21.Fejezet – I can stop her

Sziasztok!
Csak sikerült feltennem :) Helyesírási hibákért elnézést kérek már nekem is kezd későre járni … :)
Köszönöm mindazoknak, akik még a csúszás ellenére is olvassák a fejezetet :D
Ajánlom hozzá az Everything I do, I doit for you c. számot ( eléggé csöpögős, a fejezet kevésbé ;))
Puszi
LilyV
xoxo

A nők nagyon furcsák. Váratlanul kegyetlenek, néha meg váratlanul gyöngédek.
Agatha Christie

 

Már két nap telt el azóta, hogy Rosalie-t visszahoztam és a kapcsolat köztünk, egyre láthatatlanabbá vált számára. Már nem szorult a közvetlen közelemre és már teljesen visszanyerte eddigi viselkedését, annyi különbséggel, hogy már nem akart kiüldözni a világból, hanem hálás volt nekem, azért, amit érte tettem. A kapcsolatunk a további napokban is egyre jobban alakult, mivel ő sem és én sem jártunk iskolába a többiekkel. Én, mert a szemem vörösségét a kontaktlencse is csak rövid ideig tudta eltüntetni. Bár Rosalie a napok teltével visszanyerte aranybarna tekintetét, azután, hogy ivott a véremből nem igazán akarta sem ő, sem mi megkockáztatni, hogy emberek közé menjen. Épp ezért elég sok időt töltöttünk együtt, míg a többiek valami fedőstory-t találtak ki, hogy Rose miért nincs iskolában. Esme eleinte mindig itthon maradt velünk, de aztán ő is visszarázódott a napi rutinjába, így délelőttönként az árvaházban segédkezett. Másfél hónappal később úgy döntöttünk, Rosalie-t elkezdjük visszaszoktatni az emberekhez, bár Rosalie nem igazán bízott magában, én biztattam, hogy nem lesz baj, míg végül Emmett unszolására belement. Így egy szombati napon az egész család – hiába győzködtem őket, hogy egyedül is meg tudnám oldani, ők jönni akartak - mentünk a városba, vagyis csak az erdő széléhez, amerre még kevesebb ember jár-kel nap mint nap. Pár percig várnunk kellett míg egy 14 körüli lány közeledett az utcán. Mobilján épp a barátnőjével csacsogott. Nem kellett Roslaie-ra néznem, hogy tudjam hogy reagál rá, de azért mégis figyeltem, ahogy tekintete elsötétül, a teste megfeszül és ugrásra készen támadó állásba áll. Emmett és Carlisle próbálja lefogni, Jasper – az arcán lévő koncentrációból ítélve próbálja lenyugtatni, míg Edward csak nyugodtan áll, egyik karjával átölelve.
- Edward! - szól Emmet, segítséget kérve, amikor Rosalie kibújik a szorításukból. De mielőtt még láthatóvá vált volna a lány számára megszólaltam.
- Rose, állj! - szóltam parancsolóan, amibe elég erőt tudtam belefektetni, ahhoz, hogy Rosalie megdermedjen az erdő takarásában, bár a morgást nem hagyta abba. - Tudom, hogy cseszettül égeti a torkod a lágy forró édes vére. - nyalom meg ajkamat, mert elég rég vadásztam már.
- Ezt hogy? - kérdezi döbbenten Carlisle.
- Amikor azt mondtam, hogy a farkasoknál az én hangom jóval erőteljesebb, mint az alfa hangja nem hazudtam. És ez a vámpíroknál is így van, az én akaratom, amit rájuk tudok gyakorolni még a vérszavánál is erősebb. - ecsetelgetem büszkén. - Ezért mondtam, hogy nem kell díszkíséret, tudom mit teszek, Edwardnak is én segítettem visszaszoknia az állati vérre …
- Hogyan? Már úgy értem Jasperre rengeteg ideig kellett figyelnünk, viszont Edward se perc alatt visszaszokott és nem volt olyan hosszú ideig veled …
- A kulcs a fájdalom. Hogy megtanulja kezelni.
- Igen, de hogy?
- Figyeljetek csak. - mosolygok Carlisle-ra, majd Rose-hoz fordulok. - Fejezd be a morgást és menj oda a lányhoz! És kérdezd meg tőle hogy jutsz el a plázába. - adom oda neki a napszemüvegem. De mielőtt feltenné látom a szemében az éhségen kívül a dühöt is megvillanni. De nem tudott ellenállni a parancsomnak. Rekedt hangon beszélt a lánnyal, míg a lágy segítőkészen magyarázta neki az útvonalat. Rose teste görcsbe feszült, de a lágy mégis teljes közvetlenséggel beszélt vele. Majd emberi tempóban visszajött, mivel ennyiről szólt a parancs, így már azonnal nekem ugrott, mire én lefogtam.
- Héé. Nyugi, csak segítek. - mondom halkan, és erősen tartom, míg ő ficánkolva próbál szabadulni.
- Segíteni? Ez rettenetes volt!
- Nem bántottad. - mondom vállat vonva.
- De tudod milyen cseszettül ég a torkom?! Annyira fáj! - a hanglejtéséből azt hiszem most kezd hisztérikus rohamot kapni, ami engem is feldühít, bár nem értem miért. Talán egyszerűen csak amiatt, amik mostanában történtek.
- Jajj már, te akarsz visszaszokni az állati vérre, nem én! Márpedig vagy gyorsan csináljuk, az én módszeremmel, vagy lassan, a családod módszerével … Nekem édes mindegy, nem kell mindig azt lesni, hogy mikor kell éppen leállítanom téged, mert akkor már nem az én felelősségem vagy. És csak hogy tudd, én nap mint nap szembekerülök ezzel a fájdalommal. Tudod én nem vagyok vega és nem is leszek az! Azzal, hogy folyamatosan ember vérrel táplálkozom semmi sem lesz elviselhetőbb az az égető kaparó érzés mindig ott van a torkomon. A vér körülbelül egy max két napig enyhíti. Míg ti szépen lassan teljesen el tudjátok magatokban nyomni, addig bennem mindig itt van. - érintem meg a nyakam, miután elengedtem Rose-t.
- Ha szerinted ennyivel jobb a vega lét, akkor miért nem lettél vega? - kérdezi dühösen Rose, mire én elvesztem az eddigi temperamentumom és lenyugszom.
- Egyszer megpróbáltam … miután Edward visszatért hozzátok. - vonok vállat.
- Tényleg? - lepődik meg Edward, nos igen nem vertem nagy dobra a dolgot.
- Igen, megpróbáltam. 4 hónapig nem ittam embervért, és emberek közelében is meg tudtam állni, hogy ne igyak belőlük, de nem tudtam, hogy ez milyen következményekkel jár...
- Nem értelek. - csóválja a fejét hatalmas értetlen szemekkel Rose.
- A képességem összetett dolog. A főképességem, az, hogy képes vagyok felvenni emberi tulajdonságokat, mint a lágy bőr, vagy az érmozgást, amikor feltámasztottalak. Bár szívverést nem tudok létrehozni, és elég fájdalmas is, ahogy a testem átveszik egy max két emberi tulajdonságomat. A véremnek nincs gyógyító ereje, ugyanolyan, mint bármely más embervéren élő társamé lehet. De egyik vámpírból sem lehet vért kinyerni …
- Nem értem mire akarsz kilyukadni, pedig nekem van orvosim is. - szól kíváncsi hangon Carlisle.
- Tudjátok vannak leszármazottaim, mármint nem egyeneságon, de vannak … - pillantok gyorsan Edwardra, hisz ő erről is tud. - Amikor vega voltam az egyikük, aki alig pár éve vámpír volt és tudta, hogy a rokonom. Tudtam, hogy veszélyben van, így pár barátom figyelte és én is a közelben voltam, ha esetleg valami történne. De tudták, hogy akkor kell támadniuk, amikor én nem vagyok ott … Amikor megtudtam, hogy megölték, de nem égették el tudtam, hogy ez egy újabb felkérés volt a keringőre. Amit muszáj volt elfogadnom. Azonnal odasiettem és a képességem segítségével próbáltam megmenteni, de nem ment. Csak állati vér volt a szervezetemben és persze a vámpírméreg , semmi emberi. Márpedig az emberi vér jóval erősebb. Így nem tudtam megmenteni. Azóta nem ittam állati vért. Inkább embereket ölök, minthogy elveszítsem azokat a vámpírokat, akik közel állnak hozzám.
- Azt mondtad felkérés volt keringőre. Ki volt az aki megtámadta őt? - kérdezi Carlisle.
- A Volturi.
- A Volturi?
- Igen. Szépen fogalmazva is meg tudnám őket fojtani egy kanál vízben. - szűröm fogaim közt a levegőt, Edward némán nyugtat meg, magához ölel.
- Miért? - érdeklődik Carlisle.
- Ez egy elég hosszú történet fájdalmas részekkel és happy end nélkül … - sóhajtok fel. - Nem könnyű róla beszélnem, remélem megértitek, hogy időre van szükségem, hogy elmondjam.
- Természetesen Bella. - mosolyog rám melegen Alice.
- Köszönöm, viszont ha most megbocsájtotok elintéznék pár telefont … - váltok egy gyors csókot Edwarddal majd kimegyek az erdőbe. Nem szeretném, ha tudnának arról, ami következik, még nem, még nincsenek rá felkészülve. De már nincs sok időnk. A bosszú ideje közeledik...

(Edward szemszöge)

Mindig is csodáltam Bellat. Régebben azért, mert mindig a veszélyt és a féktelen tüzet jelképezte számomra, majd az elszakadást a világtól. Most … most mindent. Amiért megmentette Rose-t, miattam. Ez olyan áldozat volt tőle, ami számomra több volt mindennél, hisz ki nem állhatták egymást. Bár most, hogy feltámasztotta, most már egész jól kijönnek. De amit mondott, arról, hogy ő megpróbált vega lenni, az volt a hab a tortán. Ez még nagyobb áldozat lett volna tőle … értem. És még mindig képes meglepni. Ennyi év után is meg tud lepni. Ez egyszerűen hihetetlen. De hogy őszinte legyek még ezt is szeretem benne. Igazából kétlem, hogy van bármi amit nem szeretnék benne … Azt hiszem ezt hívják szerelemnek. De az, hogy azt mondta, hogy elfogja nekik mondani, hogy mi a problémája a Volturival … Ez egyáltalán nem ígér sok jót. Tudom miért fáj neki annyira arról beszélni, hisz kinek nem fájna? Lehet sokkal nagyobb a probléma, mint hittem? Így úgy döntöttem, hogy utána megyek az erdőbe … csak egy beszélgetést utolsó pár szavát csíptem el, de ezek is épp elegek voltak ahhoz, hogy tudjam mi a helyzet …
- Tudomásomra adták, hogy tudják, hogy Edwarddal együtt vagyunk. Nincs több időnk, nem akarom, hogy még ennél is nagyobb veszélybe kerüljön. Hamarabb kell lépnünk. - fejezi be gyorsan a beszélgetést, valószínűleg észrevett.
- Mi volt ez Bella? - kérdezem kissé dühösen.
- Szerintem a lényeget hallottad …
- Nem kell megvédened.
- De igen. - simít végig lágyan az arcomon selymes kezével. - Egyébként erre a lépésre már évszázadok óta készülök, eljött a pillanat, hogy a Volturi lássa milyen is vagyok....