18.Fejezet – Love is always difficult

Sziasztok!
Rettenetesen sajnálom és szégyellem is magam rendesen hogy csak most toltam fel ide a képem :/ és hogy csúszások is voltak és sajnos lesznek is :/ tényleg sajnálom, de remélem, hogy akinek tényleg tetszik a történetem, azok el tudják ezt nekem nézni ... És akik még ezeknek ellenére is olvasnak azoknak nagyon hálás vagyok és rengeteg köszönettel tartozom.
A fejezethez ajánlom Skillettől a Rebirthing c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Nem csak arról szólt az egész, hogy majdnem elvesztettem (...), és a közelemben akartam tartani. Nem csak a vágyról. Hanem arról, hogy úgy aludtam el, hogy (...) mellkasa a hátamhoz simult, és éreztem, ahogy a szívverése az én szívem ütemére lassult. Arról, hogy felnőttem, és rájöttem, hogy az ölelő karja, az illata, amikor alszik, a szuszogása maga az otthon, és minden, amit csak egy nap végén kívánhatok.Maggie Stiefvater

- Mi, mi van? - dadogom mint holmi papagáj.- Most csak viccelsz, igaz? - mosolygok rá, ő is elmosolyodik, de nem boldog, csak egy érzéstelen mosoly ül ki az arcára, egy látszat, egy halvány árnyék.
- Hát persze, csak egy vicc volt. - mondta erőltetetten - Most viszont beszélnem kell Alice-szel. - vált témát, mint a villám. - Szóval mit szólnál, ha mondjuk egy óra múlva találkoznánk azon a réten, amit a múltkor mutattam? - de meg se várta válaszomat, csak mint akit ágyúból lőttek ki nyomott egy csókot a homlokomra és a villa felé vette az utat, míg én csak ültem mint valami kőszobor.

(Edward szemszöge)
Hogy lehettem ekkor idióta? Hogy a francba zúdíthattam ezt mind rá. Te jó ég Edward még sosem csináltál ilyen hülyeséget. Most még skizofrén is leszek, ez az! Így szép az élet. Mégis hogy gondolhattam, hogyha elmondom neki, akkor majd a nyakamba ugrik és minden jó ha a vége jó … az örökkévalóságot együtt töltöttük volna. Milyen naiv is voltam. Ez rettenetes. És még jobb indokot sem tudtam kitalálni minthogy Alice-szel beszélek. Ennek elég kevés az esélye, hogy pont ilyenkor hirtelen a húgommal kell beszélnem... de most már mindegy, nem tudom magam kihúzni máshogy ebből a csávából, csak remélhetem, hogy tényleg elhitte, hogy csak vicceltem. Reménykedtem és ez volt minden amit tehettem volna azért, hogy minden rendben legyen köztünk. Ezenkívül pedig levezettem a felesleges energiámat az erdőirtásával, majd csak ezután mentem a rétemre.

(Bella szemszöge)
A gondolataim fénysebességgel száguldoztak a fejemben. Ismerem Edwardot, ismerem minden rezdülését és tudom, hogy mikor hazudik. Már pedig be kell ismernem, hogy utoljára hazudott. Vagyis egyáltalán nem viccelt. Megbántottam. Azt hiszem ezt sikerült eltolnom. De … talán jobb lenne, ha tényleg megbántottam volna. De ha tényleg szeret? Akkor mi van? Akkor mindegy, hogy mit teszek, akkor is szeretni fog. Talán ha elmondanám nem, hogy én is szeretem, akkor … Lehet meg tudnám győzni, vagy legalább rá tudnám venni, hogy ne keverjen még nagyobb bajt magának. Most komolyan, erre mennyi esélyem van? Egy a tíz millióhoz. De ha esetleg hagyom ebben a hitben, akkor talán megromlik az eddigi kapcsolatunk. Az egyetlen fenn maradó kérdés, hogy megtudnám hozni azt az áldozatot, hogy lemondjak róla? Ezen törtem végig a fejem. Nem csináltam semmit, csak a rétre szaladtam és lefeküdtem a fűbe a Hold fényébe fürdőztem, miközben a távoli Holdat néztem, a gondolataim tovább száguldoztak. Lehunytam a szemem, hogy semmi se zavarjon, se a színek se a formák, csak a gondolataim és én. Ugyan a szemhéjamon halványan átvilágított a holdfény, de más nem zavart, amíg nem halottam meg Edward szaladó lépteit és nem éreztem az illatát. Nem nyitottam ki a szemem, még akkor sem, amikor megérkezett a rétre. Ő pedig óvatosan halkan lopakodott mellém, mintha attól félne, hogy felébreszt, vagy megzavar. De mégis leül mellém és lágyan simogatni kezd a karom. A csend kellemes nyugalommal töltött el, ahogy a simogatása is.
- Minden oké? - kérdezem halkan, megtörve a csendet.
- Persze, miért ne lenne? - kérdezi ő is halkan.
- Edward, tudom, hogy mikor hazudsz. - pillantok rá. Szemei gyönyörűen csillognak, a bronzos haját kiemeli a holdfény, úgy fest, mint egy angyal.
- De tényleg minden rendben van. - mosolyog féloldalasa, hogy elterelje a figyelmem arról, hogy milyen hamis az arckifejezése. De nem jött neki össze. Pontosan tudtam, hogy fájt neki, hogy viccnek vettem az érzéseit és ez érthető is.
- Edward, beszéljünk őszintén, rendben? - kérdezem lágyan, a szemébe nézve.
- Úgy szoktunk, nem?
- Te nem voltál velem őszinte.
- Jó rendben, tényleg kissé nyűgös vagyok, de azért nem ilyen rettenetes a helyzet. - szól védekezően.
- Nem erre gondoltam.
- Akkor?
- A szeret, nem szeret dologról.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük.
- Ez túlzás.
- Hogy érted? Úgy hittem megbeszéltük, hogy csak vicceltem.
- Edward ne add a hülyét! Tudod, hogy mire gondolok. Nem vicc volt Edward.
- Bella … - próbál meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Hagyjuk ezt Edward! - mosolygok rá lágyan. - Nem akarok ezen vitatkozni, mind a ketten tudjuk, hogy igazam van.
- És akkor most mit akarsz tenni, Bella?
- Ezen gondolkoztam egész idáig. - sóhajtok fel.
- És mire jutottál? - kérdezi, de mielőtt bármit is mondhatnék újból megszólal. - Bella, figyelj rám, jó? Szóval ami idáig köztünk volt, az a kapcsolat nekem tökéletes. És szeretném, ha tudnád, hogy nem kell változnia semminek sem köztünk. Ne érezd emiatt magad kellemetlenül vagy valami. - szabadkozik hirtelen, mire én teljesen ledöbbenek. Még sosem láttam ezt az énét. Láttam már milyen miután ember vért iszik, láttam milyen komoly tud lenni, ha arra van szükség, láttam milyen szabad a családjával, tudom milyen amikor szomorú és azt is, hogy bár sosem ismerné be, de ez az élet amit él nem kényszer, ez az ő stílusa. Tisztában vagyok vele, milyen, amikor valamilyen veszély fenyegeti a szeretteit vagy hogy mennyire képes aggódni, ahogy azt is, hogy egy bizonyos fokig tényleg szüksége van veszélyre vagy legalább némi pörgésre. Sosem gondoltam még bele igazán, hogy mennyire ismerjük egymást. Én már láttam a nyugodtam és a harciasabb, vadabb énét is, ismerem a testének minden apró rezdülését, tudom mikor boldog, szomorú vagy elgondolkodó. Látom, hogy őszinte-e. Furcsa, sosem néztem ilyen szempontból a kapcsolatunkra, hogy már mennyi minden túl vagyunk és hogy egy megmagyarázhatatlan érzés miatt a bensőmbe mindent elmondok neki, ami velem kapcsolatos, mert tudom, hogy meghallgat és épp ezért ő is mindig velem osztja meg a problémáit. Ez olyan dolog, ami nagyon ritka és bár nem akartam magamnak eddig bevallani, de sokkal nagyobb szükségem van rá, mint azt hinném. Ő az egyetlen menedékem és támaszom, akiről tudom, hogy nem hálából áll ki mellettem, hanem azért mert ki akar állni mellett és tényleg miattam csinálja.
- Miért? - kérdezem halkan. - Miért én? Veszélyes vagyok, veszélybe sodorhatom az egész családod, akár meg is ölhetik őket, ahogy téged is. A létezésem első fő célja a bosszú és ez koránt sincs rendjén. Rengeteg hibám van és nem ígérhetem meg, hogy én is vega leszek … - sorolom az ellenvetéseket, amik csak úgy hirtelen eszembe jutottak magam ellen.
- Jajj Bella. - nevet fel Edward kissé fájdalmas éllel. - Azt hiszed én nem tudom? Tudom, hogy ne leszel vega, és nem is várom el tőled. Azt is pontosan tudom, hogy bosszút akarsz és megértem. Segíteni akarok neked, melletted lenni. És igazából nem érdekel, hogy ez kire milyen hatással van, mert alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes.* - mondja halkan, elgondolkoztatva szavaival. Ő az önző? Akkor én mit mondjak?
- Tudod olyan furcsa ez a helyet, ha nem vagyok őszinte is fájdalmat okozok, ha őszinte vagyok, akkor is előbb-utóbb fájdalmat fogok neked okozni. - simítom kezemet arcára.
- Szeretem, ha őszinte vagy.
- Biztos vagy benne? - kérem a megerősítést.
- Naná. Ne kímélj! - nevet fel, de nem azzal a boldog kellemes nevetésével, ez csak az amolyan alibi nevetés, csak olyan tessék hallják módszer.
- Én is többet érzek irántad. Nem tudom milyen a szerelem, de azt hiszem ilyen. De azt tudom, hogy szeretlek. - nézek a szemébe és látom rajta, hogy neki is időre van szüksége, hogy megértse a szavaim jelentését.
- Nem értelek. - csóválja a fejét 2 perccel és 46 másodperccel később. - Úgy értem, ha te is így érzel, akkor miért kellett ez az egész? - nevet fel most már tényleg vidáman, és szorosan magához ölel. - Csak húztad az agyam? Ez nem volt szép! - még sosem láttam ennyire boldognak és felszabadultnak.
- Hát nem érted Edward? Ha bevallom az érzéseimet biztosan nem tudlak távol tartani a veszélytől, pedig hidd el egyetlen egy dolgot szeretnék csak jobban, vagy talán nem is. Tudod lehet képes lennék felhagyni a bosszúhadjáratommal, ha arra kérnél. Bármit megtennék érted és ez túl nagy hatalom felettem. Nem szabad, hogy az érzéseim vezessenek, mert akkor elbukom.
- Én sosem kérném, hogy lemondj a célodról, vagy bármiről. Nem akarlak befolyásolni, csak vállalni az érzéseinket. És világgá kürtölni, hogy szeretlek. - nevet és ettől a kirobbanó erőtől nekem is nevetnem kell. A boldogságától, a boldogságunktól úgy érzem két méterrel a föld fölött járok és a színek, a formák minden sokkal élénkebbé vált, mintha a környezetünk is velünk örülne. Pedig már kiskoromban lemondtam a boldog befejezésről, vagy a szerelemről. Mindig is úgy gondoltam, ez mind csak tündér mese és velem az ilyesmi sosem történhet meg. És most mégis. Mégis szerelmes vagyok és igazán boldog, már csak két dolog hiányzik a tökéletes boldogságomhoz és ha kell a létezésem végéig harcolni fogok értük … 

* Stephenie Meyer 

Verseny :D

Sziasztok!
Majomka jóvoltából indult egy újabb novella verseny, amire vasárnapig lehet jelentkezni. Aki érez magában erre való elhivatottságot, az itt tud jelentkezni, illetve itt olvashatja a feltételeket, szabályokat.
Én már jelentkeztem, na és ti? :)

17. Fejezet – I know that he loves you

Sziasztok!
Sajnálom, tudom, hogy azt mondtam kedden felteszem a frisst, de nem voltam jól, most már remélem kilábalóban vagyok a betegségből, és valahogy próbálom jobban beosztani az időm, ha ez lehetséges a rendszeres frissek érdekében :)
Aki szeretné az hallgassa meg hozzá Jordin Sparkstól a Battlefield c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

„- Megpróbálnak majd megölni.
- Még szerencse, hogy nehéz megölni engem. Csak egy dolog aggaszt. Te is meg fogod próbálni?
- Soha. Én vagyok az, aki mindig vigyázni fog rád. Aki mindig ott lesz, hogy észhez térítsen, ha szükséged van rá, az, aki sosem hagy meghalni.”
/Karen Marie Moning - Tündérkrónikák 5 - Új nap virrad/

 

- Jajj Edward, olyan gyerekesen naiv vagy. - sóhajtok fel, egy lágy mosollyal arcomon.
- Miért? - kérdezi kissé sértődötten.
- Hát még mindig nem érted? - simítok végig arcán. - Nem érted, hogy ez milyen veszélyes? Nem érted, hogy azzal, ha mellém állsz álladó veszélynek vagy kitéve?
- Dehogy nem értem. Tudtommal rajtam kívül senki más nem tudja, hogy milyen veszélyes dolgaid vannak.
- Igazad van, rajtad kívül elég kevesen tudják. De mégis úgy érzem nem mindig fogod fel ennek a súlyát.
- Én meg úgy gondolom, hogy nem akarsz bevonni a … problémáidba.
- Mert nem fogod fel, hogy mivel jár, ha belefolysz. Túlságosan felelőtlen vagy.
- Nem vagyok felelőtlen, csak segíteni szeretnék! - mondja dühösen, ezzel engem is felhúzva.
- Oh, nem? A ne már! Kicsinyesen ki akarsz szakadni a mindennapokból és azt hiszed, hogy a veszély segít majd. Azt hiszed, hogy a veszély az olyan rohadt jó. Hát hadd világosítsalak fel, egyáltalán nem jó!
- Hát nem érted, hogy nem csak a veszélyről van szó?
- Igazad van, nem csak a veszélyről van szó, hanem a szeretődről is. Mit ne mondjak egyik rész sem épp a normális hétköznapok emberinek vagy vámpírjainak adatik meg.
- A francba is, idáig olyan jól meg voltunk!
- Hogyne. Mert elfogadtad a feltételeket. Te is tudod, hogy ez az egész katyvasz, amibe beleragadtam nem rólam szól. És nem várom el tőled, vagy bárkitől, hogy belemásszon, miattam.
- Nem érted, hogy ez nem arról szól, hogy te megkérsz vagy sem?
- Bella? - szólal meg hirtelen Alice kedves, lágy, csilingelő hangja. Idáig fel sem tűnt, hogy itt van, pedig amíg pár méterre áll csak tőlünk. Edward is és én is vettünk egy-egy mély levegőt, összeszedtük magunkat és lenyugodtunk. - Nem akartam zavarni, igazából ráérne a dolog, de komolyan kezdtem félni, hogy egymás torkának estek. - Edwardra sandítok. Hogy majdnem egymásnak estünk? Igen lehet, néha megesik az ilyesmi velünk. De végül csak vállat vonok.
- Mindegy, majd később megbeszéljük Edwarddal a dolgunkat. - mondom végül és egy lágy mosolyt virítottam az arcomra, hogy Alice-re nézzek.
- Gondolom Jasperről lesz szó, szóval inkább magatokra hagylak titeket. A hegyekbe megyek. - néz rám jelezve, hogyha úgy alakul és van hozzá kedvem menjek utána. Hülyeség, így is úgyis utána megyek. A veszekedésünk ellenére egy csókot lehel az ajkaimra, mielőtt elrohan az erdő sűrűjébe.
- Edward tud róla, rólatok ? -kérdezi Alice.
- Igen, tud. Bár ő is csak most tudta meg. De mielőtt tényleg belefolynánk a témába. Szeretném, ha tudnád, hogy soha nem volt köztünk semmi tiszta érzelem. Csak tudod, ő akkoriban elég kezelhetetlen volt, még Maria hatása miatt és … és kihasználtuk az alkalmat. Ennyi az egész. - magyarázom el a szitut, amit valószínűleg Jasper is felvázolt neki. Rettenetesen érzem magam emiatt, hisz Alice már látatlanban is olyan hihetetlenül kedves volt velem.
- Tudom, hogy Jasper nem volt teljesen a mostani önmaga. És természetes az ilyesmi a nomád vámpírok között vagy is azt hiszem, az. - Alice hangja tökéletesen megértő. - Sosem áltattam magam azzal, hogy Jasper létezésben én voltam az egyetlen nő. Igazából tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Jasper szeret engem, meg azzal is, hogy te meg Edward odáig vagytok egymásért. - mosolyog vidáman, én viszont megdöbbenek, állítom, ha nem lennék hallott, most tuti elsápadnék és kihagyna a szívem … De a halálnak is vannak jó oldalai …
- Alice, én igazán nem akarok ellenkezni veled. Imádlak, komolyan ebben az egész családban Edward után te vagy állsz a legközelebb hozzám. De ami Edward és köztem van … szóval az elég bonyolult. - sóhajtok fel.
- Oh, én ezt egy percig sem firtatom. De én pontosan tudom, hogy a bátyám odáig van érted. És bár téged nem ismerlek annyira, de úgy gondolom te is így érzel iránta. - mosolya vakító, amit mond, az elgondolkoztat. De mielőtt túlságosan elkezdeném ezen törni a fejem, Alice folytatja. - Még lenne valami, amire kíváncsi lennék. - mosolyog kíváncsian. - Szemei úgy csillognak a kíváncsiságtól, mint a testvéréé. Mennyi hasonlóság van köztük, eddig sosem tűnt fel.
- És mire? - kérdezem a lehető legkedvesebb hangomon.
- Mit tudsz rólam? A családomról? - kérdezi reménnyel teli hangon.
- Miből gondolod, hogy bármit is tudok a családodról vagy rólad? - kérdeztem ártatlanságot tettetve.
- Miért vezetted Jaspert hozzám?
- Ugyan, hisz neked volt látomásod róla, nem? Én csak tippeltem.
- De azt mondtad, hogy azért vezetted oda, mert azt akartad, hogy megvédjen. Mégis mitől? Miért? És honnan tudtad? - áradnak belőle a kérdések.
- Mint azt mondtam volt egy ismerősöm az elmegyógyintézetben, ő nyitotta fel rád a szemem.
- Bella, most csak elbeszélsz mellettem, nem válaszolsz a kérdésemre. - sóhajt fel mint egy durcás kölyök cica.
- Igazad van. De mint mondtam még nincs itt az ideje, hogy mindent megtudj.
- Miért nincs itt? Mikor jön végre el? - fakad ki Alice, mire én megölelem.
- Sajnálom, de higgy nekem, minél később tudod meg, annál jobb neked. - súgom halkan, törődéssel hangomban.
- Megijesztesz. - súgja halkan az ölelésembe.
- Ne félj, megvédünk.
- Rémisztő a gondolat, hogy nem tudom mi ellen kell megvédeni. Nem tudom mi ellen kéne felkészülnöm a védekezésre. Olyan, mintha sötétben tapogatóznék. - szólal meg elkeseredetten.
- Emiatt ne aggódj, ez a mi dolgunk.
- De akkor is. Az én életemről van szó!
- Idáig sem volt senkivel sem problémád, ezután sem lesz.
- Hát jó, ha nem mondod el …
- Most nem.
- Akkor menj Ed után. Van mit megbeszélnetek.
- Igen. - fújtatok egyet. - Elég nehéz felnyitnom a szemét, hogy milyen veszélyes játszmákba akarja belevetni magát.
- Félted?
- Igen. Túlságosan is. De legalább van rá okom.
- Ha rólad van szó, akkor kétlem, hogy le tudnád beszélni róla, de te tudod. - mosolyog kedvesen, majd még egyszer megölel, mielőtt visszatáncikálna a villához. Furcsa, hogy ilyen jól ismer, úgy értem idáig abban a tudatban éltem, hogy elég jól titkolom, hogy érzek bármi komolyabbat is Edward iránt, még magam elől is sikerült évekig eltitkolnom. És akkor itt van Alice, aki már rögtön azzal jön, hogy szeretem őt. Próbáltam nem komolyabban gondolni erre az egészre. Már így is eléggé elmerültem az érzelmeim elemzésében. Így a hegyek felé vettem az útirányt és futottam, ahogy csak tudtam. Muszáj valahogy lebeszélnem erről Edwardot, nem kerülhet ekkora veszélybe. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnem, mivel egy eléggé feltűnő szirten lógatta a lábát. Odasuhantam mellé és leültem. Nem szóltam egyenlőre semmit sem, próbáltam összeszedni az ész érveket, amik az ellen szólnak, hogy veszélybe sodorja magát. De mivel nem szólt egy szót sem, így én is csendben maradtam és csak néztem a lábunk alatt elterülő erdőt.
- Miért akarod annyira, hogy távol maradjak az esetleges harctól? - hangja olyan puha és halk, mint a lágy nyári szellő.
- Nekem nem azzal van problémám, hogy harcolsz vagy sem, én csak a komolyabb veszélytől akarlak megóvni. - válaszolom hasonlóan halk hangon.
- Nem értelek. - csóválja a fejét, mire én értetlenül fordulok felé.
- Mit nem értesz?
- Miért olyan fontos neked, hogy éljek? Miért olyan fontos bárkinek, hogy éljek? - o-o újra itt tartunk, Edwardon kitört a letargia.
- Jajj, te kis butus. - mosolygok rá szinte már anyáskodóan. - Sok mindenkinek fontos vagy.
- Sok mindenkinek, akik téged hidegen hagynak.
- Köztük nekem is. Ezt akartad hallani nem? - mondom őszintén.
- Igen. De tudod ez nekem nem elég.
- Komolyan kezdem azt hinni, hogy túl sokat vagyunk együtt és te is egyre gyakrabban beszélsz érthetetlen rébuszokban, mint én néha. - sóhajtok fel fáradtan, mire Edward fel nevet, ezzel megmelengetve jéggé vált szívem.
- Na ugye, hogy milyen rettenetes.
- Jó, igazad van. - öltöm ki rá a nyelvem. - Egyébként is, te csak ne mondj semmit sem, veled általában nyíltan beszélek. - bököm vállba.
- Kivéve amikor nem. - vigyorog.
- Héé, elterelted a témát! Szóval gyerünk, hadd halljam a magyarázatot.
- Csak egyszerűen szeretnék részt venni a harcodban.
- Mondj egyetlen egy jó indokot!
- Ha mondok, akkor megengeded, hogy segítsek?
- Az indoktól függ.
- Ígérd meg, hogy megengeded és akkor elmondom.
- Te jó ég Edward, mióta játszunk ilyen gyerekes civakodásokat? - nevetek fel.
- Amióta máshogy nem tudlak meggyőzni. Szóval ígérd meg. Vagy megkérem Alice-t, hogy tanítson meg a kölyök kutya nézésére.
- Húú, most aztán megijedtem.
- Nem tudod mire képesek azok a szemek. - csóválja a fejét Ed.
- Sejtem. Hidd el, sejtem.
- Bocs, megint megfeledkeztem róla, hogy te ismerted őket.
- Hát igen. Meg aztán nem nehéz kitalálni. Tudod a nők elég furfangos teremtések. - mosolygok rá csábosan. - Bármit megteszünk azért, hogy megkapjuk, amit akarunk. Vagy majdnem mindent. - simítok végig a karján.
- Ez korántsem hangzott olyan ártatatlanul, mint Alice könyörgő szemei. - mosolyog a kedvenc féloldalas mosolyommal, és az ölébe ültet.
- Hát én nem is Alice vagyok.
- Még szerencse.
- Ott tartottunk, hogy miért akarsz belefolyni a veszélybe? - súgom halkan.
- Csak ha megígéred. - súgja ő is határozottan.
- Hümm lehet el kéne tanulnom Alice kérlelő szemeit. - mondom kissé morcosan.
- Hidd el Drágám azzal még eddig sem jutottál volna.
- Csak az önérzetemet akarod pátyolgatni.
- Nem, ez így van.
- Na jó, mivel tudod, hogy a kíváncsiságom sajnos határtalan, ezért belemegyek az egyezségbe. De megígéred, hogy felesleges veszélybe nem kevered magad. - mondom komolyan.
- Rendben. De én is kérek valamit.
- Oh ne már, már így is túl sokat engedtem. - sóhajtok fel kissé ingerülten.
- Csak annyit, hogy ne ijedj meg attól, amit mondani fogok és hogy tudd, hogy ha elmondom, attól még semminek sem kell változni.
- Edward, megrémisztesz. - szólalok meg tényleg komoly aggodalommal. Kezét az arcomra tette és lágyan simogatta az arcom, mintha meg akarna nyugtatni.
- Nem hagytál más választást, mint hogy elmondjam. Pedig már jó ideje hordozom ezt magamban. - szerintem észrevette az egyre jobban uraló aggodalmat az arcomon, mert nem húzta halasztotta tovább. Csak egyszerűen kinyögte, fojtott hangon, mintha csak úgy kibukna belőle. - Többet érzek irántad, mint egy szerető iránt. - úgy nézek rá, mintha maga E.T. Lenne. Először fel sem fogom, hogy mit mondott, először csak érlelődik bennem a dolog, amíg fel nem fogom, hogy mit rejtenek ezek a szavak magukban.

16.Fejezet – Sometimes I need someone who is by my side

Sziasztok!
Rettenetesen sajnálom a csúszást, de eléggé sok a dolgok mostanság suli, nyelvsuli, levelezős kurzusok, német érettségi... Így eléggé kevés időm van bármire is, ezért májusig elég valószínű, hogy lesznek kisebb nagyobb csúszások, amiért mindenkitől előre is elnézést kérek :/ de ígérem, ha hetente nem is, de másfél hetente megérkeznek a frissek :)
Aki szeretné az hallgassa meg hozzá Fergie-től a Big girls don't cry c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Könnyebb elfutni, helyettesíteni a fájdalmat az érzéketlenséggel. Sokkal könnyebb elsétálni, mint egyedül szembenézni minden fájdalommal. Valamit kivettek mélyen a belsőmből, egy titkot, amit elzárva tartottam és soha senki nem láthatta. A mély sebek sosem látszanak, sosem múlnak el. Mint ahogy a képek sem a fejemben amik évek óta lejátszódnak bennem. Ha változtathatnék, visszavenném a fájdalmat. Visszamennék minden rossz mozdulatot, amit tettem. Ha felállhatnék és elvihetném a balhét megtenném. Ha tehetném minden gyalázatot eltemetnék..
/Linking Park – Easier to run c. szám/

 

Na de most komolyan! Hadd halljuk, honnan ismeritek egymást? - dörzsöli össze kezeit Emmett, mire én felsóhajtva ülök le a kanapéra, Edwarddal együtt, aki a vállamnál fogva ölelt át. Sugárzott belőle a birtokvédő ösztön.
- Emlékeztek, meséltem, hogy annak idején délre mentem, hogy okuljak a déliek hibájából. 1863 -ben értem Houstonba, Texasba. Akkoriban tombolt egy komoly háború. A vezetője területeket akart, hatalmat és ezt az újszülött hadseregével akarta elérni. - mesélem nyugodt hangon.
- Az újszülött hadsereg teremtője és fővezetője Maria volt, a kiképzőtisztje és jobb keze pedig én. - fejezi be Jasper.
- Igen? - néz rám érdeklődve Alice, mire én csak mosolyogva vállat vonva nézek rá.
- Igen. Akkor találkoztunk először. Én eleinte csak csendes megfigyelő voltam. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy esetleg segítsek az újszülötteknek, ahogy a később megérkező Volturinak meg még inkább nem. Csak a végkimenetelre vártam, ami igazából kiszámítható volt. Nem ért senkit meglepetésként, hogy a Volturi játszi könnyedséggel lemészárolta Maria seregét, még ha viszonylag jól is képzett harcosok voltak. De Voltak páran, akiknek különleges képességük volt, mint Jaspernek, vagy a két barátjának Peternek és Charlotte-nak is. Én már akkor sokat tudtam a Volturi módszereiről, tudtam, hogy Aronak a különleges képességek a gyengéi. Én pedig nem akartam alá adni a lovat, ezért pár hétig amíg megfigyeltem őket kiszűrtem, hogy kiknek van képességük, és amikor elkövetkezett a harc különösen ügyeltem rájuk, hogy vagy haljanak meg, vagy csak egyszerűen ne kerüljenek a Volturihoz. De nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem Aro tiszteletben tartja az akaratukat. Tudtam, hogy mindenre képes azért, hogy megszerezze őket a gyűjteményébe. Azok, akik önként adták fel magukat, azok rejtélyes körélmények között tűntek el. - vigyorgok gonoszan. - Akik viszont nem adták fel, még akkor sem, amikor kezdett reménytelenné válni a helyzet, azokat megmentettem. - vonok vállat, mintha ez olyan magától értetődő lenne.
- Engem is megmentett. Emlékszem milyen volt, amikor … - kezdett volna bele Jasper, de aztán hirtelen átváltott másra, rájött, hogy ezt nem kéne elkotyognia. - Olyan volt, mint Maria, de mégis teljesen más. Amikor megmentett minket úgy éreztük tartozunk neki valamivel, az életünkkel, mindennel, amit adni tudunk. Követni akartuk, ahogy Maria-t követtük, mert úgy éreztük, hogy szükségünk van egy vezetőre.
- Én nem voltam odáig a dologtól, hogy 6 vámpír lihegett a nyakamban. - mondtam gúnyosan Jasperre nézve. - Nem vártam el tőlük semmit, nem vártam, hogy mellém álljanak, de végül így sikerült leráznom őket. Azt mondták segítenek nekem, ha szükségem lesz rájuk. És ez tényleg így van. Azóta a régiek közül 3-an Las Vegasba költöztek, beilleszkedtek az ottani vámpír társadalomba, míg Peter és Charlotte ketten járják a világot, Jasper pedig itt van.
- Nekem viszont mindig is volt egy kérdésem, amit már jó pár évtizede foglalkoztat. - Jasper szemei érdeklődéssel figyelik a testem rezgéseit, de egyáltalán nem tetszik a nézése, mert olyasmi csillan benne, ami már nem ő.
- Mi az? - kérdezem óvatosan, egy gyors pillantást vetve Alice-re.
- Honnan tudtad, hogy találkozom Alice-szel?
- Jók a megérzéseim ? - nevetek fel, de ez elég gyenge hazugság volt és ezt ő is tudja.
- Jók? Ugyan, megmondtad mikor legyek Philadelphia-ban és hogy melyik étkezőben. Ez több, mint jó megérzés!
- Miért érdekel? Nem elég, hogy találkoztál Alice-szel? Nem fogadod el, hogy a sors keze volt?
- Nem, ez nem a sors keze volt! Ez a tiéd volt!
- Nem mindegy?
- Miért? - kérdezi újra, követelőzően.
- Én mindig előre gondolkodom. Tudtam, hogy eljöhet az az idő, amikor a Volturi ellen fog támadni, épp ezért a vámpír létem során sokszor szereztem szövetségeseket. Ha egyszer esetleg eljön a pillanat elérjem amit akarok. Megkapjam, amit elvettek tőlem. - hangom halk, próbálom kiverni azokat a gondolatokat a fejemből, amik megrohamoztak, míg Edward szorosabban ölelt, védelmezően, oltalmazóan és nyugtatóan. Persze, ő tudta miért vagyok ennyire a Volturi ellen. Ő tökéletesen tudta. A francba is ő mindent tudott rólam.
- Ez nem volt válasz a kérdésemre.
- Ismertem egy vámpírt, aki értesített róla, hogy Alice átváltozott. Tudtam, hogy Alice és te remek páros lesztek.
- Nem értem, miért volt olyan fontos az átváltozásom? És mégis miért mondta el neked az a vámpír?
- Alice, te még olyan sok mindent nem tudsz. - mosolygok rá lágyan.
- Mit kéne tudnom? - hangja most először válik igazán komollyá.
- Ígérem majd ha eljön az ideje meg fogod tudni. - hangom olyan lágy, hogy még engem is meglep.
- És az a vámpír, aki szólt neked? - vette át újra a kérdező szerepet Jasper.
- Ő az enyéim közé tartozik, az volt a feladata, hogy vigyázzon Alice-re, de nem számoltunk vele, hogy a Volturi vámpírok küld majd. - éreztem, ahogy Edward megdermed mellettem, azt hiszem rájött, hogy miért figyeltettem Alice-t.
- Nem értem, a Volturi mit akart volna tőlem? - Alice hangja egyre elkeseredettebben cseng.
- Különleges vagy, a képességed páratlan és … a Volturinak nem mindenhez kell épeszű ok. - mondom mint egy zárszót és felállok a kanapéról. - Ha megbocsájtotok szeretnék most menni. - mondom nyugodtan és egy csókot nyomtam Edward ajkaira mielőtt kiléptem volna a villából. Szükségem van egy kis friss levegőre, távol a múlttól, távol a Volturinak még csak az említésétől is. De ez nem akart összejönni, ugyanis hallottam, ahogy valaki követ. Tudtam ki az, éreztem az illatát, még sem álltam meg. Nem akartam beszélni vele. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak egyedül lenni és összeszedni a gondolataimat, elfelejteni mindazt, amit a Volturi miatt végig kellett csinálnom. Nem felejthetem el, hogy én Isabella Swan vagyok, a Volturi ellen lázadók csoportjának vezetője. Csak futottam tovább, remélve, hogy egyszer feladja és leáll, nem követ tovább. De nem így volt, akármennyit futottam körbe körbe az erdőben csak jött utánam, biztos távolságból. Így végül úgy döntöttem, jobb hagyni, hogy beszéljen velem, mint hajnalig szaladgálni, mint a mérgezett egerek. Így végül megálltam, messze a villától, hogy kelletlen fülek se halljanak minket.
- Azt hittem már meg se állsz. - szólal meg némi meglepettséggel Jasper.
- Hogy őszinte legyek megfordult a fejemben. - vonok vállat.
- Pedig te aztán nem az a nő vagy, aki elmenekül a problémáktól.
- Néha vannak gyenge pillanataim, mint most is.
- Azelőtt sosem láttalak menekülni.
- Mert a menekülés nem az én stílusom.
- Akkor most miért? Gondolom nem akartad Alice-re zúdítani a közös múltunk, nem? - kérdezi komolyan, testtartása megváltozik egy pillanatra, mintha valami láthatatlan erő vonzaná felém, valami ami megmagyarázhatatlan, valami kiszámíthatatlan, akármi is, de nem szerelem és ezt ő is tudja, csak a teste reagál így.
- Nem, nem ezért. De ez nem tartozik rád. - mondom nyugodt hangon. - Gondolom nem meséltél neki rólam. - terelem a témát gyorsan.
- Nem, tényleg nem, de most, hogy itt vagy, most mindenképpen fogok. Még ma.
- Ez szép tőled.
- Kösz. De most komolyan választ várok. Miért hitetted el, hogy meghaltál?
- Hogy elmenj oda, ahova akartam, hogy menj. - vonok vállat. - Te is tudod, hogy nem volt közös jövőnk.
- Tudtam, de ez nem elég indok. Főleg, úgy, hogy tudtad, hogy ott lesz Alice.
- Igen, tudtam, de ez miben változtat a dolgon?
- Miért akartad, hogy találkozzunk? Mert mindketten tudjuk, hogy Alice itt az egyetlen, aki látja a jövőt.
- Csak.
- Ja, el is hiszem. Mondd el, hogy mi volt a szándékod?
- Na jó. Azt akartam, hogy Alice-szel maradj.
- Komolyan mindent csipesszel kell kihúznom belőled. -sóhajt fel fáradtan Jazz. - Miért volt fontos, hogy vele maradjak?
- Hogy megvédd. Muszáj volt elérnem, hogy valaki vele legyen és vigyázzon rá.
- Miért?
- Ez sem a te ügyed. - válaszolom gorombán.
- Alice a feleségem és szeretem. Azt hiszem elég sok közöm van hozzá. - hangja elmélyül a dühtől.
- Ennek nagy részben hozzám van köze. - mondom halkan és a gondolataimat elárasztó múltam rettenetes képei újra fellobban bennem a düh. Észre sem vettem, hogy mikor szorultak ökölbe a kezeim, vagy feszültek be az izmaim. Egyszer megfogom kapni ami az enyém és amit sosem hagytak, hogy az enyém lehessen.
- Miért nem mondod el?
- Mert nem akarom? - kérdezem szarkasztikusan.
- Ha elmondanád sokkal könnyebben meg tudnám védeni Alice-t.
- Ha elmondanám semmi sem változna.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Én már jóval azelőtt ismertem a Volturit, hogy te megszülettél volna.
- Mire célzol?
- Ha valamit akarnak, azt elérik. Ezt jól tudom, tőlem is mindent elvettek egykoron. De azóta sokat fejlődtem. Elég sokat ahhoz, hogy megmutassam nekik ki volt az a nő, akit akkor porrá zúztak. Megfogom nekik mutatni, hogy képes vagyok harcolni azért, ami sosem lehetett az enyém. - érzem, hogy el nem sírt könnyeim szúrják a szemem. Azok a könnyek, amik sosem fognak kiszökni a szememből.
- Mit vettek el tőled? - kérdezi halkan, lágyan, szinte már meggyötörten az én fájdalmamtól, amit ő nem is érezhet.
- A legnagyobb kincseimet. - mondom halkan, a fájdalomtól rekedt hangon. Ez azoknak a ritka pillanatoknak az egyike, amikor szabadjára engedem a belülről marcangoló fájdalmat.
- Bella … mi volt az? - hangja olyan elgyötört, hogy megsajnálom, de még sem szólok. És ekkor, mint egy megmentő őrangyal jelenik meg Edward. Hangja furcsán hűvös Jasperrel szemben.
- Hagyd békén. És menj vissza.
- Edward? - pislog fivérére értetetlenül és döbbenten.
- Bella nem akarja elmondani, akkor nem fogja. Neked ezzel nem kell foglalkoznod! - Ed hangja olyan hűvös és határozott, hogy még én is meglepődök tőle.
- Edward, ebbe neked sem kéne beleszólnod. - szedi össze gondolatait Jazz.
- Bella és én együtt vagyunk és ha jól tudom nincsenek köztünk titkok. - igaz ne látom tekintetét, de látom, ahogy álla megfeszül, míg a karjai óvatosan karolnak át, mint holmi védőbástya. - És mit ne mondjak a gondolataid eléggé szókimondóak voltak Jasper. A helyedben inkább visszamennék Alice-hez és megmagyaráznám neki, hogy mi történt.
- Igazad lehet. - néznek farkas szemet, majd Jasper végre visszamegy. Amikor Edward felém fordult és megláttam szemeiben az aggodalmat, akkor jöttem rá, hogy szörnyebben nézek ki, mint gondoltam.
- Sajnálom ezt a felfordulást. - nézek aranyló szemeibe.
- Ezért nem akartál idejönni, ugye? Tudtad, hogy Jasper itt van.
- Pontosan. - válaszolok tömören.
- Ne aggódj Bella, melletted állok, a Volturival szemben is. - súgja komoly meggyőződéssel, mire én megcsóválom a fejem.
- Ez nem igaz. Carlisle közéjük tartozott, nem fordulhatsz velük szembe, azzal Calisle-al is.
- Tudod, hogy megtenném …
- De én sosem kérném.
- Bella, nem számít, hogy kéred vagy sem, de melletted leszek … - mondja komoly hangon, aminek hatására már a meghatottság el nem hullajtott könnyeim tovább szúrják a szemeim.