9. fejezet- The past was ours, but the present is just mine

Sziasztok!

Sajnálom a csúszást, de úgy tűnik, hogy át fogok állni a vasárnapi frissítésre … Próbálkozom a szombattal, de nem igen jön össze … De most már reménykedem, hogy kicsit több időm lesz, mint az elmúlt hetekben és helyre rázódom :D
A fejezet főleg Bellaról fog szólni kevesebb érzelemmel, több cselekménnyel.
Remélem tetszeni fog :D
ha szeretitek hallgassátok meg hozzá  Arshad-tól a Girl on fire c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo
U.I.: Némi történelmi háttér ... :)

 

A jövőbe vezető utat csakis a múlt alapos ismeretében tűzhetjük ki: az emberiség mindig elkövetett hibáiból okul.
Leonyid Leonov

 

- Igen, elég jól ismerjük egymást. - válaszolok a kérdésre.
- Mióta is? Te jó ég már 200 éve? - nevet fel Laurent.
- Uh, inkább ne is emlegessük. - nevetek vele.
- Miért, nem is volt olyan rettenetes, nem? - vigyorog.
- Ja, végül is, nem tudom hányszor akartál kinyírni, szívi.
- És egyszer sem sikerült.
- Pech, de mint láthatod másnak sem jött össze.
- Tudod, hogy már nem akarlak megölni. - mosolyog bájosan.
- Ja, amióta lekoptattam Victoriat Jamesről és hagytam, hogy te pátyolgasd a kicsi kis szívét. - gügyögtem.
- Rég volt az már. Azóta mindketten meghaltak. - mondja számomra szokatlanul nyugodtan, nem törődöm hangsúllyal.
- Igen? Nem is tudtam, hogy Victorira is meghalt, csak Jamesről tudtam … - próbálom magamra erőltetni a sajnálkozó énemet, de nem megy túl nagy sikerrel.
- Nem mintha annyira érdekelt volna téged Victoria.
- Jó, tényleg nem.
- De azt hittem tudsz róla. Jó forrásaid vannak.
- Oh, igen, a saját kis vámpírláncom, ugye? És még, miket hordanak össze rólam?
- Még anno hallottam, úgy 40 éve talán, hogy elég durva nézeteltéréseid a Volturival.
- És még nekem vannak forrásaim? - nevetek fel fesztelenül.
- Igaz? - kérdezi döbbenten és ekkor jövök rá, hogy nem hitte el.
- Talán igen, talán nem. Akárhogy is volt nincs hozzá semmi közöd. - mosolygok bájolgóan.
- Mindig is az őrületbe kergettél azzal, hogy terelsz. - vigyorog Laurent.
- Tudom. De most már hadd halljam, hogy a fészkes fenébe jutottál el a vegaságig?
- Miután Vic meghalt eléggé ki voltam. Emlékszel mit mesélt James az újszülött évemről?
- Hogyne. Tudod, vámpír vagyok.
- Na nagyjából vagy tízszer rosszabb voltam. Ki voltam akadva mindenre és mindenkire, amíg nem találkoztam Irinaval. - nyom egy puszit a lány homlokára, meglepetésemre nem vágy, hanem a gyengédség sugárzik belőle. Még sosem láttam ilyennek, olyan, mintha egy teljesen más vámpír lenne, aki csak külsőre olyan, mint a régi Laurent.
- Örülök, hogy így megváltoztál és Irina, csodállak, amiért sikerült végre normálisabb útra terelned. - mosolygok a lányra kedvesen, mire az ő arcán egy vidám mosoly jelent meg.
- Te is sokat változtál, bár nem merném azt mondani, hogy nem vagy olyan, mint régen, de rád is jó hatással vannak. - kacsint mindent tudóan, amiről egy pillanatra lefagyok.
- A lényeg lényege, hogy örülök, hogy megismerhetlek Irina. - mosolygok rá barátságosan, elterelve a témát.
- Én is örülök, Bella. - mosolyog Irina is. - Bár nem mondhatom, hogy ez a mafla bármit is mesélt volna rólad. - néz sértődötten Laurentra.
- Úgy gondolom meg akar kímélni a nem túl szép múlttól. Vannak dolgok, amikről mi, nem vegák nem szívesen beszélünk, főleg olyankor, amikor életmódot váltunk. Sok olyasmi van, amitől meg akar téged óvni. - húzom ki a csávából Laurentot.
- Hé, mit szólnátok, ha beljebb mennénk? - kérdezi nevetve Emmett. - Igazán kíváncsi vagyok, hogy milyen jó történeteid vannak Bella. - csapja össze két kezét csillogó, kíváncsi szemekkel.
- Akkor készülj fel, Emm, csúnya dolgokat is fogsz hallani. - csigázom tovább, ahogy beljebb megyünk a házban, a nappaliba, Laurenttel hátrébb maradunk. A többiek észre sem veszik, ahogy kitekerem a karját.
- Ha bárkinek szólsz arról, hogy tudsz Edwardról meg rólam, búcsút mondhatsz Irinanak és a fejednek is. - hadarom el tátogva alig pár századmásodperc alatt, hogy a többiek ne hallják, aztán elengedem a karját és leülök az Ed mellé a karfára.
- Nos, úgy tudom Edward nem sok mindent mondott rólam. - mosolygok a legártalmatlanabb mosolyommal.
- Igazából semmit sem mondott és ezért még megfizet az öcskös. - szakít félbe azonnal Emmett.
- Kíváncsi leszek bátyó. - válaszol a fenyegetésre Edward.
- Nos hogy egészen pontosak legyünk 1702-ben születtem az akkori Francia Királyságban, akkoriban a Napkirály uralkodott, az a fényűzés, ami akkor zajlott, hú, rettenetes volt. Apámat behívták a spanyol örökösödési háború idején szolgálatra és nem is tért haza. 1716-ban anyám második férje, aki eltartott minket, hozzáadott egy márkihoz. Nem mondom, hogy szerettem, de azért meglehetett szokni. Abban az időben semmi sem a szerelemről szólt, csak arról, hogy a lehető legelőnyösebb házasságokat kössék, hogy a családi hierarchiában egyre feljebb kerüljünk. Végül 1720-ban belehaltam egy szülésbe. Még szerencse, hogy az akkori időkben a vámpírok szabadon jártak keltek és senki sem figyelt fel a folyamatos halálesetekre. Nem tudom, hogy történt, mikor és hogy változtatott át, csak annyit tudok, hogy amikor magamhoz tértem egyedül voltam egy emberektől nyüzsgő város közelében. Szerencsémre csak egy kisváros volt, így nem verték nagydobra az ámokfutásomat. - nevettem fel némi keserűséggel. - Fél év alatt végül eljutottam arra a szintre, hogy kezelni tudtam a vérszomjam és elkezdtem végre élni, úgy, ahogy mindig is akartam. Elkezdtem utazgatni, először Oroszországba mentem. Mindig is kíváncsi voltam arra a hatalmas birodalomra, amiről mindenki ámuldozott és amitől még a király is félt. Aztán átjöttem ide. Itt volt aztán Hawaii számomra, a puritánok gyilkolásával éltem. Aztán annyi minden történt, a Bostoni forrongások, az elnyomás, az indiánok irtása. Akkoriban kezdtem el egy vámpírokból álló egyesületet létrehozni. Én voltam az, aki megalapította Las Vegast, a vámpírok paradicsomát, az emberek bűneinek városát. Majd egy kis távollétre vágyva elutaztam Délre, hogy tanulni tudjak a Déli Háború hibáiból és a városom lakói teljes biztonságban élhessenek. Nem sokkal ezután kötöttem szövetséget az indiánokkal, becsatlakoztam az egyik törzsbe. Segítettem nekik beilleszkedni a puritánok világába, iskolát alapítottam nekik és békét ajánlottam a törzsfőnek. Így az én vérvonalamba tartozó vámpírok sosem léphettek a területükre a tudtom nélkül, mert ha mégis én azonnal megöltem. Igazából rohadt jó móka volt. Nem is gondolnátok mennyire. Imádtam megmutatni, hogy mellettem nem lehet csak úgy elmenni és aki háttat fordít nekem azt megbosszulom. Szerettem a veszélyes életemet élni. Igazából most is szeretem megmutatni másoknak, hogy nem jó dolog velem ujjat húzni. - mosolygok negédesen Laurentra. - De nehéz lenne több, mint 300 évet elmesélni, szóval nagyjából mondjuk azt, hogy ennyi.
- Ne mááár, pont a szaftos részeket hagytad ki! - ellenkezik a nagy mackó.
- Nem gondoltad komolyan, hogy elmondom a létezésem mocskos részét is. - nevetek fel.
- De, pontosan erre számítottam. - durcázik a nagyra nőtt kis mackó.
- Pech. Nem kellene bíznod egy vámpírban. Nem mindig helyes döntés. - öltöm ki rá a nyelvem.
- Haha. - hahotázik gúnyosan.
- Izgalmas életed lehetett és lehet. - mosolyog Carlisle.
- Nos igen, mi tagadás az volt. És meg szeretném tartani ezt a jó szokásomat. - mosolygok. - De te sem panaszkodhatsz, Carlisle. Sok mindent megjártál már, a Volturitól indultál és idáig jutottál, igazán figyelemre méltó.
- Köszönöm Bella.
- Komolyan, olyan, mintha már ismertelek volna titeket, annyit hallottam rólatok, hogy szinte meglepődnék, hogyha még kiderülne valami. - nézek körbe a családon.
- Ez hízelgő Ed, nem is gondoltam volna, hogy ennyit áradozol rólunk. - piszkálja testvérét.
- Néha hízelgek néha szidok.- viccelődik Ed, persze nem igen szokta szidni őket, na jó persze szokott panaszkodni, néha mindenkinek elege van mindenből.
- Nyugi, általában csak dicsér. - súgom oda Emmettnek, persze mindenki hallja.
- Hé! Neked az én pártomat kéne fognod! - bök oldalba Edward.
- Bocsi, de ezt már igazán megérdemelted. - öltöm ki rá a nyelvem.
- Ez nem volt szép.
- Tudod, hogy nem mindig játszom szépen. - vonok vállat.
- Ezért még számolunk. - hajol hozzám közelebb, arcunk közt alig két centi marad, túl kevés. De mégsem veszi ezt észre senki sem rajtam kívül. Tényleg nem ismerik Edwardnak azt a részét, amilyen velem szokott lenni? Tényleg csak velem ilyen? Nem tudom, de úgy tűnik, most meg fogom tudni. Meg fogom látni, hogy hogy viselkedik a családjával és azt is, hogy hogy fog velem viselkedni a családja előtt, mert nyilván nem úgy hozott ide, mint a szeretőjét, hanem mint egy régi jó barátját. Ahogy egyre több időt töltöttem velük, rájöttem, hogy milyen jót tettem Edwarddal annak idején, amikor rávettem, hogy térjen vissza a családjához. Látom azt a harmóniát és idillt, ami nekem sosem adatott meg igazán. Büszke voltam rá, hogy így beilleszkedett és maga mögött hagyta a régi, lázadó korszakát. Két napja már velük vagyok, persze ez még korántsem sok idő és nem elég ahhoz, hogy ezeket mind biztosan ki tudjam jelenteni, de akkor is így látom a dolgokat. Viszont sajnálatos módon eljött az idő, amikor innom kell, mivel Vegasban még nem tudtam táplálkozni, mielőtt eljöttünk. És ebből nem akartam túl nagy problémát okozni. Ezért éjszaka, amikor a többiek szétszéledtek, és csak páran maradtunk a házban, elmentem vadászni. Természetesen nem állatra, de hívhatjuk így is a dolgot. Figyeltem, hogy ne Forksban támadjak, hanem Seattle-ben, mivel ott kevesebb feltűnést kelt egy eltűnés. És ha már itt vagyok oda kéne figyelnem arra is, hogy a Quileute-ekkel ne kerüljek különösebb összetűzésbe, de hát ez elég nehéz lesz, ezt már akkor tudtam, amikor idejöttem. De ez az élet rendje. Egy kis veszély itt, egy kis veszély ott. Igaz reménykedtem benne, hogy nem bukom le ilyen hamar, de ez nem jött össze. Nem messze a villától jártam, amikor meghallottam az egyik farkas vonyítását és hallottam, ahogy közelednek...