28.Fejezet – My children

Sziasztok!
Húhh tudom, hosszú ideje nem jelentkeztem már, de a nyaralás is elhúzódott kicsit és őszintén szóval elég nehezen sikerült megírnom ezt a részt :/
De azért csak összehoztam, bár valahogy nem az igazi, de akárhogy keresem, mit javítsak rajta, egyszerűen nem találom … szóval kifejezetten örülnék néhány kritikának :)
Aki szeretne zenét hallgatni, annak ajánlom Miley Cyrus-tól a The Climb c. számot.
Élvezzétek ki ezt a maradék 3 hetet! :D
Puszi:
LilyV
xoxo

 

Megbánást kellene éreznem. Ehelyett szörnyűséges elégedettség söpör végig rajtam, mint a tűz. Nyertem. Ez a győzelem, bármilyen áron is csikartuk ki, édes.
/Libba Bray – Az az édes, távoli harang/

 

A Volterra felől áradó füsttel elszállt a hosszú évek szenvedése, a fájdalom, amit mindig is éreztem. Az a súlyos szikla legördült a szívemről és olyan szabaddá váltam, mint egy madár. De mégis most jön a legnehezebb rész, el kell mesélnem a gyerekeimnek, hogy még élek, meg kell értetnem velük, hogy én vagyok az anyjuk. Ezerszer inkább küzdenék meg az egész Volturival újra, minthogy felszakítsam a régi sebeiket vagy felnyissam a szemüket, hogy az apjuk eltiltott tőlük. Tudniuk kell, hogy bár sosem voltam szent, mégis mennyire szerettem őket, és mennyire szenvedtem, mikor megtudtam, hogy meghaltak. Mindenki azt hiszi, a fájdalomba nem lehet belehalni, de ez nem igaz. Nézem a Volterraból áradó hatalmas füstfelhőt, miközben a többiek már örömködnek a győzelmünk miatt. Boldognak kéne lennem, hiszen bosszút álltam, de most inkább nyugtalan vagyok, mint boldog, még annyi mindent el kell intéznem, hogy nem tudtam magam átadni a megkönnyebbülésnek és a boldogságnak. Az első nem kis feladat mindjárt az volt, hogy lerázzam magamról a többi vámpírt, akik most épp az új rendszerüket dolgozzák ki, és azt akarják, hogy én is segítsek. De engem  hidegen hagy ez az egész, nekem ott van Vegas, ahol én irányítom a vámpírokat, ahol az én szabályaim élnek. Akkor miért kéne ebbe bele szólnom? De csak nem hagytak békén, pedig az időm vészesen fogyott. Így végül kompromisszumot kötöttem, miszerint először hazamegyek a családomhoz és majd utána segítek nekik. De ezután gyorsan elküldtem a vámpírjaimat, ezzel jelentősen csökkentve az itt lévők számát. Majd felkaptam egy sporttáskát, és én is útnak indultam, ahhoz a kis házhoz, Milánótól alig 4 kilométerre, ahova Charlotte-ék a gyerekeimet vitték. Miközben útnak eredtem, elővettem a telefonom és rámentem az első gyors hívómra, Edwardra, aki azonnal fel is vette.
- Kicsim – szólt bele aggódva.
- Szia Drágám. - szóltam bele mosolyogva. - Minden oké, már vége van.
- Tényleg? - szól bele vidám, reménykedő hangon.
- Még szép! Még három nap, és otthon leszek, veled.
- Nem sérültél meg? A gyerekeid is jól vannak?
- Igen, igen. - nevetek fel. - Alig várom, hogy végre hazaérjek, de még a nagyja hátra van, a gyerekeimnek még meg kell tudniuk, hogy én vagyok az anyjuk. És fogalmam sincs mégis hogy fogják fogadni. - sóhajtottam fel lemondóan, mire ő készségesen kezdett biztatni, ahogy egy remek pár teszi. A szavai erőt öntöttek belém és bátorságot. Az örökkévalóságig elhallgattam volna, ahogy beszél hozzám, de ügyelnem kellett rá, hogy ne csússzak ki az időből. Így kinyomtam a mobilom, és egy terebélyes fa árnyékába húzódtam a felkelő nap sugarai elől. Mély levegőt vettem és kissé undorodva széthúzom a sporttáska cipzárját, hogy kipakoljam a bűzlő tartalmát. Bár nem akartam ezt tenni, jól tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy a gyermekeim megszeressenek. Az apjuk vallomása. Emlékszem, ahogy testének apró maradványait a tűz mellé tettem, egyik vámpír sem kérdőjelezte meg, mert naivan hittek a szavamban. Pedig épp ezért küldték őket, hogy bizonyságot szerezzenek a szavaim valóságáról. Úgy tűnik elég meggyőző voltam a gyűlöletemmel kapcsolatban, amikor megölettem Arot és ahogy megkínoztam Caiust. Miután apró darabokra szaggattam a testét egyikük sem kételkedett benne, hogy hamuként akarom látni. Amint kimentek a szobából én összeszedtem a darabjait és ebbe a táskába rejtettem, amit ledobtam az ablakból, hogy mikor elhagyjuk a kastélyt összeszedjem és elég távol tudjam a vámpíroktól, akik éreznék a belőle áradó bomló test orrfacsaró bűzét. Ha valamiben, hát a tervezésben jó vagyok ez egyszer biztos. Mint egy kirakós darabkáit raktam ki a testét a füvön. Utáltam az egészet, de mégis gyakorlottan hívtam elő a képességem. Nem okozott már különösebb nehézséget, még így sem, hogy legszívesebben a pokolban látnám viszont … Mégis megkönnyebbültem, amikor feléledt. A teste összerándult, a szemei gyanakvóan jártak ide-oda és a rettegés kiült az arcára. Akármilyen mocskosul hangzik élveztem, hogy így látom, és azt is, ahogy oltalomért hozzám bújik. Nem öleltem magamhoz, nem dédelgettem, nyugtatgattam őt, ahogy másokat szoktam ilyenkor, csak hagytam, hogy öleljen, ez is több, mint amennyit megtennék érte. Mikor összeszedte magát és már egyáltalán nem hatott rá a képességem, így egy idő után, nagyjából 3 órával később, újra önmaga volt. Kissé megzavarodhattam, mert örültem neki.
- Mit csináltál velem? - kérdezi rekedt hangon.
- Feltámasztottalak. - válaszoltam érzéstelenül.
- Nem tudom, hogy köszönetet mondjak, vagy ne, mert ha jól emlékszem te is öltél meg.
- Máshogy nem tudtam volna megoldani, talán nem is akartam. - vonok vállat.
- Miért tetted?
- A gyerekeinknél nem lenne előnyös, ha tudják, hogy megöltelek, márpedig egyszer úgyis megtudták volna.
- Szóval meg sem próbálod lehitetni velem, hogy nélkülem unalmas lett volna az életed? - nevet fel jókedvűen. - Micsoda csapás!
- Ugyan, túléled.
- És most mik a terveid?
- Most szépen elmeséled a gyerekeinknek a történetünket, hogy hazudtál nekik rólam.
- Miért tenném? - kérdezi fennhéjázva, így újra kivetem rá a képességem.
- Mert azt akarom. Ezért is hoztalak vissza. Kénytelen vagy azt tenni, amit akarok.
- Várható volt, hogy neked is jó valamiért, hogy felélesztettél.
- Igazad van, várható volt. Simán el tudnám tusolni, hogy én öltelek meg. És ha te tudtál ennyi éven keresztül hazudni nekik, hidd el nekem is menne.
- Nem kételkedem benned.
- Baró. De csak hogy tudd, Caius Volturi odaveszett a csatában, vagyis új személy azonosságot kell majd felvenned és ügyelni rá, hogy ne ismerjenek fel.
- Magamtól is gondoltam.
- Remek, akkor indulhatunk is.
- Szomjas vagyok.
-Tudom, a közelben van egy kis falu, ott vadászunk. - zártam le a beszélgetésünket és egymás mellett elindultunk a falu felé. Átengedtem neki az első embert, akit találtunk, de én is levadásztam egyet. De neki nem volt elég egyet, nem róttam fel neki, hiszen tudtam, hogy mennyire kimerítő a feltámadás, így is egész jót bírja az átlaghoz képest. Egy szót sem szóltunk egymáshoz az út alatt, míg a kis kunyhóhoz értünk. Éreztem Charlotte-k és a gyerekeim illatát, és megkönnyebbülés és elégedettség töltött el. Végre eljutottam idáig. Caius ment be elsőként a kunyhóban, ahol a gyerekeim egy régi kanapén ültek, leláncolt kezekkel és folyamatos megfigyelés alatt, bár Zafrina koncentrációja volt a legkézzelfoghatóbb a levegőben.
- Bella. - szólt megkönnyebbülten Charlotte.
- Ő mit keres itt? - sziszegi Peter Caiusra nézve. - Meg kellett volna halnia a többiekkel együtt.
- Zafrina, köszönöm szépen, a segítséged. - nézek rá hálásan, ezzel jelezve, hogy ennyi épp elég volt.
- Ennyit megtehettem érted, ha már megnyerted nekünk a háborút. - pattan fel. - De akkor vissza is megyek a klánomhoz. Minden jót!
- Nektek is. - viszonozom a jókívánságát, mielőtt még elrohanna.
- Kérdeztem valamit, Bella, miért nem ölted meg? - tér vissza az eredeti kérdésre Peter, Caiusra mutatva.
- Tudod, hogy nem tehettem.
- Már miért ne tehetted volna?
- Ő az apjuk. - mondom, mintha ez mindenre mentség lenne.
- Tudom, de ez nem menti fel őt az alól, hogy Volturi.
- Jó, oké, Peter. De nektek nem is kell róla tudnotok, én csempésztem ki. És azt teszi, amit mondok neki, ha akarom. Tudok rá felügyelni. - mondom határozottan.
- Remek, és miért vagy benne olyan biztos?
- Peter, kérlek nyugodj meg, Bella tudja mit csinál. - nyugtatja meg a párja.
- Mi lesz, ha rájönnek, hogy megmentetted? - folytatja tovább a kihallgatásomat Peter.
- Nem fognak rájönni, mert Caius meghúzza magát, igazam van? - néztem az említettre.
- Nem lehet neked ellenállni. - mondja behízelgő hangon, amitől még a hátamon lévő szőr is égnek áll.
- Feltámasztottad? - kérdezi gyanakodva Peter.
- Igen. - bólintok. - Köszönöm a segítségeteket, de most már rendben leszünk. Menjetek, ünnepeljétek meg a győzelmünket. - nem kellett kétszer mondanom, Charlotte megölelt, mielőtt elmentek volna, de nem mondtak semmit. Felesleges lett volna, úgyis találkozunk még valamikor az örökkévalóságban. Ezek után viszont a figyelmemet teljes egészében a gyermekeimre irányítottam, a szemükben kavargó kérdésekre.
- Apa, mi történt? - kérdezi lányunk.
- A Volturi elesett. Rajtunk kívül valószínűleg mindenki meghalt. - válaszol mindenféle érzésektől mentesen.
- Ki ez a nő? - fojtatja a kérdezősködést a fiunk.
- Ez egy elég hosszú történet lesz. - sóhajt fel apjuk fáradtan.
- Úgy tűnik, ráérünk. - mondja lányunk egykedvűen.
- Igazuk van, Caius, szóval kezdj bele. - szólalok meg én is, és a gyerekeinkhez lépek, hogy kiszabadítsam őket a láncok fogságából bár ők, maguk is ki tudnák magukat szabadítani.
- Rendben. - egyezik bele kelletlenül. - Emlékeztek, hogy mit meséltem, édesanyátokról?
- Hogy belehalt a szülésbe. - vágja rá türelmetlenül a fiú.
- Nem mondtam el róla mindent. És a születésetek körülményéről sem. Abban a korban az orvostudomány még nem volt ilyen fejlett, sőt sok tévhit is keringett a gyógyítás különféle módszereiről. Mikor a bábaasszony megerősített anyátok megérzését, miszerint terhes, már akkor figyelmeztette minket a bába, hogy a megszokottaknál jobban oda kell figyelnünk, bár nem tudta megállapítani, hogy ketten vagytok. Akkoriban olyan ritkák voltak az ikrek, mint a fehér holló. Mikor elérkezett a szülés ideje és megszülettél, azt hittük halott vagy. - pillant lányunkra. - Nem sírtál fel és a bába azonnal elvitetett téged, amikor kiderült, hogy anyátok tovább vajúdik és nem vagy egyedül. Az egyetlen remény az maradt, hogy legalább a másik baba túl éli. De te sem sírtál fel. Mindketten összeroppantunk, hogy két halott babánk született. - miközben Caius mesél, érzem, hogy hogy szorul össze a már rég nem dobogó szívem az emlékek miatt, de azt is hallom, hogy Caius hangja hogy válik egyre gyengébbé. - Anyátok csak sírt és sírt, nem fogadott el semmilyen segítséget, nem volt hajlandó enni sem, míg nem elaludt, vagyis azt hittem, míg a gyógyító, azt nem mondta, hogy kómába esett. Így már nem hallhatta, amikor ti felsírtok a másik szobában. Az esélye, hogy felébredjen a kómából csekély volt, míg nem egy nap az orvos elvitte tőlünk, egy ispotályba. Néha meglátogathattam, de nem változott semmi az állapotában, míg egy nap, két hónappal a születésetek után, megjelent egy gyógyító és azt mondta meghalt. Hittem neki, miért ne tettem volna? Aztán 58 évvel később újratalálkoztunk. - mindketten láttuk a szemükben a döbbenetet és talán a reményt is, de a düh egyre feljebb küzdötte magát bennük.
- Úgy érted anyánkkal? - sziszegi dühösen a fiúnk.
- Igen. De dühös voltam rá, amiért nem tért vissza hozzám, miután átváltozott, pedig érthető volt, hisz a miénk érdekházasság volt, érzelmektől mentes. Akkor mondtam el neki, hogy ti is túléltétek és Aro átváltoztatott titeket. Elmondtam neki, hogy Volturik lettünk és hogyha a közeletekbe merészkedik a testőrök megölik. De néha kivételt tettem vele. Meghívtam az esküvőimre, de sosem beszélhetett veletek, mert testőröket állítottam rá. Azt akartam, hogy szenvedjen. Nem akartam, hogy valaha is megtudjátok, hogy vámpírrá vált az anyátok. És meg is tudtam őrizni ezt a titkot, mert nem volt elég ereje az egész Volturi ellen, egészen mostanáig. - fejezi be Caius, mire a fia felpattan és kitekeri a kezét dühében, az arcát pedig a falba vágja. Ez a gyors mozdulatsor büszkeséggel tölti el a szívemet.
- Hol van most? - kérdezi dühösen, de meglepetésemre nővére válaszol.
- Itt. - szól halkan, végig rám nézve. - Láttam rólad egy festményt a New York-i nyaralónkban. Meg is kérdeztem Arot, hogy kit ábrázol a festmény, ő pedig azt mondta, hogy egy különleges képességű vámpírt, de azon a festményen még nem voltál vámpír. Te vagy az, ugye?
- Igen, kislányom. - mosolygok rá lágyan, szeretetteljesen. - Hosszú évszázadokon keresztül csak az tartott életben, hogy visszakapjalak titeket. De most már sosem engedlek el titeket.
- Szóval te vagy az anyánk? Azt hiszem nem így képzeltelek el. - néz rám fiam is, elengedve Caiust.
- Tudom, hogy ez nektek nagyon furcsa, és nehéz elfogadni, hogy én vagyok az anyukátok, megértem, hogy nem tudtok így gondolni rám. De … talán idővel menni fog. - mondom reménykedve.
- Igen, idővel, majd teljes család lehetünk. - mosolyog lányom.
- Igen, remélem, épp ezért szeretném, ha megismernétek a családom másik felét, a férjemet és a családját.
- Ismerjük Cullenéket. - szól lányom, vállat vonva, nekem pedig időre volt szükségem, hogy rájöjjek, hogy a gyűrűmön van a családi címerünk, amiről tudhatja, hogy hozzájuk tartozom.
- Igen, mindig is csodáltam Carlisle-t, hogy kiszakadt a Volturiból. -bólint fiam. - De szívesen találkozunk velük, ha ezt szeretnéd.
- Köszönöm. - mosolygok rájuk lágyan és lassan lányom felé lépkedek és átölelem, majd a fiamat is magamhoz húztam. Olyan kellemes melegség öntött, amit nem tudtam szavakba önteni. Nem akartam siettetni őket, de ilyen hosszú idő után végre megölelhettem őket és ez nagyon sokat jelentett nekem. Persze ennyivel nem volt minden tökéletes, mert Caiusra úgy néztek, mint valami ellenségre, és fiunk egész úton vele vitatkozott és kiabált, amiért eltitkolta előlük, hogy élek, míg nagy örömömre lányom az életéről mesélt, én pedig ittam minden szavát.