She is the one, who cares about me

Sziasztok!
Tudom, hogy időtlen idők óta nem toltam fel a seggem ide, sem a többi blogra. De számomra elég nehéz mindent összeegyeztetni, akárhogy próbálok mindent elintézni, valami mindig felmerül, amire nem jut időm. Szóval arra jutottam, hogy az eredeti 3 novelláról, 2 novellára csökkentettem a tervezetem. Úgy gondolom, mindent leírtam ebben a 2 novellában, amit akartam, és nem akarom senkinek sem tovább húzni az idegeit.

A novellához ajánlom nektek Skillettől a Rebirthing c. számot.

Ezenkívül szeretném megköszönni, a blog összes olvasójának, hogy elolvasta a történetem, főleg azoknak, akik véleményezték is a fejezeteket. Remélem nem csak nekem, de nektek is jó kikapcsolódást és szórakozást jelentett. :) 

Puszi:
LilyV

El sem tudom képzelni, mi járt az Úristen fejében, mikor megteremtette az asszonyt. Azt hiszem, úgy vélte, hogy Ádám kezd egy kicsit túl beképzelt és önelégült lenni; a Világegyetem urának képzeli magát, nevet ad az állatoknak, meg ehhez hasonlók... Gondolta, jó lesz letörni a szarvát. Mondjuk, ebben igaza volt. De épp az asszonyt azért mégse kellett volna megteremtenie. Íme, hogy ráfázott, szegény nyomorult! Egyszer csak nyakig benne volt az eredendő bűnben.
Agatha Christie

 

(Bella szemszöge)
Mióta Edward felbukkant Vegasban, valahogy megváltoztam, nem tudom pontosan elmondani, hogy mi változott, de valami igen. Sokkal több időt töltöttem vele, mint a többi újszülöttel, aki a városba jött, mert vele olyan természetes és könnyed volt beszélni mindenről. Olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást, már alig emlékeztem rá, hogy milyen volt az életem nélküle. Pedig még csak két hónapja volt itt.  De kezdtem megijedni a köztünk alakuló kapcsolattól, ami veszélyt jelenthet a céljaim elérésében.

(Edward szemszöge)
Két hónap hosszú idő, mégis úgy röppent el, mintha csak két óra lett volna. Rengeteget beszélgettünk, de mégsem tudtam meg róla lényegében semmi fontosat, nem ismerem az emberi életét, egyedül a vámpír létéről mesélt. Talán épp ezért mardosta a kíváncsiság az oldalamat az emberi élete iránt. De ő úgy kerülte a témát mintha tűz lett volna, ami elégetheti testét és megölheti. Az idő teltével egyre kevesebbszer hoztam fel az emberi élet témát, bár nem nyugodtam bele a tudatlanságba, de nem tudtam sehogy sem utána járni. Az egyik nap egy számomra ismeretlen vámpír zavarta meg a beszélgetésünket. Egy lány volt, szinte még gyerek, nem nézett ki többnek 12-nél. Bella mégis úgy pattant fel és vonult el a lánnyal, mintha csak egy fontos vámpír lenne ebben az eltorzult társadalomban. Figyeltem távolodó alakjukat, de a beszélgetésükből egyetlen szó, egyetlen név ragadta meg a figyelmem, nevezetesen a Volturi. Emlékszem Carlisle mesélt róluk, hogy ők olyanok, mint a királyok. Ők ellenőrzik a vámpírokat és tartják fenn a hatalmukat. Egyáltalán nem találtam pozitívumnak, hogy a Volturival is kapcsolatban van Bella, bár nyilván eléggé feltűnő lehet a Volturinak, az itt eltűnt emberek száma, már ha tényleg figyelemmel kísérik az eltűnéseket, ahogy Carlisle mondta. Vajon a Volturi elnézi Bellanak, vagy Bellaék ügyesen rendezik a dolgot és el tusolják a többségi halálesetet? Valahogy biztos sikerült megoldaniuk a problémát, hisz Vegas már jó ideje a vámpírok melegágya. Állítólag türelmes vámpír vagyok, de mégsem tudtam megvárni, hogy visszatérjen, ki kellett mozdulnom, ezért elmentem vadászni. Alig fél órába telt, mire ráleltem egy részeg tuskóra, aki egy nőt molesztált az egyik sikátorban. Megvártam, amíg a lány elmenekült, csak utána kezdtem el szívni a vérét. Miután csillapítottam a torkomban égő tüzet. Vámpírérzékszerveimnek hála megéreztem, hogy valaki figyel engem, nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ki lehet az, és azon sem, hogy hol lehet. A legmagasabb tetőn ült, a lábát a semmiben lóbálva, mint mikor először találkoztunk. Elmosolyodtam, amit ő is viszonzott. Felugrottam mellé és onnan szemléltük a város fénykavalkádját. Egyikünk sem szólt, élveztük a csendet, amit végül Bella tört meg.
- Mond, miért csinálod ezt? - kérdezte halkan, rám pillantva.
- Mire gondolsz? - kérdezem döbbenten.
- Miért iszol embervért, mikor a bűntudat belül gyötör téged? - megfontoltam a választ, mielőtt kimondtam volna.
- Mert nem tudok rajta változtatni. - sóhajtottam fel.
- Miért ne tudnál? Korábban is meg tudtál küzdeni a vérszomjaddal, ezek után is meg tudnád tanulni.
- Egyedül biztos hogy nem.
- Talán én is segíthetek, bár nem tudom hogy megy ez.
- Tényleg megtennéd?
- Nem tetszik, hogy tönkreteszed magad. Ha tudok, akkor segítek. De szeretnék kérni valamit.
- Hallgatlak.
- Pár napig maradj a Mirage-ban. Ne gyere ki onnan.
- Miért? - néztem rá értetlenül.
- Mondjuk úgy, hogy vámpírok jönnek ellenőrizni engem, és nem vagyunk túl jó kapcsolatban. Nem akarom, hogy bántsanak.
- Szóval fontos vagyok neked? - mosolygok rá féloldalasan.
- Azért ne képzelj bele túl sokat. - nevetett fel és az oldalba bökött.
- Ezzel elkéstél. - nevettem én is, de egy idő után elült a jó kedvem. - A Volturi az, igaz?
- Szóval Carlisle mesélt neked róluk.
- Igen. Ő is egy volt közülük.
- Tudom. És ő nem volt megelégedve a Volturi felfogásával. Csodálom, hogy képes volt eljönni tőlük. Aroék senki másnak nem engedték meg ezt a kiváltságot.
- Te is Volturi voltál?
- Nem, vagyis nem egészen...
- Hogy érted?
- Erről nem szoktam beszélni, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag bízom benned és abban is, hogy nem mesélsz ezekről a dolgokról és rólam másoknak …
- Bízhatsz bennem. - nézek rá biztatóan és megszorítom a kezét.
- Mikor még ember voltam, volt egy férjem. A családom választotta őt. Végül is nem volt vele sok gondom, mind a ketten próbáltunk tudomást sem venni a másikról, csak ha feltétlen muszáj volt. Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy szeretői vannak, ő pedig úgy tett, mintha úgy viselkednék, ahogy egy korabeli nőnek kellett volna, úgy tett, mintha tudott volna az összes kiruccanásomról a barátaimmal. Alig másfél évig voltunk házasok, mikor átváltoztam, és úgy tudom ő az átváltozásom után két évvel változott át. Aro változtatta át.
- És hogy … haltál meg?
- Később elmesélem, rendben? De nem most. - sóhajtott fel, tele fájdalommal.
- Szóval a Volturi ellenőriz téged és Vegast?
- Nem tetszik nekik, hogy ennyien halnak meg, és tudják, hogy nem szimpatizálok velük, aggódnak, hogy esetleg hadsereget képzek ellenük. Ezért ilyenkor sok vámpír elhagyja egy időre a várost, hogy ne legyen olyan feltűnő, mennyien élnek itt a védelmem alatt.
- És igazuk van? Tényleg hadsereget készítesz ellenük?
- Talán igen. Miért, számítana? - nézett rám kutakodó szemmel.
- Nem, nem számítana. És, mikor jönnek?
- Holnap este felé érnek ide.
- Meddig maradnak?
- 3-4 napot. Hosszú lesz, az biztos. - sóhajtott fel, majd pár perccel később eltűnt a sötétben, hogy elintézze, hogy ne találjanak itt túl sok vámpírt. Én pedig lassan, emberi tempóban sétáltam vissza a Mirage-hoz. A napok olyan lassan teltek a négy fal között, hogy már a második nap azt hittem begolyózom. Nem tudtam mit kezdeni magammal, pedig Bella könyveket hozatott nekem, és zenelejátszót, pár bakelitet is kaptam. Igazán mindent megtett, hogy lefoglalhassam magam. De friss levegőre volt szükségem, ezért a fejembe húztam egy karéjos kalapot, arra az esetre, ha elvonulnak a felhők, és kimentem, nappal. Úgy gondoltam eggyel több vagy kevesebb vámpír, igazán nem számíthat, hisz Bella csak nem üríthette ki az egész várost. Miközben sétálgattam, láttam, pár Volturi címert viselő vámpírt, de egyik sem vett igazán figyelembe engem, így megnyugodtam. Egyszer csak megpillantottam egy fekete köpenyes alakot, aki Carlisle elmondásai szerint Aro lehetett. Ismertem a képességét is, de furcsálltam, hogy egyedül van, csak a kísérete, két testőr volt mellettem, de a többi király nem. Meglepődtem, hogy hozzám szólt.
- Nocsak, kit látnak szemeim, a drága jó Carlisle rossz útra tévedt fiát. - nevetett fel Aro. - Örülök, hogy megismerhetlek, Edward. - nyújtja felém a kezét.
- Carlisle mesélt rólatok, és a képességedről. Remélem nem veszed sértésnek, ha nem fogok veled kezet. - válaszoltam kimérten, mire ő jóízűen felnevetett.
- Én is hallottam a tiédről. Ámulatba ejtő. Mindenféle kapcsolat nélkül képes vagy olvasni a gondolatokban. Bármikor szívesen látnálak köztünk.
- Köszönöm a felajánlást, de jól érzem magam itt.
- Egyedül élsz itt?
- Ismerek egy-két vámpírt, de igen, egyedül.
- Ismersz egy Bella nevű vámpírt.
- Ő a Mirage tulaja. - válaszoltam szűkszavúan.
- Remek, akkor átadhatsz neki egy üzenetet. - mosolyog kedélyesen a sötétből hirtelen előbukkanó Caius. - Mondd meg neki, hogy az exférje üdvözli. - vigyorog és a következő pillanatban már két testőr csavarja ki a karjaim, majd hirtelen egy éles roppanást hallok és elsötétült minden...

(Bella szemszöge)
Szokatlanul nyugodtan telt az itt tartózkodásuk. Meg is lepődtem, míg nem értesültem róla, hogy az éjjel elhagyták a várost és egy csomagot hagytak hátra. Hatalmas doboz volt, aminek furcsán ismerős illata volt. Mikor a felismerés félelemmel öntött el, a vörös csomagolást és a fekete masnit szétszabtam és a dobozban Edward széttépett teste volt beletéve. Ez még hozzájuk képest is morbid volt, bár mit is vártam tőlük? Tudtam, mit kell tennem, bár nem akartam őt így magamhoz kötni, de nem maradt más választásom, mert valamilyen furcsa módon vonzódtam hozzá és szükségem volt rá, talán jobban is, mint neki rám. Azzal, hogy feltámasztottam, még szorosabban kötődtem hozzá. Amint sikerült túllépnie a feltámadás sokkján, minden kérdésére készségesen válaszoltam, még az emberi múltammal kapcsolatban is, mindent megosztottam vele, olyan dolgokat is, amikről előtte senkinek sem meséltem. Azt hiszem épp ettől féltem mindig is. Túl közel kerülni valakihez. Épp ezért, mielőtt még ennél is közelebb kerültem volna hozzá, ellöktem magamtól. Hagytam, hogy azt higgy egy érzéstelen ribanc vagyok, aki néha, szórakozik vele, ha akarja. De a legrosszabb az egészben, hogy még az érzéstelen ribancot is elfogadta, aminek álarcát kettőnk közé emeltem...