16.Fejezet – Sometimes I need someone who is by my side

Sziasztok!
Rettenetesen sajnálom a csúszást, de eléggé sok a dolgok mostanság suli, nyelvsuli, levelezős kurzusok, német érettségi... Így eléggé kevés időm van bármire is, ezért májusig elég valószínű, hogy lesznek kisebb nagyobb csúszások, amiért mindenkitől előre is elnézést kérek :/ de ígérem, ha hetente nem is, de másfél hetente megérkeznek a frissek :)
Aki szeretné az hallgassa meg hozzá Fergie-től a Big girls don't cry c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Könnyebb elfutni, helyettesíteni a fájdalmat az érzéketlenséggel. Sokkal könnyebb elsétálni, mint egyedül szembenézni minden fájdalommal. Valamit kivettek mélyen a belsőmből, egy titkot, amit elzárva tartottam és soha senki nem láthatta. A mély sebek sosem látszanak, sosem múlnak el. Mint ahogy a képek sem a fejemben amik évek óta lejátszódnak bennem. Ha változtathatnék, visszavenném a fájdalmat. Visszamennék minden rossz mozdulatot, amit tettem. Ha felállhatnék és elvihetném a balhét megtenném. Ha tehetném minden gyalázatot eltemetnék..
/Linking Park – Easier to run c. szám/

 

Na de most komolyan! Hadd halljuk, honnan ismeritek egymást? - dörzsöli össze kezeit Emmett, mire én felsóhajtva ülök le a kanapéra, Edwarddal együtt, aki a vállamnál fogva ölelt át. Sugárzott belőle a birtokvédő ösztön.
- Emlékeztek, meséltem, hogy annak idején délre mentem, hogy okuljak a déliek hibájából. 1863 -ben értem Houstonba, Texasba. Akkoriban tombolt egy komoly háború. A vezetője területeket akart, hatalmat és ezt az újszülött hadseregével akarta elérni. - mesélem nyugodt hangon.
- Az újszülött hadsereg teremtője és fővezetője Maria volt, a kiképzőtisztje és jobb keze pedig én. - fejezi be Jasper.
- Igen? - néz rám érdeklődve Alice, mire én csak mosolyogva vállat vonva nézek rá.
- Igen. Akkor találkoztunk először. Én eleinte csak csendes megfigyelő voltam. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy esetleg segítsek az újszülötteknek, ahogy a később megérkező Volturinak meg még inkább nem. Csak a végkimenetelre vártam, ami igazából kiszámítható volt. Nem ért senkit meglepetésként, hogy a Volturi játszi könnyedséggel lemészárolta Maria seregét, még ha viszonylag jól is képzett harcosok voltak. De Voltak páran, akiknek különleges képességük volt, mint Jaspernek, vagy a két barátjának Peternek és Charlotte-nak is. Én már akkor sokat tudtam a Volturi módszereiről, tudtam, hogy Aronak a különleges képességek a gyengéi. Én pedig nem akartam alá adni a lovat, ezért pár hétig amíg megfigyeltem őket kiszűrtem, hogy kiknek van képességük, és amikor elkövetkezett a harc különösen ügyeltem rájuk, hogy vagy haljanak meg, vagy csak egyszerűen ne kerüljenek a Volturihoz. De nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem Aro tiszteletben tartja az akaratukat. Tudtam, hogy mindenre képes azért, hogy megszerezze őket a gyűjteményébe. Azok, akik önként adták fel magukat, azok rejtélyes körélmények között tűntek el. - vigyorgok gonoszan. - Akik viszont nem adták fel, még akkor sem, amikor kezdett reménytelenné válni a helyzet, azokat megmentettem. - vonok vállat, mintha ez olyan magától értetődő lenne.
- Engem is megmentett. Emlékszem milyen volt, amikor … - kezdett volna bele Jasper, de aztán hirtelen átváltott másra, rájött, hogy ezt nem kéne elkotyognia. - Olyan volt, mint Maria, de mégis teljesen más. Amikor megmentett minket úgy éreztük tartozunk neki valamivel, az életünkkel, mindennel, amit adni tudunk. Követni akartuk, ahogy Maria-t követtük, mert úgy éreztük, hogy szükségünk van egy vezetőre.
- Én nem voltam odáig a dologtól, hogy 6 vámpír lihegett a nyakamban. - mondtam gúnyosan Jasperre nézve. - Nem vártam el tőlük semmit, nem vártam, hogy mellém álljanak, de végül így sikerült leráznom őket. Azt mondták segítenek nekem, ha szükségem lesz rájuk. És ez tényleg így van. Azóta a régiek közül 3-an Las Vegasba költöztek, beilleszkedtek az ottani vámpír társadalomba, míg Peter és Charlotte ketten járják a világot, Jasper pedig itt van.
- Nekem viszont mindig is volt egy kérdésem, amit már jó pár évtizede foglalkoztat. - Jasper szemei érdeklődéssel figyelik a testem rezgéseit, de egyáltalán nem tetszik a nézése, mert olyasmi csillan benne, ami már nem ő.
- Mi az? - kérdezem óvatosan, egy gyors pillantást vetve Alice-re.
- Honnan tudtad, hogy találkozom Alice-szel?
- Jók a megérzéseim ? - nevetek fel, de ez elég gyenge hazugság volt és ezt ő is tudja.
- Jók? Ugyan, megmondtad mikor legyek Philadelphia-ban és hogy melyik étkezőben. Ez több, mint jó megérzés!
- Miért érdekel? Nem elég, hogy találkoztál Alice-szel? Nem fogadod el, hogy a sors keze volt?
- Nem, ez nem a sors keze volt! Ez a tiéd volt!
- Nem mindegy?
- Miért? - kérdezi újra, követelőzően.
- Én mindig előre gondolkodom. Tudtam, hogy eljöhet az az idő, amikor a Volturi ellen fog támadni, épp ezért a vámpír létem során sokszor szereztem szövetségeseket. Ha egyszer esetleg eljön a pillanat elérjem amit akarok. Megkapjam, amit elvettek tőlem. - hangom halk, próbálom kiverni azokat a gondolatokat a fejemből, amik megrohamoztak, míg Edward szorosabban ölelt, védelmezően, oltalmazóan és nyugtatóan. Persze, ő tudta miért vagyok ennyire a Volturi ellen. Ő tökéletesen tudta. A francba is ő mindent tudott rólam.
- Ez nem volt válasz a kérdésemre.
- Ismertem egy vámpírt, aki értesített róla, hogy Alice átváltozott. Tudtam, hogy Alice és te remek páros lesztek.
- Nem értem, miért volt olyan fontos az átváltozásom? És mégis miért mondta el neked az a vámpír?
- Alice, te még olyan sok mindent nem tudsz. - mosolygok rá lágyan.
- Mit kéne tudnom? - hangja most először válik igazán komollyá.
- Ígérem majd ha eljön az ideje meg fogod tudni. - hangom olyan lágy, hogy még engem is meglep.
- És az a vámpír, aki szólt neked? - vette át újra a kérdező szerepet Jasper.
- Ő az enyéim közé tartozik, az volt a feladata, hogy vigyázzon Alice-re, de nem számoltunk vele, hogy a Volturi vámpírok küld majd. - éreztem, ahogy Edward megdermed mellettem, azt hiszem rájött, hogy miért figyeltettem Alice-t.
- Nem értem, a Volturi mit akart volna tőlem? - Alice hangja egyre elkeseredettebben cseng.
- Különleges vagy, a képességed páratlan és … a Volturinak nem mindenhez kell épeszű ok. - mondom mint egy zárszót és felállok a kanapéról. - Ha megbocsájtotok szeretnék most menni. - mondom nyugodtan és egy csókot nyomtam Edward ajkaira mielőtt kiléptem volna a villából. Szükségem van egy kis friss levegőre, távol a múlttól, távol a Volturinak még csak az említésétől is. De ez nem akart összejönni, ugyanis hallottam, ahogy valaki követ. Tudtam ki az, éreztem az illatát, még sem álltam meg. Nem akartam beszélni vele. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak egyedül lenni és összeszedni a gondolataimat, elfelejteni mindazt, amit a Volturi miatt végig kellett csinálnom. Nem felejthetem el, hogy én Isabella Swan vagyok, a Volturi ellen lázadók csoportjának vezetője. Csak futottam tovább, remélve, hogy egyszer feladja és leáll, nem követ tovább. De nem így volt, akármennyit futottam körbe körbe az erdőben csak jött utánam, biztos távolságból. Így végül úgy döntöttem, jobb hagyni, hogy beszéljen velem, mint hajnalig szaladgálni, mint a mérgezett egerek. Így végül megálltam, messze a villától, hogy kelletlen fülek se halljanak minket.
- Azt hittem már meg se állsz. - szólal meg némi meglepettséggel Jasper.
- Hogy őszinte legyek megfordult a fejemben. - vonok vállat.
- Pedig te aztán nem az a nő vagy, aki elmenekül a problémáktól.
- Néha vannak gyenge pillanataim, mint most is.
- Azelőtt sosem láttalak menekülni.
- Mert a menekülés nem az én stílusom.
- Akkor most miért? Gondolom nem akartad Alice-re zúdítani a közös múltunk, nem? - kérdezi komolyan, testtartása megváltozik egy pillanatra, mintha valami láthatatlan erő vonzaná felém, valami ami megmagyarázhatatlan, valami kiszámíthatatlan, akármi is, de nem szerelem és ezt ő is tudja, csak a teste reagál így.
- Nem, nem ezért. De ez nem tartozik rád. - mondom nyugodt hangon. - Gondolom nem meséltél neki rólam. - terelem a témát gyorsan.
- Nem, tényleg nem, de most, hogy itt vagy, most mindenképpen fogok. Még ma.
- Ez szép tőled.
- Kösz. De most komolyan választ várok. Miért hitetted el, hogy meghaltál?
- Hogy elmenj oda, ahova akartam, hogy menj. - vonok vállat. - Te is tudod, hogy nem volt közös jövőnk.
- Tudtam, de ez nem elég indok. Főleg, úgy, hogy tudtad, hogy ott lesz Alice.
- Igen, tudtam, de ez miben változtat a dolgon?
- Miért akartad, hogy találkozzunk? Mert mindketten tudjuk, hogy Alice itt az egyetlen, aki látja a jövőt.
- Csak.
- Ja, el is hiszem. Mondd el, hogy mi volt a szándékod?
- Na jó. Azt akartam, hogy Alice-szel maradj.
- Komolyan mindent csipesszel kell kihúznom belőled. -sóhajt fel fáradtan Jazz. - Miért volt fontos, hogy vele maradjak?
- Hogy megvédd. Muszáj volt elérnem, hogy valaki vele legyen és vigyázzon rá.
- Miért?
- Ez sem a te ügyed. - válaszolom gorombán.
- Alice a feleségem és szeretem. Azt hiszem elég sok közöm van hozzá. - hangja elmélyül a dühtől.
- Ennek nagy részben hozzám van köze. - mondom halkan és a gondolataimat elárasztó múltam rettenetes képei újra fellobban bennem a düh. Észre sem vettem, hogy mikor szorultak ökölbe a kezeim, vagy feszültek be az izmaim. Egyszer megfogom kapni ami az enyém és amit sosem hagytak, hogy az enyém lehessen.
- Miért nem mondod el?
- Mert nem akarom? - kérdezem szarkasztikusan.
- Ha elmondanád sokkal könnyebben meg tudnám védeni Alice-t.
- Ha elmondanám semmi sem változna.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Én már jóval azelőtt ismertem a Volturit, hogy te megszülettél volna.
- Mire célzol?
- Ha valamit akarnak, azt elérik. Ezt jól tudom, tőlem is mindent elvettek egykoron. De azóta sokat fejlődtem. Elég sokat ahhoz, hogy megmutassam nekik ki volt az a nő, akit akkor porrá zúztak. Megfogom nekik mutatni, hogy képes vagyok harcolni azért, ami sosem lehetett az enyém. - érzem, hogy el nem sírt könnyeim szúrják a szemem. Azok a könnyek, amik sosem fognak kiszökni a szememből.
- Mit vettek el tőled? - kérdezi halkan, lágyan, szinte már meggyötörten az én fájdalmamtól, amit ő nem is érezhet.
- A legnagyobb kincseimet. - mondom halkan, a fájdalomtól rekedt hangon. Ez azoknak a ritka pillanatoknak az egyike, amikor szabadjára engedem a belülről marcangoló fájdalmat.
- Bella … mi volt az? - hangja olyan elgyötört, hogy megsajnálom, de még sem szólok. És ekkor, mint egy megmentő őrangyal jelenik meg Edward. Hangja furcsán hűvös Jasperrel szemben.
- Hagyd békén. És menj vissza.
- Edward? - pislog fivérére értetetlenül és döbbenten.
- Bella nem akarja elmondani, akkor nem fogja. Neked ezzel nem kell foglalkoznod! - Ed hangja olyan hűvös és határozott, hogy még én is meglepődök tőle.
- Edward, ebbe neked sem kéne beleszólnod. - szedi össze gondolatait Jazz.
- Bella és én együtt vagyunk és ha jól tudom nincsenek köztünk titkok. - igaz ne látom tekintetét, de látom, ahogy álla megfeszül, míg a karjai óvatosan karolnak át, mint holmi védőbástya. - És mit ne mondjak a gondolataid eléggé szókimondóak voltak Jasper. A helyedben inkább visszamennék Alice-hez és megmagyaráznám neki, hogy mi történt.
- Igazad lehet. - néznek farkas szemet, majd Jasper végre visszamegy. Amikor Edward felém fordult és megláttam szemeiben az aggodalmat, akkor jöttem rá, hogy szörnyebben nézek ki, mint gondoltam.
- Sajnálom ezt a felfordulást. - nézek aranyló szemeibe.
- Ezért nem akartál idejönni, ugye? Tudtad, hogy Jasper itt van.
- Pontosan. - válaszolok tömören.
- Ne aggódj Bella, melletted állok, a Volturival szemben is. - súgja komoly meggyőződéssel, mire én megcsóválom a fejem.
- Ez nem igaz. Carlisle közéjük tartozott, nem fordulhatsz velük szembe, azzal Calisle-al is.
- Tudod, hogy megtenném …
- De én sosem kérném.
- Bella, nem számít, hogy kéred vagy sem, de melletted leszek … - mondja komoly hangon, aminek hatására már a meghatottság el nem hullajtott könnyeim tovább szúrják a szemeim.