20.Fejezet – Save you

Sziasztok!
Sajnálom a csúszást :/
Remélem azért sikerült titeket meglepnem :D és megérte várni rá … :D
Ajánlom hozzá Skillettől a Hero c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Olyan a nő, akár a szél s a vihar; hogy mire képes, senki meg nem mondhatja.
Robert Merle

 

Az erdőben csend uralkodott az a sokkos, émelyítő csend, amit egyszerűen senki sem tud megtörni. A fájdalom és a szomorúság csak úgy sugárzott a Cullen családból, ahogy nézték elveszett társukat. Akármilyen szörnyen is hangzott engem teljesen hidegen hagyott volna a dolog, ha nem látom Edwardon, hogy neki mennyire fáj, a testvérének az elvesztése. Láttam, Esmet, ahogy Carlisle-hoz bújva zokog, miközben Carlisle szomorúan szemléli az elvesztett gyermekét. Alice a földre rogyva siratja őt. Csak két vámpír van, aki nem a szétszaggatott holtat nézi. Jasper és Edward engem néznek. Nem kellett a szemükbe néznem, hogy tudjam mire gondolnak. Bár Edward fájdalma sújtott le leginkább, mégis Emmett-et néztem, ahogy halott felesége darabjait öleli, mintha ezzel visszahozhatná. Az átérezhetetlen szenvedés, ami az arcára van írva. Sokkoló látni a mindig jókedvű mackót zokogni. De azt is be kell vallanom, hogy az elmúlt időszak után a Cullenek igencsak a szívemhez nőttek, egyedül Rosalie nem … És most pont Rosalie-ról kell döntenem, akit nem egyszer fojtottam meg gondolatban, akivel soha nem jöttünk ki. Mégis az a fájdalom, amit a halála a többiek lelkében okozott arra késztet, hogy megtegyem érte azt, amit kell … Edward ölelő karjaiba bújtam, és a szemébe néztem, tudtam, hogy érteni fogja a gesztusaimat, majd Jasperre pillantottam, aki megkönnyebbülten bólintott. A következő pillanatban már Jasper és Edward egy szó nélkül intéz mindent. Jasper lefogja Emmettet, míg valószínűleg nyugtató hullámot küld rá, miközben Edward összeszedegeti Rosalie végtagjait. A család többi tagja döbbenten néz rájuk, míg Emmett annyi nyugtató hullámot kap Jaspertől, hogy egyedül meg sem bírja tartani magát.
- Edward mit csinálsz? - kérdezi halkan, gyászos hangon Carlisle.
- Majd meglátjátok. - válaszol hasonlóan halk hangon Edward és már indul is a Cullen villa felé a maradványokkal, míg mi mind követjük őt. De nem tudom magam megóvni a szörnyű gondolattól, hogy vajon én milyen állapotban lennék Emmett helyében? Hogy viselném el, ha egyszer elveszíteném Edwardot? Vajon lenne erőm tovább küzdeni, vagy mindent sutba dobnék és követném őt a halálba? Persze Edwardot nem olyan egyszerű megölni, szerencsére. De attól még megtörténhet, ha nem vigyáz eléggé. És a gondolataim csak nem hagytak nyugodni, az elmém képekben mutatta meg, ahogy Edward darabokra szaggatva fekszik előttem, hisz ez nem csak egy fantazmagória, hanem egy emlék … Az egyetlen mentőövem, ami kihúzott a rettenetese gondolataim árjából az volt, hogy megérkeztünk. Edward letette a maradványokat a kanapéra. Én pedig a kanapé mellé léptem. Rosalie szétszaggatott testét néztem.
- Köszönöm. - súgja halkan Edward a fülembe, már még így is mindenki hallja a szavait. Nem mondtam semmit, csak leültem a földre, szembe a és lehunytam a szemeimet. Koncentráltam, vagyis jó ideig csak erősen próbálkoztam a koncentrálással. Nehezen sikerült teljesen kiürítenem a fejem és átengedni magam a képességemnek. Aro szerint páratlan képességem van, még sosem találkozott még csak hasonló képességgel rendelkező vámpírral sem, ami azért nagy szó. Bár sokszor szívesen megváltam volna tőle, mert nem a kellemes képességek közé tartozik. - egyáltalán létezik kellemes képesség? Érzetem, ahogy az elzárt képességem eluralkodik a bensőmben, aminek hatására a testem fájdalmában összerándult, majd az izmaim megfeszülve készültek fel a következő fájdalom hullámra, ami nem sokkal később el is ért. A testem fájdalmas görcsrohamait óráknak tűnő percekkel később egy még annál is fájdalmasabb égető, lüktető érzés járta át a porcikáimat. A forróság olyan volt, mint az égető tűz, de tudtam, hogy ez az egy módja … Épp megszólaltam volna, hogy kérjek valami éles tárgyat, de nem volt rá szükség, ugyanis Edward azonnal felém nyújtott egy a kést. Láttam rajta, hogy csak azt akarja, hogy minél hamarabb vége legyen és nem túl meglepő módon én is így voltam vele. A belsőmben tomboló fájdalomtól egyáltalán nem éreztem semmilyen fájdalmat, ahogy a kés az immár puhább bőrömbe vágott és elvágta az eremet... És vörös vér csepegett Rosalie ajkaira. Próbáltam jobban koncentrálni, hogy a vérem rendesen folyjon, de nem tudtam … képtelen voltam rá. Így el kellett viselnem, amíg a vérem lassan, cseppenként folyik a szájába, míg gondolatban elképzeltem Rosalie-t … egészben. Végig arra gondoltam, hogy mozgatja a kezeit a lábait a fejét a törzse körül. A képességem egyre nagyobb fájdalommal perzselt, ami azt jelentette jó úton haladok. A szemeimet lehunytam, az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam fájdalmas sikolyaimat és hogy tovább fenntartsam a koncentrációmat és az erőm tegye a dolgát. A fájdalom a tetőfokára hágott, amikor Rosalie fogai csuklómra tapadtak. Időt hagytam neki, míg őrült erővel szívta a vérem, ami valószínűleg egyre nehezebbé vált, de akármennyit vártam, nem hagyta abba, így felhagytam a várakozással és visszazártam magamban a képességem. A vérzés elállhatott, mert Rosalie kétségbeesetten harapdálta a kezem és fogai a márvány sima, gyémánt erős karomba nem tudta belemélyeszteni.
- Hagyd abba Rosalie! - mondom határozott hangon, mire felhagy a próbálkozással és nyugodt, vörös szemmel néz rám. Nem mozdul, csak vár, ahogy én is, ahogy a többiek is. Tudom, hogy Rosalie soha nem ivott ember, vagy legalábbis emberre hasonlító ízű vért. Sosem hoztam vissza olyan vámpírt, aki azelőtt nem ivott volna embervért … és őszintén szólva most kissé aggódom, hogy Rosalie kiszámíthatatlanná válik. Minden vágyam az volt, hogy ráfigyeljek. - Hogy érzed magad? - kérdezem a lehető leglágyabb hangomon, hogy megnyugtassam.
- Félek. - szólal meg rekedten. - És nagyon fáj. - kap a torkához.
- Nem lesz semmi baj, Rosalie! - ülök fel mellé a kanapéra, mire ő rögtön hozzám gömbölyödik, mint egy gyerek bújik hozzám.
- Nagyon félek. Nem akartalak bántani. Nem, akartam neked fájdalmat okozni. Annyira sajnálom, kérlek bocsáss meg. - teste rázkódik a sírástól. Akármilyen megszokott is ez, amikor valakit visszahozok, és bár már rengetegszer megtettem, de ez most olyan furcsa, olyan kellemetlen. Általában olyanokat hoztam vissza, akikre valamikor a későbbiekben szükségem lehet, sosem támasztottam fel senkit más kedvéért. És Rosalie, meg én … ez olyan rendellenes. De minden, megmaradt akaraterőmet abba feccóltam, hogy leküzdjem ezt az érzést.
- Nincs mitől félned, itt vagyok. Megvédelek. Bízz bennem, nem lesz semmi baj, majd elmúlik.- simogattam nyugtatóan a haját és egy régi altatódalt dúdolva ringattam, míg össze nem szedi magát. De közben a többiekre pillantottam. Emmett értetlen arcot vágott, de kifejezetten boldog volt. Ugyanúgy, ahogy a többiek is. Jasper csak lágyan mosolygott, míg Edward szemei meghatottan csillantak. Legszívesebben egész nap elnéztem volna Edward gyönyörű szemeit, ha Emmett hirtelen nem tesz egy lépést felénk. Edward és Jasper pedig azonnal cselekedtek, kétoldalt mellé álltak, hogy visszatartsák, de Rosalie így is megijedt és olyan szorosan ölelte, hogy az már szinte fáj.
- Engedjetek hozzá! - kéri testvéreit Emmett eléggé ingerülten, amitől Rosalie összerezzen.
- Shh. Nincsen semmi baj. - súgom halkan. - Emlékszel Emmettre? - nem válaszol, csak bólint. - És a többiekre is? - kérdezem kissé meglepetten, mert általában egy-két nappal később szoktak csak emlékezni. De erre a kérdésre is bólintást kapok válaszul. - Holnapra az egész csak egy rossz álom lesz. - nyugtatom meg. - Fiúk, engedjétek el Emmettet. - mondom nyugodt hangon. - Emmett, te pedig ne tegyél hirtelen mozdulatot! - Emmett úgy néz rám, mintha teljesen megőrültem volna, mégis azt teszi, amit kértem. Lassan közeledik és ugyanolyan óvatosan ül le Rosalie másik oldalára. Úgy simít végig felesége hátán, mintha attól félne, hogy köddé válik és hogy őszinte legyek, valahogy meg tudom érteni az aggodalmát. Feleségéhez összerezzen az érintésére, de felismerés csillan szemében, amikor a szemembe néz. - Ne félj. - súgom halkan, egy biztató mosollyal ajkaimon. Így Rosalie, lassan lefejtegette rólam a kezeit és Emmetthez fordult. Láttam Emmett arcán a megdöbbenést, felesége vörös szemeinek láttán, de hamar elfogadta a tényt és hirtelen átölelte párját, amitől Rosalie egy pillanatra megrémült és kezem után kapott. - Senki sem fog bántani, Emmett is meg fog védeni téged, ahogy a többiek is. - bizonygatom fáradhatatlanul. Miközben a többiek is helyet foglalnak. Edward még mindig kissé kényelmetlenül ácsorog, mert nem akarja megrémíteni Rosalie-t, azzal, hogy mellénk üljön. Viszont én kinyújtottam felé a szabad kezem, így jelezve, hogy jöjjön ide. Nem is habozott, azonnal halkan mellém suhant és átölelt.
- Köszönöm, hogy visszahoztad. - mondja halkan és lágyan megcsókolt.
- Nincs miért köszöneted mondanod. - bújok hozzá, de Rosalie kezét nem engedem el, mert tudom, hogy egyenlőre még nagyobb szüksége van rám, mint bárki másra.
- Ez hogy lehetséges? - kérdezi Carlisle.
- Ez a képességem, ezért nem akartam róla beszélni.
- És hogy működik? - érdeklődik kíváncsian csillogó szemekkel a családfő.
- A képességemmel képes vagyok feltámasztani széttépett vámpírokat, de csak egy napon belül tudom megtenni és nem is túl kellemes. A képességem lehetővé teszi, hogy a bőröm puhább legyen és hogy a koncentrációmmal az ereim összehúzódását tudom elérni, így a szervezetem által feldolgozott vér segítségével a képességemet átadom neki, ami segít felépülnie.
- Azzal, hogy a képességedet, mintegy átörökítésként a testébe juttatod, az mivel jár?
- Ha arra gondolsz, hogy esetleg ők is képesek használni a képességem, akkor nem, sajnos nem képesek rá, de a képességem a haláluk vagy a halálom pillanatáig hatással van rájuk.
- Ezt hogy érted?
- Miután visszatérnek létrejön egy kapcsolat köztünk. És ez a kapcsolat nem szakad meg sosem. A véremmel együtt a testébe szívódott a képességem tartja itt. Így … ááh nem tudom elmagyarázni. - sóhajtok fel. És gondolkodom hogy értethetném meg velük. Amikor hirtelen eszembe jut a legkézenfekvőbb dolog. - Mennyit tudtok a farkasokról? Tudjátok mi az az alfa hang, nem?
- Igen, tudjuk. - bólint Carlisle.
- Nos ez is hasonló. Ha akarom a képességem segítségével tudom irányítani azokat, akiket visszahoztam. És a falkahang … elég nagy valószínűséggel az én képességem lenyomata a farkasokban, mivel amikor Taha-Aki először átváltozott, az akkor volt, amikor feltámasztottam őt. Ahogy később Taha-Aki gyerekit is feltámasztottam, hogy a génjeik később továbböröklődjenek …
- Ez aztán nem semmi. - füttyent Jasper. - Már úgy értem a farkasos story.
- Nos igen. És a falka nincs kibékülve ezzel az egész helyzettel. Régóta nincsenek.
- Miért? - kérdezi meglepetten Edward.
- Az alfa hang az évszázadok alatt egyre erősödött. Taha-Aki gyerekei csak benyomást tudtak kelteni, aztán késztetést éreztek rá és most most már szinte parancs. És nem csak ebben változtak. Egyre gyorsabbak, erősebbek és érzékenyebbek a vámpírok jelenlétére...
- Mire célzol?
- A Vének már lassan egy évszázada attól tartanak, hogy a képességem befolyása tovább nő. Mivel az átváltozásukat gyakorlatilag az én képességem biztosítja rettegnek, hogy mi lesz a falkából pár generációval később …
- Mi lenne? - csóválja a fejét értetetlenül Jasper.
- Attól tartanak, hogy a képességem felerősödik és kihalnak a farkas génjeik és ők is vámpírrá válnak …
- Ez lehetséges? - döbben le mindenki.
- Nem tudom. Nem tudjuk. Az elmúlt fél évszázadom nagy részét azzal töltöttem, hogy válaszokat kerestem. De nem jutottam előbbre.
- És mi van a Volturival? Mármint most mi sem vagyunk épp a kedvenceik, de egy ilyen képességgel, Aro megveszne érted.
- Aro ismeri a képességem. Ez túlzás, csak arról tud, hogy visszatudok hozni vámpírokat a létezésükbe. A kapcsolatról nem tud.
- Nem bízol benne? - kérdezi Jasper, mire Edward nyugtalanul nevet fel erre a kérdésre.
- Nem.
- Miért? - faggat tovább.
- Magánügy. De mondjuk úgy elég valószínű, hogy miattam támadtak rátok …
- Teszem fel, erről sem fogsz beszélni. - mondja Jasper kissé mogorván.
- Nem, nem fogok. De ezentúl jobban fogok figyelni, hogy ne essen bajotok.
- Visszatérve az eredeti témához lenne még egy kérdésem. - szólal meg most először Alice, aki még mindig Rosalie-t nézi. - Hány vámpír támasztottál már fel?
- Nem tudom, egy ideje nem számolom. Vannak páran.
- Jaspert is feltámasztottad, igaz? - kérdésére Jasperre pillantok.
- Igen. - válaszoltam nyugodt hangon. - És Jasper még mindig elég érzékeny a kapcsolatra, valószínűleg a képessége miatt. Mert mások sokkal kevésbé kapcsolódnak hozzám, akik már ilyen hosszú ideje az én képességem tart életben …
- Azt hittem a közös múltunk miatt … - néz értetlenül rám Jasper.
- Nem. - mosolygok rá.
- Biztos vagy benne?
- Igen. - válaszoltam komolyan és Edwardra pillantottam.
- Miért?
- Mert engem is feltámasztott egyszer van közös múltunk és jelenünk. És már egyáltalán nem olyan erős a képessége rajtam, mármint nekem nem úgy tűnik, de persze bármikor tudja használni... - magyarázza meg Edward, majd amikor Esme és Emmett képesek megszólalni, hogy köszönetet mondjanak elterelődik rólam a téma és így sokkal jobban érzem magam.