25.Fejezet – Honeymoon is over, problems come

Sziasztok!
Nos, nem túl sok késéssel, érkeztem, de még mindig nem túl hosszú fejezettel :/ Tudom és sajnálom de egyenlőre ennyire vagyok képes.
Sokat gondolkodtam, hogy hogy írjam, megbontsam-e a szereplő szemszögeket vagy ne, és végül úgy döntöttem, hogy ez még végig Bella szemszöge lesz, de a következőben lesz Edward szemszög is , hogy azért ne hagyjuk őt se ki a játszmából ;)
Aki szeretné, az hallgassa meg hozzá az ImagineDragons-től az It's time c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

„ - Cicuska! Nem ez az első alaklom, hogy szembe nézek halállal és hidd el, nem is az utolsó. Veszélyes életet élek. Ilyen vagyok. És te is ugyanilyen vagy. És soha nem találkoztunk volna, akkor is mindketten veszélyes életet élnénk.”
/Jeaniene Frost – Sírig hű szerelmed/

 

Két hétig mindenről megfeledkeztem nem volt Volturi vagy Cullen család. Nem voltak kérdések vagy magyarázkodás. Csak mi ketten. Mindig is csodás érzés volt vele kettesben lenni és nem csak az ágyra gondolok … Imádom a társaságát, mindig is imádtam, csak ez most mégis más. Régen két önálló egymástól független vámpír voltunk, most viszont … most a másikhoz kötöttük magunkat. Bár sokan azt hiszik a házasság csak egy papír, én nem értek ezzel egyet. A házasságnak van egy érzete egy egymáshoz való tartozás érzete, amikor biztos lehetsz benne, hogy másnap láthatod és akkor is ugyanúgy fog szeretni mint tegnap, vagy két napja, vagy egy hónapja, vagy száz éve … Persze a kétely mindig felüti mocskos zöld fejét, de ettől még valahol mélyen tudod, hogy szeret, épp úgy, ahogy te őt. De minden más is más volt. Más volt úgy vele lenni, hogy már nem csak egy lány voltam, akivel néha megosztja a szobáját, hanem most már én voltam Mrs Cullen, a felesége és jó esetben az egyetlen nő, akivel megosztja a szobáját. Ez az kötelezettség nagyon tetszik és az is ahogy azt mondja „Mrs Cullen”, ahogy édesen, titkosan súgja, jól megízlelve a szót, úgy érzem menten elolvadok, ami nagy szó tőlem. Legszívesebben éveket, évszázadokat töltöttem volna vele abban a kunyhóban vagy … a kunyhó romjain. De sajnos most nem tehettem, most amikor már olyan közel járok ahhoz, hogy visszakapjam a gyerekeim. Így felszálltunk a hazavezető magángépünkre, mivel lekéstük a járatunk és nem halogathattuk tovább visszatérést … Nem túl meglepően a kellemes repülőút után leszállva a reptéren várt ránk Alice és Jasper és bár vidáman üdvözöltek bennünket láttam a szemükben, ahogy a kérdések belülről égetik őket. Nos igen, most túl kell élnem a kérdezősködést, ami elől elmenekültünk a nászutunkra. Így kihasználtam azt a 14 percet és 37 másodpercet, amíg megérkeztünk a Cullen villához, hogy felkészüljek a kérdések árjára. És nem is csalódtam bennük, ugyanis miután mind szívélyesen köszöntöttek minket, már nekem is estek és nem hagytak más lehetőséget, minthogy válaszoljak a kérdéseikre. Amikben megesősítést kértek arra, hogy Alice tényleg egy távoli rokonom, vagy hogy Caiusnak és nekem tényleg vannak gyerekeink – ezt a kérdést mondjuk nem tudtam miért érezték olyan különlegesnek, hiszen a gyerekeim ember koromban születtek, pontosabban akkor haltam meg. Őszintén szólva a gyermekeim kérdése mindig is fájón érintett, bár volt szerencsém találkozni velük, de nem tehettem semmit, nem ölelhettem meg őket vagy hívhattam őket a gyerekeimnek, rettenetese érzés volt, mégis több, mint a semmi. De ezt a sebet már évszázadok óta hordozom a szívemen, így már volt időm hozzászokni a kínhoz, de sosem tudtam legyőzni azt. Pár órával és ezernyi kérdéssel később, mikor már azt hittem, hogy vége és mehet mindenki dolgára, akkor jött csak a hideg zuhany. Edward csendesen ülte végig az egész kérdezz-felelek játékot, miközben magához ölelt és a karomat simogatta, mindaddig, míg elhangzott minden általa ismert válasz. De ekkor jött az ő kérdése.
- Hogy akarod legyőzni a Volturit?
- Sokan akarják a vesztüket, nekem csak szövetségre kellett lépnem velük. Nem érdekel, hogy mennyien halnak meg, vagy hogy mi lesz a Volturi bukása után, ezt majd az eszesek eldöntik, nekem csak a gyermekeim kellenek élve, és lehetőség szerint Caius, de csak mert azt akarom, hogy szenvedjen, amikor elmondom a gyerekeinknek az igazságot a hazugságairól, hogy a gyerekeimnek ne kelljen hirtelen szembesülniük az apjuk elvesztésével, mert miattuk eltudom viselni, ha Caius életben marad. A lényeg, hogy sokan vagyunk, jó stratégákkal, remek tervvel.
- Mégis mennyien vagytok? A Volturinak rengeteg katonája van.
- Mennyien vannak? 1-2 millióan maximum, ha addig mindenhonnan visszahívják a katonáikat és beveszik a szövetségeseiket. Nos, mi 5 millióan vagyunk.
- 5 millióan? De hogy? - döbben meg Jasper.
- A lényeg a jó szervezettség és a közös ellenség. - nevettem fel. Na jó, az 5 millióból 352 ezeren azok, akiket én támasztottam fel. Még hozzánk csatlakoztak azok, akik 2 évszázad során szövetségbe léptek velük, velem, a városom vámpír lakosai és még néhányan azokból a családokból, amikből a Volturi megölt valakit. - magyarázom.
- Mindig és tudtam, hogy sokat támasztottál fel, de hogy ennyi vámpírt... sosem gondoltam volna. - szól döbbenten férjem.
- Igen, ebben nagy szerepet játszott Maria és Violette. - csóváltam a fejem.
- Ki az a Violette? És mi köze volt ehhez Maria-nak? - kérdezi érdeklődve Jasper.
- Violette olyasvalaki volt, mint Maria, csak ő inkább a mexikói térséget akarta. Mindketten az újszülött hadseregekre specializálódtak, hiába mondtam én bármit. Mindkettővel megállapodást kötöttem. Én tanítottam nekik, hogy hogyan ne öljék meg azokat, akiket át akarnak változtatni.
- Cserébe te mit kaptál? - kérdi Jasper megborzongva a gondolattól.
- Titeket. - nézek Jasperre. - Miután már nekik nem kellettetek átadták a halottakat nekem. Én pedig mindet feltámasztottam, mert szükségem volt rájuk, hogy kiépíthessem a hatalmam, vagy legalábbis a hírnevem. Violette végül beleszeretett az egyik teremtményébe és feladta a harcot a területekért. Még most is élnek és csatlakoztak a hadseregünkhöz. Míg Maria elkövette azt a szarvashibát, hogy nem engedelmeskedett nekem. Túlságosan feltűnővé vált a Volturinak. Én pedig még nem tudtam szembeszállni velük, így hagytam hogy lemészároljanak titeket, hogy aztán mindannyitokat újra élesszem. Minden társad él, egyedül Maria nem. Aki egyszer megtagadta a kérésed, újra meg fogja … nem kockáztathattam, hogy eláruljon. - mondom eléggé érzéstelenül, de nem érdekelt. Attól még, hogy Edward felesége vagyok, nem fogok változni. Igen, néha kegyetlen vagyok, sőt talán még élvezem is, de ez vagyok én.
- Mi a tervetek? - kérdezi a mindig stratégiaian gondolkodó Jasper.
- Egyszerű, vannak beépítettek a Volturin belül is …
- Kétlem, hogy van az a vámpír, aki kockáztatná az életét, hogy nyalja a Volturi talpát … - csóválja a fejét Jasper.
- Talán még ők sem tudnak róla, hogy közénk tartoznak. - mondom elégedetten.
- Áh, értem. Szóval általuk fogtok bejutni a várba és szépen csendben megöltök mindenkit? - teszi fel a kérdést Jasper.
- Igen. Elég mocskos dolog, csalfán rárontani valakire és megölni. De háborúban és szerelemben mindent szabad.
- És mi lesz ha riadóztatják a többieket?
- Van B tervünk. Az első dolgom a gyerekeimet kimenteni, mert ha valami balul sül el, akkor a vár alatt lévő katakombák tele lesznek bombákkal. Amiknek elég nagy a hatóerejük, hogy a közvetlen közelükben lévő vámpírokat megöljék, ugyanis a detonáció képes szétszaggatni egy testet, amit a tűz hamuvá éget majd. Persze ez nem végleges megoldás, hisz sokan túl fogják élni. De a vámpírok többség retteg a tűztől, hozzánk fognak menekülni mi pedig megöljük őket … - vázolom fel a másik lehetőséget.
- Ez elég durva és szokatlan. - bólint elismerően Jazz.
- És honnan szereztek ennyi robbanószert? - kérdezi Emmett csillogó szemekkel, a brutalitás mintaképe lenne, ha nem lenne ilyen aranyos brummogós mackó …
- A fekete piac hemzseg a vámpíroktól. Se perc alatt hozzátudok jutni. - mosolyogtam.
- De mégis, pontosan hogyan? Kíváncsi lennék hogy szól egy drágaság. - vigyorog szemérmetlenül, mire Rose-tól kap egy jókora pofont.
- Hát azt nem árulhatom el, de ha annyit mondok, hogy én alapítottam a bűnvárosát, ahol rengeteg vámpír rejtőzik … akkor sejted, nem? De ha kell szerzek neked. - kacsintok rá játékosan.
- Héé, Bella, ne add alá még te is a lovat! - szól rám Rose, mire én védekezően feltartom a kezeimet.
- Jó, jó, nem adok robbanószert a kezébe.
- Ajánlom is! - mondja komolyan Rose, mosollyal a szája szélén.
- Nem baj, úgyis látni fogom a nagybummot! Ááh kíváncsi leszek, milyen lesz Volterra, miután felrobbantjuk. - dörzsöli össze a tenyereit széles mosollyal Emm.
- Majd csinálok róla képet, jó? - mosolygok rá és érzem, hogy most fogom megfosztani őt a kedvenc tevékenységétől … a harctól.
- Mi van? - hördülnek fel egyszerre hárman, név szerint Emmett, akitől elvettem a kedvenc játékszerét, Jasper, akitől az esélyt, hogy láthassa régi bajtársait és az én Edwardom, aki valószínűleg ezért az egészért nincs odáig … végül is meg tudom érteni, a helyében én is kiborulnék, ha nem hagyná, hogy harcoljak mellette. Szerencsére ennek elég kicsi az esélye, Edwardnak nincsenek ellenségei, vagy ha mégis, nem olyan komolyak, hogy hadakozni kellene velük.
- Ti nem fogtok harcolni. - mondom határozottan. - Ez nem a ti harcotok és nem akarom, hogy belefolyatok.
- Ugye ezt nem mondod komolyan? - kérdezte Emmett sértődötten, míg Jasper kérdőn felhúzta egyik szemöldökét és Edward azt sugallta a szemével „ Csak azt hiszed Drágám”. Elérkezett az idő, amit szerettem volna még halasztgatni.
- De halálosan komolyan mondom. - válaszolom, de nem törődöm Emm-mel és Jazz-zel,ők nem fognak ehhez annyira ragaszkodni, mint Edward, így inkább az ő szemébe nézek a válasz közben.
- De Bella … Ez nem csak a te harcod … az enyém is. - hangja lágy, kedveskedő és igencsak meggyőzően hat rám amikor így beszél, még az ördöggel is szembeszállnék miatta.
- Nem, Drágám! Csak a gyerekeimet akarom visszakapni, és nem akarom, hogy ott legyél! - válaszolok hasonló lágy hangon.
- De nekem is közöm van hozzájuk, hozzátok, a feleségem vagy! - mondja már sokkal dühösebben.
- Tudom és hidd el, hogyha nem a Volturiról lenne szó, akkor örülnék a segítségednek, de ismerem őket. Tudják, hogy most te vagy a gyenge pontom, az egyetlen gyenge pontom, ahol megsebezhetnek. Nem hagyhatom meg nekik ezt a felületet, értsd meg. - nézek rá könyörgő szemekkel.
- A francba is tudok magamra vigyázni! - csattan fel dühösen.
- Nem akarok kockáztatni.
- De én melletted akarok lenni a bajban! - kezd egyre jobban dühbe gurulni és a hangereje is egyre emelkedik. - Gondolatolvasó vagyok, simán meg tudom magam védeni!
- De bármikor történhetnek balesetek! Érts meg kérlek. - súgom halkan, próbálok meggyőző hangon beszélni, de tökéletesen értem, hogy mellettem akar lenni, ahogy én mellette, de nem tehetem kockára az életét pont most, amikor végre vele lehetek.
- Nem tilthatod meg, hogy elmenjek. - hangja határozott, de épp itt a bökkenő. Én is ettől tartok, nem hagy más választást.
- Edward, sajnálom, de ha nem hagysz más választást …
- Ezt hogy érted? Meg fogod tiltani, hogy elmenjek? - kérdezte már kiabálva, és idegesen járkálva.
- Én nem akarom ezt tenni, elég ha megígéred, hogy itt maradsz.
- Hát ezt komolyan nem hiszem el! - mondtam dühödten, mint egy kellemetlen beleegyezés és kiront a villából, be az erdőbe, hogy lenyugodjon. Eléggé letörten néztem utána, bár még így is jobban viselte, mint azt gondoltam volna …
- Ha most megbocsájtotok … - mondtam halkan, de nem fejeztem be és nem is vártam meg, hogy bármire is engedélyt adjanak, hisz nem volt rá szükségem, csak az illem miatt tettem. De már rohantam is Edward után, hogy megnyugtassam, hogy kiengeszteljem és hogy elbúcsúzzak tőle. Mit ne mondja nem volt túl egyszerű, de sokkal nyugodtabban mentem el, hogy ő rendben volt. De még minden előttem állt. Először is egy út Olaszországba, Volterraba és egy eligazítás a többi vámpírral, egy megbeszélés, hogy minden rendben menjen a támadóink között és végül de nem utolsó sorban az alsó szintek bebombázása. Nem épp egy leány álom, de azért túl lehet élni.