18.Fejezet – Love is always difficult

Sziasztok!
Rettenetesen sajnálom és szégyellem is magam rendesen hogy csak most toltam fel ide a képem :/ és hogy csúszások is voltak és sajnos lesznek is :/ tényleg sajnálom, de remélem, hogy akinek tényleg tetszik a történetem, azok el tudják ezt nekem nézni ... És akik még ezeknek ellenére is olvasnak azoknak nagyon hálás vagyok és rengeteg köszönettel tartozom.
A fejezethez ajánlom Skillettől a Rebirthing c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Nem csak arról szólt az egész, hogy majdnem elvesztettem (...), és a közelemben akartam tartani. Nem csak a vágyról. Hanem arról, hogy úgy aludtam el, hogy (...) mellkasa a hátamhoz simult, és éreztem, ahogy a szívverése az én szívem ütemére lassult. Arról, hogy felnőttem, és rájöttem, hogy az ölelő karja, az illata, amikor alszik, a szuszogása maga az otthon, és minden, amit csak egy nap végén kívánhatok.Maggie Stiefvater

- Mi, mi van? - dadogom mint holmi papagáj.- Most csak viccelsz, igaz? - mosolygok rá, ő is elmosolyodik, de nem boldog, csak egy érzéstelen mosoly ül ki az arcára, egy látszat, egy halvány árnyék.
- Hát persze, csak egy vicc volt. - mondta erőltetetten - Most viszont beszélnem kell Alice-szel. - vált témát, mint a villám. - Szóval mit szólnál, ha mondjuk egy óra múlva találkoznánk azon a réten, amit a múltkor mutattam? - de meg se várta válaszomat, csak mint akit ágyúból lőttek ki nyomott egy csókot a homlokomra és a villa felé vette az utat, míg én csak ültem mint valami kőszobor.

(Edward szemszöge)
Hogy lehettem ekkor idióta? Hogy a francba zúdíthattam ezt mind rá. Te jó ég Edward még sosem csináltál ilyen hülyeséget. Most még skizofrén is leszek, ez az! Így szép az élet. Mégis hogy gondolhattam, hogyha elmondom neki, akkor majd a nyakamba ugrik és minden jó ha a vége jó … az örökkévalóságot együtt töltöttük volna. Milyen naiv is voltam. Ez rettenetes. És még jobb indokot sem tudtam kitalálni minthogy Alice-szel beszélek. Ennek elég kevés az esélye, hogy pont ilyenkor hirtelen a húgommal kell beszélnem... de most már mindegy, nem tudom magam kihúzni máshogy ebből a csávából, csak remélhetem, hogy tényleg elhitte, hogy csak vicceltem. Reménykedtem és ez volt minden amit tehettem volna azért, hogy minden rendben legyen köztünk. Ezenkívül pedig levezettem a felesleges energiámat az erdőirtásával, majd csak ezután mentem a rétemre.

(Bella szemszöge)
A gondolataim fénysebességgel száguldoztak a fejemben. Ismerem Edwardot, ismerem minden rezdülését és tudom, hogy mikor hazudik. Már pedig be kell ismernem, hogy utoljára hazudott. Vagyis egyáltalán nem viccelt. Megbántottam. Azt hiszem ezt sikerült eltolnom. De … talán jobb lenne, ha tényleg megbántottam volna. De ha tényleg szeret? Akkor mi van? Akkor mindegy, hogy mit teszek, akkor is szeretni fog. Talán ha elmondanám nem, hogy én is szeretem, akkor … Lehet meg tudnám győzni, vagy legalább rá tudnám venni, hogy ne keverjen még nagyobb bajt magának. Most komolyan, erre mennyi esélyem van? Egy a tíz millióhoz. De ha esetleg hagyom ebben a hitben, akkor talán megromlik az eddigi kapcsolatunk. Az egyetlen fenn maradó kérdés, hogy megtudnám hozni azt az áldozatot, hogy lemondjak róla? Ezen törtem végig a fejem. Nem csináltam semmit, csak a rétre szaladtam és lefeküdtem a fűbe a Hold fényébe fürdőztem, miközben a távoli Holdat néztem, a gondolataim tovább száguldoztak. Lehunytam a szemem, hogy semmi se zavarjon, se a színek se a formák, csak a gondolataim és én. Ugyan a szemhéjamon halványan átvilágított a holdfény, de más nem zavart, amíg nem halottam meg Edward szaladó lépteit és nem éreztem az illatát. Nem nyitottam ki a szemem, még akkor sem, amikor megérkezett a rétre. Ő pedig óvatosan halkan lopakodott mellém, mintha attól félne, hogy felébreszt, vagy megzavar. De mégis leül mellém és lágyan simogatni kezd a karom. A csend kellemes nyugalommal töltött el, ahogy a simogatása is.
- Minden oké? - kérdezem halkan, megtörve a csendet.
- Persze, miért ne lenne? - kérdezi ő is halkan.
- Edward, tudom, hogy mikor hazudsz. - pillantok rá. Szemei gyönyörűen csillognak, a bronzos haját kiemeli a holdfény, úgy fest, mint egy angyal.
- De tényleg minden rendben van. - mosolyog féloldalasa, hogy elterelje a figyelmem arról, hogy milyen hamis az arckifejezése. De nem jött neki össze. Pontosan tudtam, hogy fájt neki, hogy viccnek vettem az érzéseit és ez érthető is.
- Edward, beszéljünk őszintén, rendben? - kérdezem lágyan, a szemébe nézve.
- Úgy szoktunk, nem?
- Te nem voltál velem őszinte.
- Jó rendben, tényleg kissé nyűgös vagyok, de azért nem ilyen rettenetes a helyzet. - szól védekezően.
- Nem erre gondoltam.
- Akkor?
- A szeret, nem szeret dologról.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük.
- Ez túlzás.
- Hogy érted? Úgy hittem megbeszéltük, hogy csak vicceltem.
- Edward ne add a hülyét! Tudod, hogy mire gondolok. Nem vicc volt Edward.
- Bella … - próbál meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Hagyjuk ezt Edward! - mosolygok rá lágyan. - Nem akarok ezen vitatkozni, mind a ketten tudjuk, hogy igazam van.
- És akkor most mit akarsz tenni, Bella?
- Ezen gondolkoztam egész idáig. - sóhajtok fel.
- És mire jutottál? - kérdezi, de mielőtt bármit is mondhatnék újból megszólal. - Bella, figyelj rám, jó? Szóval ami idáig köztünk volt, az a kapcsolat nekem tökéletes. És szeretném, ha tudnád, hogy nem kell változnia semminek sem köztünk. Ne érezd emiatt magad kellemetlenül vagy valami. - szabadkozik hirtelen, mire én teljesen ledöbbenek. Még sosem láttam ezt az énét. Láttam már milyen miután ember vért iszik, láttam milyen komoly tud lenni, ha arra van szükség, láttam milyen szabad a családjával, tudom milyen amikor szomorú és azt is, hogy bár sosem ismerné be, de ez az élet amit él nem kényszer, ez az ő stílusa. Tisztában vagyok vele, milyen, amikor valamilyen veszély fenyegeti a szeretteit vagy hogy mennyire képes aggódni, ahogy azt is, hogy egy bizonyos fokig tényleg szüksége van veszélyre vagy legalább némi pörgésre. Sosem gondoltam még bele igazán, hogy mennyire ismerjük egymást. Én már láttam a nyugodtam és a harciasabb, vadabb énét is, ismerem a testének minden apró rezdülését, tudom mikor boldog, szomorú vagy elgondolkodó. Látom, hogy őszinte-e. Furcsa, sosem néztem ilyen szempontból a kapcsolatunkra, hogy már mennyi minden túl vagyunk és hogy egy megmagyarázhatatlan érzés miatt a bensőmbe mindent elmondok neki, ami velem kapcsolatos, mert tudom, hogy meghallgat és épp ezért ő is mindig velem osztja meg a problémáit. Ez olyan dolog, ami nagyon ritka és bár nem akartam magamnak eddig bevallani, de sokkal nagyobb szükségem van rá, mint azt hinném. Ő az egyetlen menedékem és támaszom, akiről tudom, hogy nem hálából áll ki mellettem, hanem azért mert ki akar állni mellett és tényleg miattam csinálja.
- Miért? - kérdezem halkan. - Miért én? Veszélyes vagyok, veszélybe sodorhatom az egész családod, akár meg is ölhetik őket, ahogy téged is. A létezésem első fő célja a bosszú és ez koránt sincs rendjén. Rengeteg hibám van és nem ígérhetem meg, hogy én is vega leszek … - sorolom az ellenvetéseket, amik csak úgy hirtelen eszembe jutottak magam ellen.
- Jajj Bella. - nevet fel Edward kissé fájdalmas éllel. - Azt hiszed én nem tudom? Tudom, hogy ne leszel vega, és nem is várom el tőled. Azt is pontosan tudom, hogy bosszút akarsz és megértem. Segíteni akarok neked, melletted lenni. És igazából nem érdekel, hogy ez kire milyen hatással van, mert alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes.* - mondja halkan, elgondolkoztatva szavaival. Ő az önző? Akkor én mit mondjak?
- Tudod olyan furcsa ez a helyet, ha nem vagyok őszinte is fájdalmat okozok, ha őszinte vagyok, akkor is előbb-utóbb fájdalmat fogok neked okozni. - simítom kezemet arcára.
- Szeretem, ha őszinte vagy.
- Biztos vagy benne? - kérem a megerősítést.
- Naná. Ne kímélj! - nevet fel, de nem azzal a boldog kellemes nevetésével, ez csak az amolyan alibi nevetés, csak olyan tessék hallják módszer.
- Én is többet érzek irántad. Nem tudom milyen a szerelem, de azt hiszem ilyen. De azt tudom, hogy szeretlek. - nézek a szemébe és látom rajta, hogy neki is időre van szüksége, hogy megértse a szavaim jelentését.
- Nem értelek. - csóválja a fejét 2 perccel és 46 másodperccel később. - Úgy értem, ha te is így érzel, akkor miért kellett ez az egész? - nevet fel most már tényleg vidáman, és szorosan magához ölel. - Csak húztad az agyam? Ez nem volt szép! - még sosem láttam ennyire boldognak és felszabadultnak.
- Hát nem érted Edward? Ha bevallom az érzéseimet biztosan nem tudlak távol tartani a veszélytől, pedig hidd el egyetlen egy dolgot szeretnék csak jobban, vagy talán nem is. Tudod lehet képes lennék felhagyni a bosszúhadjáratommal, ha arra kérnél. Bármit megtennék érted és ez túl nagy hatalom felettem. Nem szabad, hogy az érzéseim vezessenek, mert akkor elbukom.
- Én sosem kérném, hogy lemondj a célodról, vagy bármiről. Nem akarlak befolyásolni, csak vállalni az érzéseinket. És világgá kürtölni, hogy szeretlek. - nevet és ettől a kirobbanó erőtől nekem is nevetnem kell. A boldogságától, a boldogságunktól úgy érzem két méterrel a föld fölött járok és a színek, a formák minden sokkal élénkebbé vált, mintha a környezetünk is velünk örülne. Pedig már kiskoromban lemondtam a boldog befejezésről, vagy a szerelemről. Mindig is úgy gondoltam, ez mind csak tündér mese és velem az ilyesmi sosem történhet meg. És most mégis. Mégis szerelmes vagyok és igazán boldog, már csak két dolog hiányzik a tökéletes boldogságomhoz és ha kell a létezésem végéig harcolni fogok értük … 

* Stephenie Meyer