Karácsonyi meglepetés :D

Éééés az ok, amiért csúsztam … :D Ahogy írtam a Karácsony és az ünnepek meglepetésekkel járnak és én szoktam ilyenkor apró meglepetésekkel meglepni az olvasóimat, köszönetképpen <3 Ez most sincs másképp, igaz most egy helyett három blogra terveztem valamit, más más időpontokra. Azért nem szóltam és jelentem ki a többit sem, nehogy az legyen, hogy valamiért még sem sikerülne végeznem velük és csalódjatok, így ha valamelyik nap felkerül valahova valami, akkor azt a Jézuska hozta :D
Ez a kis novella egy kiegészítő novella a történethez … nem lövöm le a poént majd meglátjátok miért is és hogy is :D
Ezzel a kis aprósággal Kívánok Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!
Puszi
LilyV
xoxo

Szent ünnep van, gyújtsd a lángot,
Dúdolj boldog dallamot, kívánj szívből szép világot,
Kívánj békés holnapot, lásd a mosolyokon át a gyönyörű csodát,
A szívek fénylő angyalát, égen földön várnak ránk.
NOX

 

First Christmas together in Vegas 

 

(Edward szemszöge)
Már három hónapja vagyok vámpír és élek Carlisle-al. Nem bírom megszokni ezt a létet, minden olyan furcsa és idegen. Azzal, hogy nem iszom emberi vért úgy érzem, hogy elvesztem magam és legyengülök. De nem akarom Carlisle-t és a koven legújabb tagját, Carlisle párját, Esmet* ezzel terhelni. Nem akartam elmondani nekik, hogy emberi véren akarok élni. Nem akarom, hogy ők, vagy az állati véren való táplálkozás bármiben is korlátozzanak. Ki akarom bontakoztatni a bennem élő igazi vámpírt, aki arra vár, hogy emberi vénából táplálkozhasson, akinek nem kell beérnie az állatok cseppet sem édes vérével. De Esme még nagyon labilis. A gyermeke elvesztése rettenetesen lesújtotta, persze Carlisle úgy figyel rá, mint egy királynőre. Én is rettenetesen sajnálom és próbálok én is segíteni neki, de úgy érzem képtelen vagyok rá. Egy lelketlen szörnyeteg vagyok, aki képtelen bárkit is megvigasztalni. Nem akartam tovább lézengni körülöttük, zavarni a nagy egymásnak esést. De ez nem csak róluk szól, hanem rólam is. Mindig is önző voltam és ez ezután sem változott. Így mindannyiunk érdekében azt mondtam, hogy elmegyek vadászni, míg egy búcsúlevelet hátrahagyva elindultam bolyongni a világban. A levélben megköszöntem nekik mindent és leírtam, hogy miért is mentem el. Az utazásaim során azt tettem, amit csak akartam. Ahogy beértem az egyik városba, nagyjából 2000 kilométerre a régi lakhelyünktől. Elfogott a kínzó szomjúság. Így az egyetlen ember felé lopóztam a sötét utcán. A vére édes volt, maga az ambrózia az állati vér után. Alig két méterre lopakodtam mögötte, amikor meghallottam gondolatait. És hirtelen ledermedtem. Ennek a lánynak már családja van. Van egy apró gyereke, egy férje, egy családja, akiknek hiányozna, akik elvesztenék. Próbáltam győzködni magamat, hogy ez nem az én dolgom. Mindennap halnak meg emberek nem ő lesz sem az első sem az utolsó. De a gondolatai csak a gyereke és a férje körül jártak. Szerette a gyereket, a férjét pedig elfogadta. Ebben a korban ennél többet nem is igen lehet várni egy nőtől. A szerelem kiveszett az életből. Mindenkinek az első a család és csak utána jön a szerelem. Minden nőt csodáltam, aki családi kényszer miatt lemondott a szerelemről és a boldogságról, csak azért, hogy a családját boldoggá tegye és biztos hátteret biztosítson nekik. Így akár mennyire is égett a torkom nem tudtam megölni. Csak álltam ott és figyeltem, ahogy megy tovább és távolodik tőlem. Csak róttam a köröket a kihalt városban. És gondolkodtam. Gondolataimban az elkeseredés vette át a meghatározó szerepet. Pedig már majdnem megkóstolhattam azt az édes nedűt... Azonban egy nem túl távoli hangos, dübörgő szívdobogás ébresztett fel és ahogy jobban figyeltem, rájöttem, hogy van egy másik is. Két szívverés... a gondolatok elárasztottak. Egy nő kétségbeesetten keresett valami kemény tárgyat, hogy leüsse a férfit, aki éppen próbál rámászni. De nincs esélye. A férfi erősen felpofozza,amikor a nő védekezően a lábába tapos. Düjh kerített hatalmába. Hogy lehet valaki ilyen mocskos?! Nem is gondolkodtam, csak ott teremtem. Láttam a nő arcán a rémületet, a férfién meg a döbbenetet. Erősen megragadtam a férfit és a torkánál fogva a kemény betonfalba nyomtam.
- Menekülj! - morogtam állatiasan a nőnek, aki azonnal rohant is. Megvártam, míg rohanó lépteinek zaja eltávolodott a férfi szemébe néztem, aki reszketett és már alig volt eszméleténél a fejére mért csapás után. Nem foglalkoztam vele. Nem kezdtem el prédikálni, mint a rossz filmekben, amikor a gyilkos vagy a hős elkezdi lehordani a prédát. Értelmetlen, úgysem él tovább, hogy bármit is rendbe tudjon hozni … értelmetlen lenne. Így fogaimat a nyakába mélyesztettem és élveztem a vér szokatlanul édes ízét, ahogy a számba áramlik. Minden egyes cseppel úgy éreztem, hogy egy kicsit jobban élek, egy kicsit jobban vagyok és hogy most már semmi sem állhat az utamba. Új életre keltem az emberi vér hatására. És csüggedten dobtam félre a férfi kiszáradt testét, amikor már nem tudtam több vért kiszívni a szervezetéből. A tettem után újból útra keltem. Nem tudtam hová tartok, fel akartam fedezni a körülöttem lévő világot, mindent meg akartam ismerni, és nem gondolni arra, hogy egy mocskos gyilkos vagyok. Ennek az incidensnek hála elkezdtem bűnözőket ölni. Mígnem egy viszonylag nagyvárosba nem értem. A neve Las Vegas volt. Még nem hallottam róla. De ami meglepett, hogy az elmúlt két hét vándorlása után, az eddigiekhez képest jóval több vámpír lakta. Több bár és játékterem üzemelt. De a város jobb részén még egy opera is. Két napig csak figyeltem őket, ahogy beilleszkednek az emberek közé, elcsavarják a fejüket, majd megölik őket. És ez így ment folyton folyvást. Az emberek pedig balgán észre sem vették a szemük előtt leselkedő veszélyt. Mind újra elkövette ugyanazt a hibát. Engedett a vámpírok szépségének és csábításának, ezzel pedig önként sétált a halálba. Nekem ez nem menet, így megmaradtam a már megszokott taktikámnál, de mégis valamiért a városban maradtam. Nem tudom miért, de valami láthatatlan erő itt tartott. Pár nap telt el, pontosan 6, amikor úgy döntöttem elmegyek az operába. Még sosem jártam operába … édesanyám szegény volt, apámmal pedig még csak nem si találkoztam a háború miatt. Most viszont teljesen nyugodtan elmehetek operába... egy elegáns, a korkövetelményeinek megfelelő hacukát vettem fel majd bementem az operaházba. Az emberek úgy nyüzsögtek benn, mint a legyek. Mindenfele kiöltözött, gazdagok fecsegtek egymással a politikáról és a spanyolnátháról. Ők is hallották a borzasztó híreket a világ több pontjáról is, ahol tomboló a járvány, míg ők itt gondtalanul élik életüket. Míg mások egyszerűen a karácsonyi ünnepekről beszélgettek és áradoztak, vagy csak dicsekedtek, hogy ők ezt is megengedhetik maguknak. Undorító volt. Valahogy egyiküket sem sajnáltam volna megölni. Mégis úgy döntöttem, hogy először megnézem a darabot, aztán majd utána kiválasztok valakit. A szünetek alatt a vámírságom adta lehetőségeket használtam ki, ugyanis a gazdag hölgyek többsége felfigyelt rám, így nem maradtam társaság nélkül. A darab befejező akkordjai után pedig csendesen követtem az egyik férfit, aki a magába öntött alkohol hatására éppen azt fontolgatta ködös elméjében, hogy keres egy nőt és egy eldugott utcát. Nos én nem vártam meg, míg talált magának egy nőt, hanem egyszerűen berángattam az egyik kihalt útszakaszra és végeztem vele. Undorodva néztem a holtestre, miközben a vért törölgettem a számról.
- Máskor figyelj jobban, megláthattak volna. - hallok egy lágy csilingelő hangot. A hangja olyan volt, akár a drog. Azonnal felé kaptam a fejem. Mögöttem állt és egy másik halott férfi testét dobta elém. Az arcát a köpenyének csuklyája takarta de a hangja elcsábított és nem csak azért, mert vámpírhoz híven a hangja sokkal teltebb hangszínű volt, hanem úgy magában teljesen más volt, különleges, még csábítóbb …
- Elnézést, hogy mondja? - kérdezem elővéve az illedelmesebb énemet.
- Gondolom újszülött vagy, vagy legalábbis nem rég változtál át, igaz? - kérdezi némi törődéssel, de mégsem azzal a mérhetetlen aggodalommal, amivel Esme tenné.
- Pár hónapja. - válaszolok és próbálok nyugodt lenni, de valami van ebben a nőben, valami kiemelkedő, valami különleges.
- És gondolom nem rég értél Vegasba. - nevet. És meg kell bizonyosodnom róla, hogy nevetése még csodálatosabb, mint maga a hangja. Olyan érzéseket kelt bennem, amikről idáig nem is tudtam, hogy lehetségesek.
- Tényleg nem rég. - válaszolom tömören és pár lépést teszek felé, nem foglalkozva a két holtesttel. De direkt úgy áll, hogy a csuklyából egyedül az ajkai villannak ki. Ajkai szép ívűek és hangjához hasonlóan csábos, amit az ajkain lévő vér is kiemelt.
- Akkor figyelj rám. Először is, a vámpírok nem magázódnak, mivel a korunk nem igazán kiszámítható. Ráadásul fölösleges illedelemi kör, amire nagyon kevesen adnak. Másodszor pedig amikor táplálkozol ne felejts el figyelni a környezetedre. Annak nem lenne jó vége, ha kitudódna a vámpírok létezése. - okít lágy hangon.
- Köszönöm a tanácsokat. - mosolygok rá. - Esetleg azt megtudhatom, hogy hogy hívnak? Ha már egyszer segítettél nekem … - próbálok megtudni róla bármit is.
- Egy jóakaród. - mosolyog. - Valószínűleg még találkozunk, ha itt maradsz. További kellemes időtöltést. - köszön el, majd megfordul és elrohan. De a mozgásának fuvallata felém hozta illatát. Azt a csodás frézia illatot amit soha többé nem tudok kiverni a fejemből és az érzékszerveimből. Most már meg volt az oka annak, hogy itt maradjak. Még egyszer akartam az én Sötét Angyalommal találkozni. Meg akarom tudni, hogy ki ő. De mást is akarok … Azért jártam a várost éjszakáról éjszakára, hogy megtaláljam ezt a nőt. Még az ördöggel is lepaktálnak, csak hogy még egyszer lássam. Másnap leesett az első hó. Gyönyörű látvány volt, főleg így, vámpír szemmel. Látni a gyönyörű és különböző hópelyheket, hallani azt a halk ropogást és érezni a lábunk alatt. A hó egyre csak esett és esett. Lefoglalt, hogy gyönyörködjem benne, az egyik háztetőn ülve. Nem számítottam rá, hogy bármi is megzavarhat, amikor egy ismerős női hangot hallottam valahonnan. Viszont a szél fújása megnehezítette, hogy megtaláljam a célpontot, de erre semmi szükség nem volt. Ugyanis pár pillanattal később mellettem termett. Gyönyörű világos kék ruhájában úgy nézett ki akár egy hókirálynő. És most először láthattam igazán. Minden vonása hibátlan volt és még vámpírokat is megszégyenítő szépsége csak úgy sugárzott róla.
- Ugyan, milyen gyönyörű a hóesés? - kérdezi gyönyörű hangján.
- Igen, sosem gondoltam volna, hogy így néz ki igazából. Elképzelhetetlen. - válaszolom lenyűgözve, de folyamatosan őt figyelem, próbálom emlékeimbe vésni a vonásait.
- Gondolom ez az első hóesés, amit vámpírként látsz …
- Igen. - mosolygok mintha ópiumot szívtam volna …
- Magadra hagyott a teremtőd, vagy hogyhogy ilyen fiatalon egyedül vagy? - kérdezi érdeklődéssel.
- Én hagytam el őket. Tudod ők mások. Rettenetesen mások, úgy éreztem nem illek közéjük.-sóhajtok fel és nézek előre a hóesésbe, Carlisle-ra és Esmere gondolva.
- Szeretnél beszélgetni? - kérdi, de hangjában nincsen semmi, amivel arra kényszeríthetne, hogy beszéljek, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan okból elkezdenek ömleni belőlem a szavak.
- A teremtőm, ahogy te nevezted … nagyon jó vámpír. Megküzdött a vérszomjával és áttért emberi vérre. Ráadásul orvosként emberekkel foglalkozik. Igazából csodálatos vámpír, tényleg. És ezt a párja is próbálja követni, aki hozzám hasonlóan újszülött. És én is próbáltam, de úgy éreztem, hogy túlságosan korlátoztak. Hálás vagyok nekik, de valamiért muszáj volt eljönnöm tőlük. Úgy éreztem megfulladok. - sóhajtok fel. Azt várom, hogy eltűnik, jelezve, hogy semmi kedve végighallgatni egy vadidegen nyafogását és milyen igaza is lenne …
- És most mit érzel, hogy emberi véren élsz? - kérdezi meglepetésemre és én azonnal, készségesen válaszolok neki, oylan őszintén, ahogy magamnak is képtelen voltam eddig.
- Szörnyen. Eddig is szörnyetegnek gondoltam magam, de most még rosszabb. Rá kellett jönnöm, hogy ez így is úgyis szívás. Akármit teszek csak még jobban elcseszem.
- És nem gondolkoztál azon, hogy visszamész hozzájuk?
- De igen, megfordult már a fejemben, de nem tudnék a szemükbe nézni. Tudod ők kicsit olyanok, mint a szüleim.
- Nézd, én egy más világból származom, mint ez. Régebben születtem, mintsem az ilyesmik kialakultak volna. A családomnak én csak egy becsúszott lány voltam, egy felesleg, akit amilyen gyorsan csak lehetett eladtak annak, aki a legtöbbet ajánlotta. Nem mondom, hogy rossz dolgom volt mellette. Ő törődött velem, amíg a felesége voltam, nem úgy, mint a családom. Semmilyen tapasztalatom nincs, de tudod, ha én az ő helyükben lennék. Akkor nem hibáztatnálak. Tudod mindenki hibázik néhanapján. És ha szeretnek … akkor elnézik neked ezt a botlást sőt talán még azt is elfogadnák, hogy más vagy, mint ők. Azt mondják ezt hívják szeretetnek. - önt belém lelket, aztán feláll és leporolja szoknyájáról a havat. - Ne feledd az örökkévalóság túl hosszú ahhoz, hogy ne kockáztass. - mosolyog mindentudóan, még sincs benne semmi lenézés vagy gúny.
- Máris mész? - csúszik ki a számon.
- Igen, most egyedül akarsz lenni, gondolkodni. Ehhez pedig eggyel többen vagyunk. - mosolyog kedvesen. Honnan tudja, hogy tényleg erre gondoltam? Vajon ő is gondolatolvasó? Nem, nem hinném. Te jó ég, gondolatok! Nem hallom a gondolatait! Mi a franc? Miért nem hallom őket? Meg akarom tőle kérdezni, de nem teszem, nem árulnám el magam, hogy a gondolataiba akartam mászni.
- Kérhetek valamit? Szeretném tudni a neved, azt hiszem ez igazán nem lehet nagyon titkos. - mosolygok rá.
- Tényleg nem az. - mosolyog. - A nevem Isabella Swan. De hívj csak Bellanak. - mosolyog, mire én a kezem nyújtom felé, ő pedig óvatosan enyémbe helyezi az övét.
- Örülök a találkozásnak Bella, én Edward vagyok. - mosolygok rá és egy csókot nyomok a kezére.
- Nos, most már tényleg magadra hagylak a gondolataiddal. - mosolyog és lekezdt távolodni.
- Remélem hamarosan találkozunk. - mondom még halkan, tudva, hogy még meghallja.tovább néztem a hópelyheket és a szavain gondolkoztam. Vajon tényleg visszafogadnának? A napok tovább teltek, a gondolataim egyre bonyolódtak és valahogy egy részüket Bella tette ki, nem is Carlisle-ék. Vártam a következő találkozásunkat. Amikor egyik nap egy alig 7 éves fiú jött hozzám az utcán.
- Jó napot Uram. - köszön illedelmesen. - Ezt a levelet Önnek küldik. - mondja és felém nyújtja, mire én pénz adok a kezébe, mivel látni rajta, hogy szegény családból származik. A levél egy meghívó volt, egy aznap este tartott álarcos, karácsonyi bálra. Nem értettem, hogy kihívott volna meg engem egy ilyen partyra, az egyik neves szórakozó központba, amely szállóként is üzemelt. A kíváncsiság eluralkodott rajtam és egy álarcot meg egy új ruhát vettem az eseményre, ahol időben meg is jelentem. A hatalmas fogadóhelyiségben az emberek és vámpírok egymással beszélgettek, de ami megragadott egy tűzvörös kicsit sem szolid ruhát viselő nő alakja volt. Bárhol felismertem volna. Bella volt az, egy vámpírral beszélt a politikáról, ami egy nőnek nem lett volna szabad, de ő nem csak egy nő, hanem vámpír is, és mellesleg ahogy eddig megismertem tesz arra, hogy mit gondolnak mások és ez nagyon tetszik benne. Ahogy megpillant egy apró meghajlással elbúcsúzik a férfitől és hozzám tipeg.
- Örülök, hogy eljöttél. - mosolyog kedvesen.
- Örülök, hogy meghívtál. De mi okból is? - kérdezem érdeklődve, mire vállat von.
- Azt hiszem nem akartam, hogy egyedül töltsd a szentestét. Tudod azt mondják … - halkítja le a hangját, mintha tényleg valami titkot osztana meg velem. - Ilyenkor valóra válnak a csodák, csak kívánni kell. - mosolyog édesen én pedig most először az átváltozásom óta szívből felnevetek. És ezt csakis neki köszönhetem. Mindent neki köszönhetek. Ha akkor este nem hívott volna meg, akkor talán még mindig ugyanaz lennék, mint előtte, ugyanaz a boldogtalan vámpír, aki nem tud megbírkozni egyedül magával, csakis Bella segítségével. Sosem tudnám neki igazán meghálálni azt, amit értem tett. És igaza lett, azon az estén azt kívántam mélyen magamban, hogy engedjen magához közelebb és ne legyen olyan távolságtartó. És így is lett. De ő sosem mondta el, hogy mit kívánt akkor, a bálterem közepén. Ez örökké titok marad előttem.


* Tudom, hogy Esme nagyjából 3 évvel Edward átváltozása után változott át, de ezt az apró változást azért még el lehet nézni, nem ? :)