek járunk a fejemben. Hogy mi lesz, ha elbotlom, amikor Edwardhoz tipegek, ami lássuk be a vámpírságommal szinte összeegyeztethetetlen. De a ruhát is féltettem, rettenetesen égő lenne, ha kiszabnám vagy rálépnék. Nehéz volt nem gondolni a hülyeségeimre. Az új év eljövetelével fogadalmakat tettem, amit eddig még sosem tettem. A napok olyan gyorsasággal mentek, mint még soha. A lánybúcsúmat már előre megbeszéltük, hogy tartunk egy csajos beszélgetős estét, de ehelyett egy bárba rángattak, ami tele volt alul öltözött emberekkel. Nem panaszkodtam, hisz nem először vagyok ilyen helyen, Las Vegas is hemzseg tőlük, amelyek mind az én engedélyemmel működnek … Bár az is igaz, hogy az odajáró emberek nem mindig jönnek ki élve. Ezért nem is éreztem magam kényelmetlenül a ennyi félmeztelen ember között. De szívesebben maradtam volna otthon a csajokkal kibeszélni mindent különféle szépítő pakolásokat felkenni, amik irtó viccesen néznek ki és teljesen hasztalanok. De nem panaszkodtam, hisz az éjszaka hosszú , bár kissé idegesítő volt, amikor elkezdtek ránk nyomulni, akkor már eléggé fárasztónak találtam az egészet.
- Nem megyünk haza? - kérdezem reménykedve. - Komolyan, ha tovább maradunk, akkor valakinek átharapom a torkát és ti azt nem szeretnétek …
- Engem nem zavarna. - súgja a fülembe egy hang amit egy milliárd közül is felismernék.
- Nocsak, te mit keresel itt? - vigyorgok Edwardra boldogan.
- Élvezem az utolsó agglegény éjszakám.
- Csak vigyázz mennyire élvezed. - nézek rá komolyan.
- Ma még azt tehetek, amit akarok. - ölti ki nyelvét játékosan.
- Csak vigyázz. - mondom figyelmeztetésképpen. - De ha már itt tartunk … - mosolyogtam rá játékosan és megragadtam az első félmeztelen férfit, aki a közelemben volt és kicsábítottam a bár hátsókijáratán. Persze nem akartam tőle a vérén kívül semmit, így nem is totojáztam, csak egy sötétebb zugba löktem és a nyakába mélyesztettem a fogaimat, hogy aztán édes vére forrón, kellemesen folyjon végig a torkomon. Majd szépen lassan alábbhagy a reszelős égető érzés a torkomban. A fájdalmas sikolyait elnyomtam a kezemmel, amit a szájára szorítottam és valószínűleg az erősen illuminált állapota is hozzájárult a dologhoz. Éreztem, ahogy a szíve egyre lassabban pumpálja számba a vérét. Az egyetlen dolog, ami megzavart, az az ajtónyitódása volt, de mindez alig két pillanatig tartott, ugyanis azonnal megéreztem Edward illatát. Épp ezért nem zavartattam magam, csak kiszívtam az utolsó csepp vérét is, majd hagytam a földre zuhanni az élettelen testet.
- Bocsi. - nézek Edwardra vállat vonva.
- Ugyan, engem nem zavar. - mosolyog nyugodtan, majd hirtelen elém suhan, hogy megcsókoljon. Még mindketten érezzük a számban az ember vérét, de nem zavar minket, csak csókoljuk egymást, míg a többiek meg nem zavarnak. De sajnos elég hamar megjelennek a többiek.
- Na de kérem! Az esküvő élőestjén nincsen ám etyepetye! - nevet fel Emmett.
- Jajj már, még bele se melegedtünk. - veszi Emmett viccét Edward.
- Én ebből ki szeretnék maradni … - emelem fel védekezően a kezem és egy búcsúcsókot nyomok Edward ajakira. - Csak okosan ám a nőkkel. - nézek rá komolyan.
- Úgy lesz. - mosolyog rám. - Holnap az oltár előtt várlak.
- Nem foglak eltéveszteni, ne aggódj. - vigyorgok rá.
- Nehéz is lenne. - nevet fel.
- Ugye most már haza megyünk? - nézek a lányokra.
- Ez minden vágyam. - sóhajt fel Esme megkönnyebbülten.
- Igen, menjünk. - bólint Rose, majd Alice-szel belém karolnak és izgatottan kezdenek el zümmögni arról, hogy milyen terveik vannak a az este hátralévő részében. Pakolások dumálások, illőolajok, gyertyák, minden ami kell. Végül reggel, úgy két órával az esküvő előtt elkezdtünk készülődni. Minden ami kell, haj, smink, fehérnemű, ruha, cipő … az előkészületek mindenre kiterjedtek, hogy a legjobb formámat nyújtsam ma. Bár az előkészületek alatt a negatív gondolatok elárasztottak, a „ mi lenne ha ...” kezdetű hosszú gondolatsorom csak nem akart abba maradni. De amikor elkezdődött a ceremónia hirtelen kiürültek a gondolataim, semmi nem maradt csak Edward és egy szebb élet reménye. Amikor felcsendült a lágy dallam és megpillantottam Edwardot az oltárnál egy jókora kő esett le a szívemről, de ez nem jelentett semmit, még mindig féltem, hogy talán még meggondolja magát. Ennek ellenére nem tette. A pap – az egyedüli emberi lény az esküvőnkön – végig mondta a megszokott szöveget. Amikor mindketten kimondtuk a boldogító igent, teljesen megkönnyebbültem. És bár ez volt életem legszebb pillanata, mégis úgy éreztem, hogy az egész készülődés és a pap hablatya alatt, hogy csak érjünk már a végére … de most már minden rendben lesz. Végül amikor a pap kimondta a záró szavakat, miszerint immár házas társak vagyunk és csókoljuk meg egymást. Úgy éreztem, hogy a boldogságtól ki tudnék ugrani a bőrömből. Főleg amikor a csókkal megpecsételtük az eskünket. A többiek tapssal fogadták a eskütételünket, de egyszer csak a taps hirtelen elhalt és más, fülsüketítően fenyegető taps csendült fel, mint a hiéna egy jó fogás után. A hideg futkos a hátamon. Edwarddal összekapcsolódik a tekintetünk, hisz egyikünknek sincs szüksége arra, hogy bemutassák a hívatlan vendégeket.

Pupi blogja

Sziasztok! 

 SAJNÁLOM, HOGY ROSSZ LINKET ÍRTAM BE,REMÉLEM MOST MÁR JÓ, HA MÉGSEM, AKKOR ITT A WEBCÍM: http://atitokzatoslany.blogspot.hu/

 

Szeretnétek egy nem mindennapi, izgalmas Twilight alapú fanficet olvasni, megspékelve a Volturival és egy titokkal Carlisle-al. Titkok, Izgalom és Bella, mi kell még? Akit érdekel a történet az kattintson IDE, Pupi blogjáért A titokzatos lány című blogért. Jó szórakozást és sok sikert a titkok megoldásához!
 

Puszi:
LilyV
U.I.: A következő rész szombat előtt nem valószínű, hogy felkerül ... :/