10.Fejezet – Wolfs

Sziasztok!

Először is mint ahogy említettem erősen úgy tűnik vasárnaponként hozom a frisst. Sajnálom, de így kicsit könnyebb nekem.
Szóval, amit most tervezek, azért lehet megfogtok kövezni, ez megint egy mellékszál, ami az eredeti ötletemben nem volt benne. De most mégis. Ez azt fogja jelenteni, hogy eléggé belepiszkálok a La Push-i témába. De nem kell aggódnia azoknak sem, akik nem szeretik annyira a farkasokat, ugyanis ez a kisebb kitérő nem szerves része a történetnek, így csak ebben és a következő fejezetben alkotnak központi témát, egyébként csak maximum említés céljából lesznek benne. ( Előreláthatólag)
Aki szereti, vagy csak kíváncsi rá, az hallgassa meg Taylor Swifttől az I Knew you were in trouble c. számot.
Remélem azért nem fojtotok meg ezért a kitérőért :D
Puszi
LilyV
xoxo
U.I.: Az idézet kicsit más szemszögű … Vagyis majd meg fogjátok érteni kinek a szemszögéből tettem ezt a fejezet elejére...

„Tudom, hogy részben az, amitől ennyire beindulok, amitől ennyire akarom őt, hogy veszélyes. Beleestem a rossz fiúba. Megőrülök azért, aki a bajt kever. Az alfa hímért, aki nem játszik szépen másokkal, és nem fogad el parancsokat senkitől.”
/Karen Marie Moning: Új nap virrad ( Tündérkrónikák 5)/

 

(Edward szemszöge)
Hallottam őket. Közelednek. Hatalmas mancsaik viszonylag halkan csapódnak a földbe. A sebességük megdöbbentő, még egy vámpír számára is. Hirtelen öntött el a félelem, pedig nem vagyok az az ijedős alkat. De egy erős vámpír ösztön késztet arra, hogy a félem öntse el a testem. Ugyanakkor egy másik érzés felül kerekedik ezen, még pedig az aggodalom. Az aggodalom ad erőt, hogy se perc alatt legyűrjem az ösztönös félelemem és a farkasok felé rohanjak. Úgy rohantam mintha az életem múlott volna rajta, hogy odaérjek. Talán ez így is volt, az életem egy jelentős része bizonyosan veszélyben van. És ez a része az életemnek, csak nyugodtan áll és várja a farkasok érkezését. Komolyan elgondolkodom rajta, hogy vajon tényleg ennyire élvezi a veszélyt, vagy csak azért veszélyezteti magát, hogy ne unatkozzon és ne éljen úgy, mint mindenki más? Nem tudom, de akármilyen őrültségeket is tesz, valahogy ez teszi érdekessé. Az, hogy a vámpír sosem tudja biztosan mi fog történni vele mellette. Sosem tudni, hogy esetleg valaki nem tör-e az életére. Ezek pedig mind olyan dolgok, amik érdekessé és izgalmassá teszik vele a létezést. Talán épp ezért szeretem őt jobban, mint a többieket. Azt hiszem épp ez az, ami vonzz benne, ami mindig is vonzott. A veszély és a biztonság érzése egyszerre …

(Bella szemszöge)
Értelmetlen lett volna menekülni, mikor jól tudom, hogy gyorsabbak, mint mi. Nagyon jól tudtam. De annak sem láttam értelmét, hogy akárcsak egy szemernyi félelem is legyen bennem. Ez itt a vámpírok területe, itt mi vagyunk előnyben. És ezt ők is pontosan tudják, ugyanis megállnak a semleges zónában. Viszont az eddig kisállatoktól és a széltől zajos erdőt az ő morgásuk zaja uralta és egy közeledő vámpír lépteinek hangja. Méghozzá Edwardé. Ennyi együtt töltött idő után tökéletesen meg tudtam állapítani, hogy milyen a lépteinek a zaja, amit még akkor is felismerek, ha a szél nem hozza felém az illatát. Azonban Ed olyasmit tett, amire nem számítottam. A farkasok és közém ugrott, védekező állásban. Ez pedig olyannyira meglepett, hogy jóformán köpni-nyelni nem tudtam. Idáig abban a tudatban éltem, hogy Edward tökéletesen tisztában van azzal, hogy maradéktalanul meg tudom magam védeni, épp ezért mindig is egyenrangúként kezeltük egymást. És most mégis elém ugrott, tudván, hogy én az emberi vértől erősebb vagyok és közel olyan gyors, mint ő. És mégis itt van, mégis véd. Ettől a lelkem egy része dühöngő, őrjöngő rabként rázta a láncait, hogy megmutassam meg tudom magam védeni, míg a másik felem örömtáncot járt, amiért még így is védelmezni akar. Mindig is azt hallottam mindenkitől, hogy milyen bonyolult teremtés vagyok, de igazán csak Edward közelében érzem magam és az érzéseimet bonyolultnak. Csupán az a probléma ezzel, hogy egyszerűen nem tudok kiigazodni magamon és ez tényleg őrjítő tud lenni. Most is az …
- Edward? - érintem meg vállát lágyan, amíg ő a farkasokra morog.
- Hátrálj! - mondja, szinte mint valami parancsot. Soha életemben nem hagytam, hogy bárki is irányítson, és ez most is így van. Nem hátrálok, nem is mozdulok. De figyelem az erdő zajait, mint mindig, ettől vagyok benne biztos, hogy közelednek a Cullen és a Denali család tagjai és alig 5 másodperc múlva már mögöttünk sorakoznak.
- Hagyd abba. - mondom lágy hangon, mivel ismerem annyira, hogy ez a gyenge pontja. Most mégsem mozdul, bár a morgást abbahagyja, izmai még mindig ugrása készen feszülnek. - Kérlek, fejezed be! - folytatom tovább, mert tudom, hogy hallgat rám. És igazam is lett, ugyanis pár pillanat múlva kiegyenesedik, már szemei még mindig fenyegetően sötétek, de már sokkal nyugodtabbnak fest, még ha nem is az … Mellé lépek, nem tűröm tovább, hogy gyengébbnek tituláljon magánál. - Oké, felfogtuk, ti vagytok itt a csúnya nagy farkasok, akik megölik a csúnya vámpírokat. De nem maradnátok kussban? Komolyan idegesítő a morgásotok. - szólok a farkasokra gúnyolódva, amitől pár pillanatig el hallgattak a döbbenettől. - Így sokkal jobb. - vigyorgok elégedetten, mire az élen álló hatalmas vörösesbarna farkas hangosan felmordul, míg a többi farkas kussban marad továbbra is. - Teszem fel te vagy az ifjú Black. Hümm, Jacob, igaz? A fiatal alfa. - erre a kijelentésemre újra elhalkult.
- Honnan tudod? - kérdezi döbbenten Edward.
- Vannak forrásaim. - válaszolok elégedetten mosolyogva.
- Még hozzá mindig pontosak és gyorsak. - hallom a hátuk mögül Laurent hangját.
- Te már csak tudod, amennyit kémkedtél utánam. - szólok hátra kissé fenyegető hangsúllyal.
- Azoknak az időknek vége.
- Ezért vagy még életben.
- Tudom. Különben nem próbálnék jópofizni a kis talpnyalóidnak sem.
- Nincsenek talpnyalóim!
- Ja, bocs, akkor nevezzük őket a gyerekeidnek?
- Teszek rá, hogy hogy nevezed őket, de nem a talpnyalóim! - vonok vállat. - De ezt később is megdumálhatjuk. - fordulok vissza a farkasok felé, akik még mindig némán ácsorognak a semleges területen. Amikor a nagy farkas, Jacob hátrébb vonult, egy bokorban átváltozott emberré és engem meglepetésként ért, mennyire hasonlít Ephraimra és Taha-Aki-ra.
- Ki vagy vérszopó? - kérdezi sziszegve. Furcsa, utoljára akkor láttam, amikor meghalt Sarah, az anyja …
- Naa, légy kissé tisztelettudóbb. És ne használjunk egymásra jelzőket kutyuli. - vigyorgok hamiskásan.
- Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Mindig is mondtam, hogy többet kellene tanulnotok, elpocsékoljátok a tehetségeteket, hogy ennyit foglalkoztok a vámpírokkal. - aztán Edwardra pillantottam. - Bízol bennem, ugye?
- Jobban, mint bárkiben. - válaszolja komolyan.
- Akkor bízz bennem, tudom, mit csinálok. - válaszolok és teszek pár lépést, míg be nem lépek közéjük a semleges zónába. De nem támadnak meg, sőt a falka tagjai lehajtott fejjel, meghunyászkodottan hátrálnak előlem.
- A francba is azt kérdeztem ki a fészkes fene vagy?! - fakad ki Jacob, a jobb kezét ökölbe szorítva áll, nem hátrál, de nem is lép közelebb.
- Mond csak Alfa, félsz? - lépek lassan felé. Látom a szemében a számára sokkoló félelemet. Azt a félelemet, amit még sosem érzett egy vámpír jelenlététől.
- Nem. - mondja remegő hangon, amin én már képtelen vagyok visszafogni a nevetésem.
- Hazudsz. - kezdek el körözni körülötte, mint oroszlán a zsákmánya körül. - Válaszolj! - mondom parancsoló hangon.
- I...igen. - válaszol kelletlenül.
- Na látod, megértjük mi egymást, Jacob. - mosolygok azzal a ragadozókra jellemző mosollyal, ami a zsákmányban azt az érzést kelti, hogy a következő pillanatban már holtan fekszik, szétmarcangolva.
- Ki vagy? - kérdezi újra, mintha csak ezt az egyetlen mondatot ismerné, amikor annyi más, érdekesebb kérdést is feltehetne. Nos mindegy. Már épp azon lennék, hogy válaszolok, amikor egy méltóságot követelő barnásszürke farkas ugrik elő a fák közül és elém lép, látom a szemét, és azonnal tudom ki ő. Egy régi falka alfája. Kecses, tiszteletet követelő, de mégis elém lép és fejét lehajtja, mint holmi meghajolás, amit én is viszonozok. A lehető legkecsesebben hajolok meg előtte, jelezve az egyenrangúságunkat. De amikor felemeli a fejét látom a szemén, hogy mosolyog, így én közvetlenül elé lépek és megsimogatom a füle tövét.
- Jó újra látni, Billy. - mosolygok rá.
- Billy? Apu? - néz a hatalmas farkasra Jacob, mintha szellemet látna. Erre a farkas egyetlen ugrással a 20 méterre lévő sűrűbb részbe veti magát, hogy ő is átváltozzon.
- Ejnye, Jacob, hát nem ismered fel a saját apádat? - csóválom a fejem.
- Nem az ő  hibája … azóta nem változtam át. - hallok egy mély hangot, ami ugyan jóval idősebb hangszínt öntött magára, de attól még Billy-é.
- Nem mondom, hogy ezzel megleptél volna. - mosolygok rá kicsit sajnálkozóan. Tudom, hogy nehéz időszakon van túl.
- Valaki végre elmagyarázná, hogy mi folyik itt?! És apu, te jársz!?
- Tudod fiam, farkas vagyok, még mindig … Így, hogy az y-kromoszóma újra feléledt bennem se perc alatt felépültem. - magyarázza Billy.
- És ki ő?
- Billy, szükség van rám? Vagy elmagyarázod nekik?
- Megoldom, Bella.
- Rendben. Akkor ha megbocsájtotok, én most visszavonulok.
- Meddig maradsz? - kérdi Billy.
- Még nem tudom. Ha elmegyek szólok. - vonok vállat.
- Valamikor nézz be hozzánk. A Vének hiányoltak.
- Rendben, majd megoldom. Oh, és amíg itt vagyok Seetle az én vadászterületem, de bármilyen vámpír beteszi a lábát, elintézem.
- Ugyanúgy fognak járőrözni.
- Gondoltam. De azért megpróbáltam. - majd vámpír kecsességemmel megfordultam és visszatértem a vámpírok területére. Látom Edward döbbenetét, és azt is, hogy nem fogja megkérdezni, hogy mi ez az egész, legalábbis nem a családja előtt. Ezt igazán értékelném, bár elég gázos lenne, ha ezek után tartanám a számat előttük …
- Ez mi volt? - kérdezi érdeklődve Carlisle.
- Ez tök baró! - nevet Emmett. - Hogyan? Én is akarooom! - mondja mint egy gyerek.
- Talán majd évszázadok múltával sikerül. - öltöm ki rá a nyelvem.
- Ez nem igazság! - durcázik.
- Megdolgoztam a kapcsolataimért. És hidd el nem volt valami szép munka.
- Kíváncsi vagyok hogy érted ezt el. - néz érdeklődve Emmett, szemei tenyérnyire tágulnak.
- Na jó, benne vagyok egy újabb mesedélutánban. - sóhajtok fel lemondóan.
- Király! Nyomás! - rohan vissza Emmett a villába nevetve, míg a többiek fejüket csóválva követik. Én viszont visszanézek a rezervátum felé és még látom azt a hatalmas vörösesbarna farkast, ahogy körözget és nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen. Szegény Jacob össze van zavarodva és ahogy látom a szemeit, az a kisfiú jut eszembe, akit Sarah halála után láttam, azokkal a hatalmas, érdeklődő, szeretettel teljes szemekkel. Valamiért mindig az a kisfiú jut eszembe, talán csak azért, mert akkor éreztem egyetlen egyszer úgy, hogy milyen jó lenne, ha lehetne gyermekem. Persze volt időm hozzászokni, hogy sosem leszek anya, de akkor, abban a pár hétben komolyan vágytam rá.
- Menj haza. - mondom halkan, a farkasra nézve. Pár pillanatig civódik, de aztán eleget tesz a kérésemnek és gyorsan megindul a part felé, ahogy a tábortüzeket szokták tartani.
- Bella, biztos, hogy el akarod magyarázni, ami történt? - kérdezi Edward lágy hangon.
- Nem, nem akarom, de ezután a játszma után kénytelen leszek. - nézek kitisztult, aranybarna szemébe.
- Megbántad hogy idejöttél?
- Nem, egyenlőre még nem. - mosolygok rá.
- Ennek igazán örülök.
- Egyébként nem kéne kicsit nagyobb távolságot tartanunk? Úgy értem valakinek feltűnhet, hogy sokat vagyunk együtt.
- Tudod, hogy szakítani akarok Tanyaval.
- De gondolom nem úgy, hogy folyton velem vagy.
- Ezt a kérdést még nem oldottam meg. De hogy őszinte legyek szívesebben vagyok veled.
- Velem? Az örök bajkeverővel? Mellettem aztán nem igazán van nyugalom és idill, mint a családodnál.
- Tisztában vagyok vele. Erre már ennyi idő után rájöttem.
- Emlékszel még arra, amikor elutaztunk Rómába?
- Hogyne. A Volturi katonák azonnal kiszúrtak minket. És ketten intéztük el őket. Izgalmas volt.
- És veszélyes. - emlékeztetem.
- Jó mesterem volt - mosolyog féloldalasan és magához ránt.
- Köszönöm. De attól még nem vagy komplett. A végén még arra kell következtetnem, hogy elrontottalak.
- Ne aggódj előtte sem voltam jobb. Tudod elszöktem itthonról meg ilyesmik.
- Hidd el ez semmi ahhoz, amiket én tettem.
- Elhiszem, de ettől még élvezek veled lenni.
- Szerencséd, hogy nem Emmett vagyok és nem teszek mindenre perverz megállapítást.
- Végül is, ha úgy vesszük …
- Oké, akkor Emmett rontott el, nem én. - fújom ki megkönnyebbülést játszva.
- Biztos vagy benne?
- Nem. De igazából mindegy.
- Mindig is veszélyes létezést akartam, izgalmakat, kalandokat. Úgy akartam és akarok élni, mint te. - mondja halkan, fátyolos hangon, mintha csak magának beszélne.
- Hidd el, nem tudod miről beszélsz. Ne érts félre, szeretek így élni, de néha szeretnék egy kis ... nyugalmat. - sóhajtok fel és kibújok az öleléséből. - De menjünk, mert azt hiszik megszöktünk. - rohanok a ház felé, Edward pedig hamar beér, és együtt megyünk vissza.