Prologue - Everything starts

Sziasztok!

Jajj végre elkészültem a bevezető résszel. Már jó ideje nem írtam ilyen kezdő részt, és hogy őszinte legyek ez a legkritikusabb része számomra egy történetnek. Tudjátok az alaphelyzet meg ilyesmik... Hát én mindent beleadtam, tudom nem ez lesz a legjobb része a történetnek – sosem az … - de azért megpróbáltam feldobni, viccessé tenni.
Tudom, szoktam számokat írni egy-egy fejezet elejére, de most nézzétek el nekem, hogy ehhez nem tudok egyet sem …
Remélem azért tetszeni fog nektek!
Puszi<3

xoxo

 

„Nem a hideg, kevély világnak,
Neked szántam regényemet.
Bár adhatnék a hű barátnak
Ennél méltóbb hűség-jelet,
Méltó hozzád, szép, tiszta lélek,
Te szárnyaló és egyszerű,
Kiben költői álmok élnek,
S álmában élet van s derű.
Vedd elfogult kezedbe kérlek,
Pár tarka fejezet csupán,
Van köztük bús is, van vidám is ...”
/Puskin - Anyegin/

 

(Edward szemszöge)
Minden olyan váratlanul történt, olyan változások bukkantak fel a létezésemben, amit nehéz volt elhinni. De kezdjük az elején. Minden megszokottan kezdődött, egy megszokott hétköznapon. A testvéreimmel iskolába igyekeztünk. Beilleszkedtünk az emberek életébe, felvettük a rendes emberek álcáját, mint eddig mindig. Néha már kissé unalmas, főleg hogy már lassan száz éve ez a megszokott ritmus. Egyik iskolából ki, a másikba be, néha egy kis változatosságért valami könnyebb munka. És ennyi. Legalábbis ennyi volt a létezésem addig a napig. Ahogy beértünk az iskolába a diákok mind az új diákok érkezéséről beszéltek. Három lány és egy fiú érkezéséről. Persze ez minket is eléggé érdekelt, hiszen azokból, amiket hallottunk, miszerint őket is ugyanúgy „örökbe fogadták” mint minket, kissé gyanakodva füleltünk minden apróságra, hogy esetleg ők is vámpírok-e, mint mi. Az ebédszünetben is épp erről beszéltünk, persze gondosan figyelve rá, hogy a körülöttünk lévő diákok ne halljanak olyasmit is, amit nem kéne …
- Jajj, most komolyan ennyire paráltok attól, hogy idejön három csaj meg egy srác? Ugyan már, mindegyiknek ellátom majd a baját. - dörzsöli Emmett a kezét és úgy mosolyog, mintha előre megkapta volna a karácsonyi ajándékát.
- Mackóm, kérlek most ne viccelődj ilyesmin. - dorgálja meg őt Rosalie. - Ez most komoly dolog, mi van, ha ők nem olyanok, mint mi? Mi van, ha nem vegák?
- Ugyan cica, miért akarnának suliba járni, ha nem vegák? - teszi fel a legkézenfekvőbb kérdést Emm.
- Bármi megtörténhet bátyó. - szól bele Alice.- Bár tény, hogy vegák. Volt egy látomásom bioszon. Nem tudtam meg belőle semmit, csak láttam őket és azt is, hogy az idősebbik férfi Carlisle-al beszélget.
- Miről beszélgetnek? - kérdezem érdeklődve.
- Hogy itt maradnak, és hogy ez nem zavar-e minket meg ilyesmik, tudjátok, a megszokott dolgok … És valamilyen segítséget kért az a férfi, de ott megszakadt a látomásom. szóval nem tudom, hogy miben várja a segítségünket. - felel kis húgom.
- Nézzük már pozitívan a dolgokat! Legalább Eddie-nek lesz kik között válogatni. - vigyorog idétlenül bátyánk, mire én válaszul csak a szememet forgatom.
- Szinte már vártam egy ehhez hasonló megjegyzést. - morgolódom.
- Most miért? Mondjátok, hogy nincs igazam. Tudjátok, a nagy számok törvénye … Több közül nagyobb eséllyel van megfelelő … - ezzel a kijelentével magára vonta felesége haragját, amihez Alice-é is párosult.
- Tesó, most nem lennék a helyedben. - mosolygok rá elégedetten.
- Ne mááár. Lányok, nem úgy gondoltam. - biggyeszti le a száját könyörögve a nagy mackó.
- Ez nem volt szép Emmett! Nagyon nem! - dühöng Rose.
- De én nem úgy értetem bébi. - mereszt rá hatalmas szemeket.
- Na jó, én nem mondok semmit. - mondja sejtelmesen Alice. Dühe olyan hirtelen szívódott fel, mintha ott sem lett volna.
- Alice? - néz rá kíváncsian Jazz. Épp felesége érzelmeit próbálja kisilabizálni, figyelem a gondolataiban az elemzést, miszerint Alice valami miatt nagyon várja azokat a vámpírokat, valami jó fog történni, ugyanakkor van ott valami más is … bizonytalanság? Nem értem, hogy mi bizonytalanítja el? Nem értem, de nem csak én, Jasper sem. A nők már csak ilyenek. És mi egyszerűen képtelenek vagyunk megérteni őket. Teljességgel képtelen hadművelet lenne, erre már mi is rájöttünk a hosszú évek alatt.
- Na jó, annyit elmondok, hogy az egyik csaj felkelti majd a mi Edwardunk figyelmét. - vigyorog Alice. Én meg úgy nézek rá, mint akinek elment az esze. Már nem azért, nem vagyok meleg, csak éppen nem hinném, hogy találok még egy olyan nőt, akire tudnék nőként gondolni. Főleg, hogy még mindig nem felejtettem el, őt. Sosem fogom. Talán épp ezért nem is találtam magamnak senkit, mert még magam elől is eltitkoltam, hogy többet érzek iránta. Nem Edward! Fejezd be! Szólok gondolatban magamra és próbálok nem ezen gondolkodni. Nincs semmi szükségem egy nőre, aki megbonyolítja a megszokott, nyugis és teljes létezésemet. Nem értem, hogy miért nem lehet felfogni, hogy nekem jó így? Miért nem értik, hogy én boldog vagyok így? Teljesnek érzem magam egyedül is. Mivel az ebédszünet és az étel piszkálására fenntartott idő szépen lassan elfogyott, így mi is mentünk az óráinkra. Emmnek és Rose-nak ez a végzős éve, míg mi hárman egy évvel alattuk jártunk, hogy ne legyünk még ennél is feltűnőbbek. Nekem most éppen kémiám volt, ahova szerencsére egyedül járok, így teljes nyugalomban és magányomban folytathattam tovább az elmefuttatásomat. Senki sem zavart meg. Nyugodtan elemezgethettem magamban, közbe azért figyeltem testvéreim gondolatát. Alice máris egy bevásárló körutat tervezgetett az ideköltöző vámpírokkal. Jasper azon töprengett hogy lepje meg Alice-t, hogy az ne sejtsen semmit. Rosalie kijelentette, hogy Emmett nem érhet hozzá, amiatt a kijelenés miatt. Emmett persze próbálja megpuhítani nejét. Kíváncsi vagyok meddig bírják. Két napig? Háromig? Kíváncsi vagyok. De erre még várhatok egy kicsit. Miután mindent lerendeztem magamban kémián és túléltem egy angolt is Alice-ékkel. Ami egyébként egész viccesre sikerült, főleg hogy az egyik osztálytárunk bealudt az órán és a tanár még csak észre sem vette. És akkor még nem is beszéltünk a nagy was ist dasról*, hogy Emmett és Rose meddig bírják. Jazzel fogadtunk is rájuk, én jóhiszeműen azt mondtam három napig tartják a duzzogást, de Jasper úgy gondolta két napig sem bírják ki … ezek után hazamentünk, ahol csak Esme szorgoskodott a konyhában az árvaházi gyerkőcöknek valami finomságon. Mosolyogva, anyáskodóan üdvözölt minket és türelmesen hallgatta, a mai napi érdekesebb részeit. Majd Jasper és Alice elfoglalták magukat, vagy mondhatnám inkább úgy, hogy egymást... Emmett Rose után koslatott, míg én nagy unalmamban segítettem Esmenek sütni. Igaz nem mozgok otthonosan a konyhában és igazából hidegen hagy a sütés is, de jobb híján ez is megteszi. Miután kereken tíz tepsi megsült Esme feldíszítette az aprócska sütiket, de ebben én már nem segédkeztem, inkább a zongorához ültem és zenével próbáltam elütni az időt … sikeresen. Carlisle este 11-kor ért haza. Üdvözölte feleségét és a mai napról beszélgettek, csendesen, de mind hallhattuk. Ebben a házban, ennyi vámpír közt lehetetlen bármit is eltitkolni. Épp ezért ahogy Carlisle kiejtette a száján azt a szót, hogy családi megbeszélés már mentünk is az étkezőbe. Kényelmes emberi tempóban cammogtam, így mire odaértem Rose és Emmett már ott voltak, míg Jasper és Alice abban a másodpercben léptek be a bejárati ajtón. Érdekes, észre sem vettem, hogy elmentek itthonról … Mondjuk várható volt, hogy elvonulnak kicsit kettesben. Alice meg valószínűleg előre látta, hogy családi megbeszélés lesz.
- Miről van szó Carlisle? - kérdezem érdeklődve.
- Emlékeztek még, hogy meséltem egy régi barátomról, akivel még a Volturinál ismerkedtem meg.
- A másik vegára? - kérdezi Emmett.
- Igen. Eleazar. - erősíti meg Carlisle. De én már előre hallom a gondolataiban, hogy mi az egész családi „teadélután” témája és célja...
- Persze, emlékszünk. - mosolyog rá Alice. Miért van olyan érzésem, hogy ő is tudja, mire akar nevelőapánk kilyukadni? Na jó ez csak költői kérdés volt …
- Ma délután felhívott és szólt, hogy ideköltöznek. - jelenti be a többiek számára még új információt.
- És teszem fel Eleazarnak van négy fogadott gyereke. - lát át rögtön a szitán Jasper, a megszokott stratéga énjével …
- Igen, van négy fogadott gyereke. Tanya, Kate, Irina és Irina párja Laurent. - helyesel Carlisle. - És persze Carmen, a felesége.
- Hogyhogy ideköltöznek? Tök véletlenül, vagy direkt most, hogy itt vagyunk? - kérdezi kissé barátságtalanul Rosalie. Nos igen, ő nem rajong az újításokért.
- Csupán régen találkoztunk már. - von vállat apánk a megszokott komolyságával. - És szeretné a segítségeteket kérni.
- A segítségünket? Mégis miben? - kérdezi érdeklődve Emmett, ugyanis erre még nem találtunk választ.
- Tudnotok kell, hogy Carmennel Volterraban ismerkedtek meg, míg a három, lány hozzájuk csapódott, már vegaként, így sosem kellett egyiküket sem átsegíteniük a vérszomjon. Viszont Laurent … Ő ember véren táplálkozott hosszú ideig, egy éve kezdett áttérni állatvérre és ez lesz neki az első iskolája....
- Vagyis figyelnünk kéne rá, hogy ne legyen gáz? - kérdezi a lényeget Jasper.
- Pontosan. - helyesel Carlisle.
- Remek, ez volt minden vágyam. - morgolódik Rosalie.
- Ugyan Rose bébi, ne légy már ilyen. - szól behízelgő hangon Emmett.
- Te csak ne szólj egy szót se! - vág vissza nyugodt hangon.
- Rosalie. - szól rá anyáskodó dorgálással Esme.
- Bocsánat. - motyogja nővérem.
- Számíthatok rátok? - kérdi apánk, de nincs rá semmi szükségünk, nyilván segíteni fogunk nekik.
- Persze, számíthatsz ránk. - vigyorog Emmett, az ujjait hajlítgatva.
- Köszönöm. - mondja hálásan. Ezzel lezárva ezt az egész beszélgetést, ugyanakkor egyikünk sem mozdul, hajnalig beszélgetünk, Emmett folyton folyvást tovább piszkál azzal, hogy jó lenne már találnom egy nőt, hogy ne legyek már ilyen vaskalapos … 

*Was ist das - úgy gondoltam mi is eleget használjuk (vagy csak itt?) szóval ha esetleg valaki nem tudná, úgy kell érteni, hogy kérdés, persze tükör fordításban mást jelentene, de mi így használjuk.