17. Fejezet – I know that he loves you

Sziasztok!
Sajnálom, tudom, hogy azt mondtam kedden felteszem a frisst, de nem voltam jól, most már remélem kilábalóban vagyok a betegségből, és valahogy próbálom jobban beosztani az időm, ha ez lehetséges a rendszeres frissek érdekében :)
Aki szeretné az hallgassa meg hozzá Jordin Sparkstól a Battlefield c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

„- Megpróbálnak majd megölni.
- Még szerencse, hogy nehéz megölni engem. Csak egy dolog aggaszt. Te is meg fogod próbálni?
- Soha. Én vagyok az, aki mindig vigyázni fog rád. Aki mindig ott lesz, hogy észhez térítsen, ha szükséged van rá, az, aki sosem hagy meghalni.”
/Karen Marie Moning - Tündérkrónikák 5 - Új nap virrad/

 

- Jajj Edward, olyan gyerekesen naiv vagy. - sóhajtok fel, egy lágy mosollyal arcomon.
- Miért? - kérdezi kissé sértődötten.
- Hát még mindig nem érted? - simítok végig arcán. - Nem érted, hogy ez milyen veszélyes? Nem érted, hogy azzal, ha mellém állsz álladó veszélynek vagy kitéve?
- Dehogy nem értem. Tudtommal rajtam kívül senki más nem tudja, hogy milyen veszélyes dolgaid vannak.
- Igazad van, rajtad kívül elég kevesen tudják. De mégis úgy érzem nem mindig fogod fel ennek a súlyát.
- Én meg úgy gondolom, hogy nem akarsz bevonni a … problémáidba.
- Mert nem fogod fel, hogy mivel jár, ha belefolysz. Túlságosan felelőtlen vagy.
- Nem vagyok felelőtlen, csak segíteni szeretnék! - mondja dühösen, ezzel engem is felhúzva.
- Oh, nem? A ne már! Kicsinyesen ki akarsz szakadni a mindennapokból és azt hiszed, hogy a veszély segít majd. Azt hiszed, hogy a veszély az olyan rohadt jó. Hát hadd világosítsalak fel, egyáltalán nem jó!
- Hát nem érted, hogy nem csak a veszélyről van szó?
- Igazad van, nem csak a veszélyről van szó, hanem a szeretődről is. Mit ne mondjak egyik rész sem épp a normális hétköznapok emberinek vagy vámpírjainak adatik meg.
- A francba is, idáig olyan jól meg voltunk!
- Hogyne. Mert elfogadtad a feltételeket. Te is tudod, hogy ez az egész katyvasz, amibe beleragadtam nem rólam szól. És nem várom el tőled, vagy bárkitől, hogy belemásszon, miattam.
- Nem érted, hogy ez nem arról szól, hogy te megkérsz vagy sem?
- Bella? - szólal meg hirtelen Alice kedves, lágy, csilingelő hangja. Idáig fel sem tűnt, hogy itt van, pedig amíg pár méterre áll csak tőlünk. Edward is és én is vettünk egy-egy mély levegőt, összeszedtük magunkat és lenyugodtunk. - Nem akartam zavarni, igazából ráérne a dolog, de komolyan kezdtem félni, hogy egymás torkának estek. - Edwardra sandítok. Hogy majdnem egymásnak estünk? Igen lehet, néha megesik az ilyesmi velünk. De végül csak vállat vonok.
- Mindegy, majd később megbeszéljük Edwarddal a dolgunkat. - mondom végül és egy lágy mosolyt virítottam az arcomra, hogy Alice-re nézzek.
- Gondolom Jasperről lesz szó, szóval inkább magatokra hagylak titeket. A hegyekbe megyek. - néz rám jelezve, hogyha úgy alakul és van hozzá kedvem menjek utána. Hülyeség, így is úgyis utána megyek. A veszekedésünk ellenére egy csókot lehel az ajkaimra, mielőtt elrohan az erdő sűrűjébe.
- Edward tud róla, rólatok ? -kérdezi Alice.
- Igen, tud. Bár ő is csak most tudta meg. De mielőtt tényleg belefolynánk a témába. Szeretném, ha tudnád, hogy soha nem volt köztünk semmi tiszta érzelem. Csak tudod, ő akkoriban elég kezelhetetlen volt, még Maria hatása miatt és … és kihasználtuk az alkalmat. Ennyi az egész. - magyarázom el a szitut, amit valószínűleg Jasper is felvázolt neki. Rettenetesen érzem magam emiatt, hisz Alice már látatlanban is olyan hihetetlenül kedves volt velem.
- Tudom, hogy Jasper nem volt teljesen a mostani önmaga. És természetes az ilyesmi a nomád vámpírok között vagy is azt hiszem, az. - Alice hangja tökéletesen megértő. - Sosem áltattam magam azzal, hogy Jasper létezésben én voltam az egyetlen nő. Igazából tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Jasper szeret engem, meg azzal is, hogy te meg Edward odáig vagytok egymásért. - mosolyog vidáman, én viszont megdöbbenek, állítom, ha nem lennék hallott, most tuti elsápadnék és kihagyna a szívem … De a halálnak is vannak jó oldalai …
- Alice, én igazán nem akarok ellenkezni veled. Imádlak, komolyan ebben az egész családban Edward után te vagy állsz a legközelebb hozzám. De ami Edward és köztem van … szóval az elég bonyolult. - sóhajtok fel.
- Oh, én ezt egy percig sem firtatom. De én pontosan tudom, hogy a bátyám odáig van érted. És bár téged nem ismerlek annyira, de úgy gondolom te is így érzel iránta. - mosolya vakító, amit mond, az elgondolkoztat. De mielőtt túlságosan elkezdeném ezen törni a fejem, Alice folytatja. - Még lenne valami, amire kíváncsi lennék. - mosolyog kíváncsian. - Szemei úgy csillognak a kíváncsiságtól, mint a testvéréé. Mennyi hasonlóság van köztük, eddig sosem tűnt fel.
- És mire? - kérdezem a lehető legkedvesebb hangomon.
- Mit tudsz rólam? A családomról? - kérdezi reménnyel teli hangon.
- Miből gondolod, hogy bármit is tudok a családodról vagy rólad? - kérdeztem ártatlanságot tettetve.
- Miért vezetted Jaspert hozzám?
- Ugyan, hisz neked volt látomásod róla, nem? Én csak tippeltem.
- De azt mondtad, hogy azért vezetted oda, mert azt akartad, hogy megvédjen. Mégis mitől? Miért? És honnan tudtad? - áradnak belőle a kérdések.
- Mint azt mondtam volt egy ismerősöm az elmegyógyintézetben, ő nyitotta fel rád a szemem.
- Bella, most csak elbeszélsz mellettem, nem válaszolsz a kérdésemre. - sóhajt fel mint egy durcás kölyök cica.
- Igazad van. De mint mondtam még nincs itt az ideje, hogy mindent megtudj.
- Miért nincs itt? Mikor jön végre el? - fakad ki Alice, mire én megölelem.
- Sajnálom, de higgy nekem, minél később tudod meg, annál jobb neked. - súgom halkan, törődéssel hangomban.
- Megijesztesz. - súgja halkan az ölelésembe.
- Ne félj, megvédünk.
- Rémisztő a gondolat, hogy nem tudom mi ellen kell megvédeni. Nem tudom mi ellen kéne felkészülnöm a védekezésre. Olyan, mintha sötétben tapogatóznék. - szólal meg elkeseredetten.
- Emiatt ne aggódj, ez a mi dolgunk.
- De akkor is. Az én életemről van szó!
- Idáig sem volt senkivel sem problémád, ezután sem lesz.
- Hát jó, ha nem mondod el …
- Most nem.
- Akkor menj Ed után. Van mit megbeszélnetek.
- Igen. - fújtatok egyet. - Elég nehéz felnyitnom a szemét, hogy milyen veszélyes játszmákba akarja belevetni magát.
- Félted?
- Igen. Túlságosan is. De legalább van rá okom.
- Ha rólad van szó, akkor kétlem, hogy le tudnád beszélni róla, de te tudod. - mosolyog kedvesen, majd még egyszer megölel, mielőtt visszatáncikálna a villához. Furcsa, hogy ilyen jól ismer, úgy értem idáig abban a tudatban éltem, hogy elég jól titkolom, hogy érzek bármi komolyabbat is Edward iránt, még magam elől is sikerült évekig eltitkolnom. És akkor itt van Alice, aki már rögtön azzal jön, hogy szeretem őt. Próbáltam nem komolyabban gondolni erre az egészre. Már így is eléggé elmerültem az érzelmeim elemzésében. Így a hegyek felé vettem az útirányt és futottam, ahogy csak tudtam. Muszáj valahogy lebeszélnem erről Edwardot, nem kerülhet ekkora veszélybe. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnem, mivel egy eléggé feltűnő szirten lógatta a lábát. Odasuhantam mellé és leültem. Nem szóltam egyenlőre semmit sem, próbáltam összeszedni az ész érveket, amik az ellen szólnak, hogy veszélybe sodorja magát. De mivel nem szólt egy szót sem, így én is csendben maradtam és csak néztem a lábunk alatt elterülő erdőt.
- Miért akarod annyira, hogy távol maradjak az esetleges harctól? - hangja olyan puha és halk, mint a lágy nyári szellő.
- Nekem nem azzal van problémám, hogy harcolsz vagy sem, én csak a komolyabb veszélytől akarlak megóvni. - válaszolom hasonlóan halk hangon.
- Nem értelek. - csóválja a fejét, mire én értetlenül fordulok felé.
- Mit nem értesz?
- Miért olyan fontos neked, hogy éljek? Miért olyan fontos bárkinek, hogy éljek? - o-o újra itt tartunk, Edwardon kitört a letargia.
- Jajj, te kis butus. - mosolygok rá szinte már anyáskodóan. - Sok mindenkinek fontos vagy.
- Sok mindenkinek, akik téged hidegen hagynak.
- Köztük nekem is. Ezt akartad hallani nem? - mondom őszintén.
- Igen. De tudod ez nekem nem elég.
- Komolyan kezdem azt hinni, hogy túl sokat vagyunk együtt és te is egyre gyakrabban beszélsz érthetetlen rébuszokban, mint én néha. - sóhajtok fel fáradtan, mire Edward fel nevet, ezzel megmelengetve jéggé vált szívem.
- Na ugye, hogy milyen rettenetes.
- Jó, igazad van. - öltöm ki rá a nyelvem. - Egyébként is, te csak ne mondj semmit sem, veled általában nyíltan beszélek. - bököm vállba.
- Kivéve amikor nem. - vigyorog.
- Héé, elterelted a témát! Szóval gyerünk, hadd halljam a magyarázatot.
- Csak egyszerűen szeretnék részt venni a harcodban.
- Mondj egyetlen egy jó indokot!
- Ha mondok, akkor megengeded, hogy segítsek?
- Az indoktól függ.
- Ígérd meg, hogy megengeded és akkor elmondom.
- Te jó ég Edward, mióta játszunk ilyen gyerekes civakodásokat? - nevetek fel.
- Amióta máshogy nem tudlak meggyőzni. Szóval ígérd meg. Vagy megkérem Alice-t, hogy tanítson meg a kölyök kutya nézésére.
- Húú, most aztán megijedtem.
- Nem tudod mire képesek azok a szemek. - csóválja a fejét Ed.
- Sejtem. Hidd el, sejtem.
- Bocs, megint megfeledkeztem róla, hogy te ismerted őket.
- Hát igen. Meg aztán nem nehéz kitalálni. Tudod a nők elég furfangos teremtések. - mosolygok rá csábosan. - Bármit megteszünk azért, hogy megkapjuk, amit akarunk. Vagy majdnem mindent. - simítok végig a karján.
- Ez korántsem hangzott olyan ártatatlanul, mint Alice könyörgő szemei. - mosolyog a kedvenc féloldalas mosolyommal, és az ölébe ültet.
- Hát én nem is Alice vagyok.
- Még szerencse.
- Ott tartottunk, hogy miért akarsz belefolyni a veszélybe? - súgom halkan.
- Csak ha megígéred. - súgja ő is határozottan.
- Hümm lehet el kéne tanulnom Alice kérlelő szemeit. - mondom kissé morcosan.
- Hidd el Drágám azzal még eddig sem jutottál volna.
- Csak az önérzetemet akarod pátyolgatni.
- Nem, ez így van.
- Na jó, mivel tudod, hogy a kíváncsiságom sajnos határtalan, ezért belemegyek az egyezségbe. De megígéred, hogy felesleges veszélybe nem kevered magad. - mondom komolyan.
- Rendben. De én is kérek valamit.
- Oh ne már, már így is túl sokat engedtem. - sóhajtok fel kissé ingerülten.
- Csak annyit, hogy ne ijedj meg attól, amit mondani fogok és hogy tudd, hogy ha elmondom, attól még semminek sem kell változni.
- Edward, megrémisztesz. - szólalok meg tényleg komoly aggodalommal. Kezét az arcomra tette és lágyan simogatta az arcom, mintha meg akarna nyugtatni.
- Nem hagytál más választást, mint hogy elmondjam. Pedig már jó ideje hordozom ezt magamban. - szerintem észrevette az egyre jobban uraló aggodalmat az arcomon, mert nem húzta halasztotta tovább. Csak egyszerűen kinyögte, fojtott hangon, mintha csak úgy kibukna belőle. - Többet érzek irántad, mint egy szerető iránt. - úgy nézek rá, mintha maga E.T. Lenne. Először fel sem fogom, hogy mit mondott, először csak érlelődik bennem a dolog, amíg fel nem fogom, hogy mit rejtenek ezek a szavak magukban.