26. Fejezet – Fight

Sziasztok!
Húú, alig hiszem, hogy idáig jutottam, sajnos nem lett olyan izgalmas, mint terveztem, és ez még csak az első része a harc részének- szóval akik akcióra várnak, azoknak még várniuk kell, a következő fejezetig. De remélem azért ez is tetszeni fog :)
Aki szeretné, az hallgassa meg hozzá a 30 seconds toMars-tól a This is a war c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

„Nem aludtam,
Egy rettentő tett megtétele
S az első mozdulat között
Minden olyan, mint egy fantazma
vagy egy förtelmes álom:
A Géniusz s a végzet ereklyéi
Tanácsot ülnek; s az ember maga,
Mint egy kis királyság, elszenvedi
Egy lázadás egész történetét.”
/ William Shakespeare: Julis Caesar/

 

Furcsa volt, hogy szinte mindenki tőlem kért tanácsot, eligazítást vagy parancsot, pedig én nem vagyok kifejezetten a vezetőjük. Oké, azt megértem, hogy azok, akik hozzám tartoznak, tőlem kérdeznek, hogy a többiek is? Szóval nem értettem milyen okból, de eljutottunk arra a szintre, amikor én lettem a vezető, még a többi nagyobb vámpírcsoportok fejei is átengedték nekem az utasítások kiadását. Bár nem tetszett, hogy ekkora súlyt tettek a vállamra, de ez van, végül is én is ezt akarom, akárcsak ők. És a gyerekeimért hajlandó vagyok elvinni a balhét, ha valami történik. Miután megérkeztem egy teljes hétbe telt a készülődés, hiszen a vámpírjainknak körbe kellett vennie Volterrat, de közben meg is kellett húzniuk magukat, ami jóval nehezebbnek bizonyult. Be kell látnunk, hogy az ekkora létszám mellett tényleg nem volt könnyű feladat. És pont ebben rejlett a legnagyobb előnyünk, mégpedig a meglepetés ereje. Be kell ismernem, hogy nem épp a legtisztább harcmodor a hátba támadás vagy a les, de mint azt a mondás is tartja: Szerelemben és háborúban mindent szabad. Nekem az a fontos, hogy a gyerekeim kiszabaduljanak onnan és a többségi volturit elpusztítsuk, az, hogy ez mennyi vámpír „életébe” fog kerülni, az már nem számít. Én így gondolom, és nem csak én. Sokan csak a reváns, a bosszú miatt vettek részt ebben a vérontásban, mások kitartásból, mások kedvéért vagy csak heccből. Igazság szerint ez engem hidegen hagy, hogy ki miért van itt, a lényeg, hogy itt vannak és harcolni fognak. Két nappal a támadás előtt kezdtünk igazán mindent beleadni, ugyanis eddig csak a Volterrat körülvevő erdőt alakítottuk kicsit át, hogy tökéletes búvóhelyet biztosítson és kialakítottunk figyelőpontokat is magasabb fákon, hogy ne maradjunk le a kastély környékén történt mozgolódásokról, de semmi jelét nem láttuk, annak, hogy bármit is észrevettek volna. Mielőtt bármit is tettetünk volna páran körbementünk, hogy lássuk, mindenhol minden a tervek szerint alakul, majd délben, amikor a legtöbb ember tartózkodott a kastély falain belül és körül, így a két besurrant vámpíromat nem szúrhatták ki ennyi ember illata közt. De nem az övék volt a főszerep, hanem a miénk. Peter, Charlotte, Kira, Timo és még három másik vámpírral hatalmas csomagokkal indultunk el a kastély felé, de a csomagok túrazsáknak látszottak, az öltözékünk túrafelszerelés volt és némi sminket viseltünk, hogy az arcunk emberinek tűnjön a karéjos szalmakalap árnyékában. Először persze ki kellett taktikáznunk, az őrszemeket az erdőben, de az nem volt túl nehéz feladat. Miután már beértünk a kastély környékére beolvadtunk egy turista csapathoz. Ügyeltünk rá, hogy a csoport belsejébe furakodjunk, hogy elnyomják az illatunkat és hogy ne legyünk feltűnőek. Majd amikor beértünk a belső várkertbe, már sokkal könnyebb dolgunk volt eljutni a Keleti-Szárnyhoz, ahol már az egyik Volturi tag várt ránk, akinek megparancsoltam, hogy vezessen minket az alsó szinthez, ahol feltűnés nélkül elrejthetjük a bombákat. Persze ez a Volturi tag azok közé tartozott, akiket egyszer feltámasztotta, bár hűséges hozzájuk, mégsem tud mit tenni a parancsom ellen. Amint leértünk az alsó szintre elkezdtük elhelyezni a bombákat, amiket egyetlen zsinórral kötöttünk össze és amelyeket azonnal be is üzemeltünk, hogy vészhelyzet esetén, csak egy kis gombot kelljen majd megnyomnom. Minden olyan egyszerűnek tűnt, de tudtam hogy meg kell küzdenünk a győzelemért, hiába vagyunk többen, hiába van vész tervünk és belső vámpírjaink. De övék a hazai pálya előnye, ami nem kis tényező. Hála a jó álcánknak és a tervünknek nem volt semmi fennakadás, bár pár lépéssel az ember tömegből való szabadulás előtt, már a két megfigyelőinkkel együtt lépkedtünk a kapu felé, amikor egy Volturi megállított minket, jól láttam arcát, és fel is ismertem Heidi-t, így próbáltam úgy állni, hogy a kalap még jobban árnyékolja az arcomat.
- Jó napot! Egy kastélylátogatást szervezek, nincs kedvük csatlakozni? - kérdezte szívélyesen, amitől egy jókora kőtömb esett le a szívemről, hogy MÉG nem buktunk le.
- Önnek is jó napot! - válaszolt Charlotte, terv szerint és kedves hangon elmondta a fedőstory-nkat, amit már jóval ezelőtt kitaláltunk. - Köszönjük a kedves meghívását, de sajnálatos módon sietnünk kell, hamarosan indul a buszunk. - ez a mondat olyan sajnálatot tükrözött, ami hihetővé tette az egészet, még szerencse, hogy Charlotte ilyen jó színésznő.
- Áh, értem. Ez esetben kellemes utat kívánok! Viszontlátásra!
- Köszönjük! - válaszolta Charlotte és hogy bebizonyítsuk igazunkat a széliránnyal egy irányban futásnak eredtünk, de csak emberi tempóban, ami nem kis önuralmat igényelt tőlünk. Jó nagy kerülőt tettünk, hogy ne vegyék észre, ahogy az erdő sűrűjébe vetjük magunkat és szabadjára engedjük végre vámpírsebességünket. Felszabadított úgy futni, mint a szél és nem visszafogva magamat. Ahogy visszaértünk a főtáborhoz gyorsan neki is láttunk átvenni a tervet még egyszer, és ugyanazt végig csináltam a többi táborban is. Igazából örültem, hogy volt mit tennem, mert máskülönben valószínűleg belehaltam volna az unalomba, de így folyton mennem kellett valahova. Miután körbeértem, még maradt több mint 8 órám, amiben nem tehettem mást csak vártam és felhívtam Edwardot. Igaz itt most hajnali négy volt, de nyilvánvaló okok miatt nem volt szükségem alvásra így csak agyon kellett ütnöm az időt valahogy és ha már volt rá lehetőségem, hogy kellemesen tegyem, hát miért ne.
- Szia Drágám. - szóltam bele jókedvűen a mobilba, amikor az első csengés után felvette.
- Szia Kicsim! - hangja izgatott volt és még a vonalon keresztül is jól tudtam, hogy idegesen járkál valahol az erdőben egyedül. - Minden rendben? Jól vagy? Minden a terv szerint halad? - kérdezi eléggé kiakadva, na nem mintha nem érteném meg …
- Nyugodj meg, minden rendben van. Elhelyeztük a bombákat is. És mindenki fel van készülve a harcra. Ne aggódj Edward, holnap véget vetünk ennek és pár nap múlva már otthon leszek veled. - súgtam halkan, vágyakozva, hogy jól hallja a ki nem mondott ígéreteimet.
- Remélem is. - válaszol, és hallom elmélyülő hangján, hogy mosolyog.
- Így lesz, ebben biztos lehetsz. Most nem fogom magam megöletni, amikor egy hajszálra vagyok a teljes boldogságtól. - nevettem fel. - Te hogy viseled? - kérdezem pár másodperccel később.
- Ez most komoly? - nevet fel vidáman. - Egy kiadós harc előtt állsz és azt kérdezed ÉN hogy viselem, a világ másik felén?
- Tudom, hogy nehéz otthon maradnod, megértelek Szerelmem.
- Hát nincs velem semmi. Próbálok nem beleőrülni ebbe az egészbe, amíg vissza nem térsz.
- A várakozás nem az erősséged. - nevettem fel.
- Oh, neked sem Édesem.
- Igaz. És a többiekkel mi van? Emmették lehiggadtak? Vagy még mindig nem mentél haza?
- Nem tudom, nem mentem haza, itt sokkal jobban érzem magam per pillanat, lenyugtathatom magam …
- Azért mire hazaérek maradjon valami ez erdőből!
- Ne aggódj sok sok fa van.
- Rendben. Sajnos most jobb lesz, ha leteszem. - néztem az ép érkező Rupertre.
- Persze. Vigyázz magadra! Szeretlek. - mondta búcsúzóan, de hallottam hangján, hogy mennyire elkeseríti.
- Ne aggódj, vigyázok. Én is Szeretlek. - nyomom ki a beszélgetést és Rupertre nézek aki igazából nem akart semmi érdekeset, csak annyit, hogy közölje minden rendben. Úgy gondolom igazán nem vetné senki a szememre, hogy emiatt letépjem a fejét, ha legalább valami fontos lett volna! De nem! De nem tettem semmit, csak felugrottam egy fára és kényelembe helyeztem magam az egyik ágán, hogy távol legyek a többiektől és kikapcsoljak, felkészüljek a harcra, arra, hogy most minden megváltozik. De nem tudtam, hogyha mindenek vége, akkor hogy mondjam el az igazat a gyerekeimnek és őszintén szólva rettenetesen aggódtam amiatt, hogy nem fognak hinni nekem ( bár ezt egy DNS vizsgálattal simán megoldhatjuk), de ettől még nem fognak elfogadni, vagyis nem tudom hisz nem is ismerem őket! Ez egy elég nagy probléma lehet de először a harcra kell összpontosítanom és arra, hogy minden időben kész legyen. Épp ezért úgy fél órával a megbeszélt időpont előtt mindannyian felvettünk egy kissé - csak vámpír szemnek láthatóan - eltérő vörös köpenyt, ami valószínűleg a Volturnak sem lesz feltűnő, hisz az emberek sem ugyanolyan árnyalatú vörös köpenyt fognak hordani a Szent Márk ünnepélyen, így viszont mi megtudjuk magunkat különböztetni a Volturitól, nem lesznek fennakadások. Vagyis ebben reménykedtünk. Nekem csak Zafrinara kellett figyelnem, mert az ő illúzió képességével tudom majd kiszöktetni a gyermekeimet a frontvonalról. Így ahogy azt megbeszéltük már az indulás előtt mellém lépett, hogy véletlenül se tévesszük egymást szem elől. A terv nem volt bonyolult, csak a csapatunk több részre szakadt volt nagyjából 100 őrszem, akik az eseményeket figyelték a köpenyünk nyakán lévő nyaklánc/kitűző/bross és mindenféle hason ló csecsebecsébe rejtett minikamerák segítségével, illetve volt még 20 vámpír, akik az erdőt pásztázták. Volt egy közel egy millió fős csapat, amelynek én is tagja voltam, mi elvegyültünk a kastély körüli ember tömegekbe, és mi foglyuk majd megindítani a támadást, hogy a többiek minden kijáratból beözönöljenek és még így is marad pár vámpír, akik az ablakokat fogják figyelni, hogy van-e valaki, aki szökni próbál. Épp elegen voltunk, ahhoz, hogy mindent biztosítsunk. Miután elindultunk, hogy mindenki elfoglalja a megbeszélt helyét még végeztünk az erdőben felbukkanó volturikkal, akik valószínűleg az őrszemek voltak. Miután beolvadtunk az embertömegbe, akik épp a vámpírok kiüldözésének napját ünneplik, de mielőtt még bementünk volna a kastély falain belülre, és beözönlöttek volna a kint maradt vámpírok, még felvérteztem magam a vérontásra. Mert jól tudtam, hogy nem csak Volturi, de ember sem fog innen élve távozni. Tudtam, hogy ez elengedhetetlen, hisz már csak az hiányzik, hogy az emberek tudomást szerezzenek rólunk. Értelmetlen lenne amiatt sajnálkoznom, hogy meghalnak, hisz más esetben az emberek is hidegvérrel vadásznának ránk és nem gondolkodnának azon, hogy ártatlanok vagyunk-e vagy sem. Épp ezért nem gondoltam bele, hogy gyerekek is vannak a tömegben, de az megnyugtatott, hogy tudtam gyors haláluk lesz, vagy … átváltoznak. Összeszedtem a gondolataimat és a feladatra koncentráltam. Belopóztunk a kastélyba, úgy mozogtunk, mint az árnyak vagy a szellemek, hangtalanul, lélegzet nélkül, jeges ölni akarással. Ügyeltünk, hogy a folyosókon felbukkanó testőröket halkan és gyorsan öljük meg, amíg el nem értük a felsőbb szintet, ahol már jóval több testőr volt, és ekkor kezdődött minden. Kintről fájdalmas kiáltások hallatszottak és nem kellett kinéznem, hogy tudjam, a szűk sikátorokban, a tereken, végig a macskakövön vérfolyó keletkezett, és vámpírok szélsebességgel száguldoztak ide-oda. A kastélyban pár másodpercig teljes csönd volt, sehol egy lélegzet, sehol egy szó, majd a kiáltások életre keltek a kastély falain belül is. Ablakok törtek, hangos duhálás hallatszott, ahogy tárgyakat és testeket dobáltak, a lámpák villogni kezdtek, mint egy rossz horror filmben, amikor tudod, hogy a következő pillanatban a rémisztő aláfestőzenét egy sikoly töri meg, a főhős sikolya. De ez nem egy rossz horror film. És nem volt időm arra, hogy most ezzel foglalkozzak, fontosabb volt, hogy a gyerekeimet mihamarabb kijuttassam innen és hogy annyi volturi katonán töltsem ki a haragom, amennyin csak lehetséges...