Novellák :D

Sziasztok! 

A szavazásról tömören: 

A blogon összesen 33 szavazat érkezett és 96% a novellákra szavazott, illetve  főblogon is volt 5 ember, aki vette a fáradtságot és szavazott, hogy legyenek novellák. Így kétség sem fér hozzá, hogy lesznek. Próbálom ezeket is hetente feltenni. Az első valószínűleg következő hét közepe körül kerül majd fel. Remélem a novellákat is épp úgy fogjátok majd szeretni, mint magát a történetet. 

Köszönöm mindenkinek, aki szavazott! 

puszi.

LilyV 

Epilógus – Happy Ending

Sziasztok!
Tudom hogy ez csak egy rövid szösszenete lett, de nem tudtam hogy vagy mint fejezzem be, hogy milyen legyen az epilógus. Hogy őszinte legyek nincs benne valami nagy gyakorlatom …
Remélem azért méltó befejező része lesz ez a történetnek.
Akit érdekel, vagy szereti, az hallgassa meg Avril Lavigne-től az Innocence c. számot.
Puszi:
LilyV
xoxo

 

Ha boldog leszel majd egyszer, tudd, hogy az vagy, s ne szégyelld bevallani ezt a nagyon is tiszteletre érdemes állapotot.
Henry de Montherlant

 

(5 évvel később)

Azt mondják az élet hullámvölgyekből áll. Egyszer fent, máskor lent. Hosszú évszázadokon keresztül voltam mélyen, amíg Edward szárnyakat nem adott nekem a boldogság felé vezető úthoz. Igaz az út nem volt könnyű, de minden szenvedést megért. Mind kilábaltunk a Volturi végéből – ami megjegyzem nem volt nehéz – és családdá kellett kovácsolódnunk. A Cullen családnak elég nehézkesen ment elfogadni, hogy Jane és Alec az én gyerekeim, ahogy azt is, hogy Caius még nem került pokolra, azt hiszem ezt én viseltem a legnehezebben. A Cullen családnak, meg kellett szoknia, hogy mi ember vért iszunk, ahogy nekünk is, hogy időnként huzamosabb ideig kell donorvéren élnünk. De semmi sem lett volna elég nagy ár azért a boldogságért, amit most érzek. Persze nem azt mondom, hogy minden mindig csodálatos, mert ez nem így van. Néha veszekszünk és vannak pillanatok, amikor olyan messzire futnék, amennyire csak lehet. De ez normális, azt hiszem. Furcsa dolog ezeken a dolgokon gondolkodni.
- Héé, min gondolkodtál el ennyire? - nyom egy csókot Edward az ajkaimra, amikor lehuppan mellém a kanapéra.
- Semmi érdekesen. - válaszolom mosolyogva és hozzábújok.
- Ha nem lenne olyan érdekes, akkor a tv-t néznéd.
- Csak eszembe jutott, hogy hogy jutottunk el idáig.
- Úgy érted Esme szigetére? Tudod felszálltunk Seattle-ben egy repülőre, majd leszálltunk Rioban és …
- Hahaha. Most hülyéztél le virágnyelven. - játszom a sértődöttet.
- Ééén? Dehogyis! - ránt magához.
- Oh, pedig én úgy hallottam.
- Azt hihetném, hogy vámpír létedre bajok vannak a hallásoddal.
- Szóval már süket is vagyok? Na szép mondhatom.
- Miért ilyen morgós ma velem, Mrs Cullen?
- Mert Mr Cullen két teljes órára magamra hagyott. - bokszolok a karjába.
- Nem értem hogy élhetted túl szerény személyem, ilyen tartós hiányát?
- Mit ne mondjak, meg kellett szenvednem az életben maradásért.
- Micsoda szörnyűség!
- Igen, igen rettenetes volt. - mosolyodom el, majd egy lágy csókot nyomok az ajkaira és elhelyezkedem ölelő karjai között. Nem figyeltem az időt, vagy a tv-ben leadott filmet, csak élveztem a nyugalmat és a teljesség érzését, amit a karjaiban éreztem. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, amikor megszólalt.
- Gondolkodtál rajta, hogy mit veszünk Jane-nek és Alec-nek a születésnapjukra?
- Igen. - válaszoltam. - Jane említette, még mikor végeztünk a Volturival, hogy látott egy festményt rólam, Caiusnál. Szóval megkértem Caiust, hogy mondja el, hol van. Úgy gondolom örülne egy festménynek, amin az egész család rajta lesz. Mit gondolsz? - pillantok fel szemeibe.
- Remek ötlet Édesem. - mosolyog.
- Igen, már korábban is eszembe juthatott volna. Viszont Alec ajándékára nincs még tippem se.
- Eléggé összemelegedtek mostanában Kate-tel …
- Szóval valami páros ajándékra gondolsz?
- Mondjuk egy két főre szóló világ körüli út? Azt hiszem Alec sem akarna mást, mint elszakadnia a kíváncsi fülektől. Egy világ körüli út, épp elég hosszú, hogy jobban megismerjék egymást és több időt lehessenek kettesben.
- Hümm, igazad lehet. Biztos örülne egy kis távolságnak. - nevettem fel végül.
- Tudod én minek örülnék éppen? - néz rám elég sokatmondó tekintettel.
- Na hadd halljam. - mosolyodom el.
- Éjszakai fürdőzésnek a vízesésnél.
- Én benne vagyok, de előtte még van itt egy elég fontos kérdés. - veszem el az asztalról a laptopom. - Rose-ék jönnek majd 2 hónap múlva, és nem tudtam dönteni, melyik ágynak örülnének jobban.... - mutatom meg a két képet.
- Húú, szerintem mindegy. Én sem emlékeznék arra, hogy milyen ágy volt a szobában, ha nem lenne vámpír memóriám.
- Köszi, ezzel most sokat segítettél. - csóváltam mosolyogva a fejem és végül megrendeltem az egyik ágyat csak úgy találomra. És nem maradt más, csak élvezni a maradék pár napunkat távol mindentől és mindenkitől, egy lakatlan szigeten, ahol csak mi ketten vagyunk...

Díj *-*

Sziasztok! 
Újabb díjat kaptam, a Libster Award-ot, amit már többször ki is tettem, ezért úgy gondolom, még egyszer nem teszem ki ...
De nagyon szépen köszönöm szépen a díjat Dominak!
puszi:
LilyV
xoxo

A blog sorsa ...

Sziasztok! 

Mint ahogy azt drága Miniem is észrevételezte, a blogom már igen csak a végét járja. A következő az utolsó fejezet lesz. Na és akkor most jön, az a bizonyos DE … volt egy-két olvasóm, akik kifejezték érdeklődésüket Edward és Bella megismerkedésével kapcsolatban. Én pedig nem szeretnék senkit sem kétségek között hagyni, vagyis írnék egy 2-3 részből álló novellacsokrot a megismerkedésükről és a közös múltjuk kezdeti részéről. Bár még nem igen állt össze bennem ez a darabkája a történetnek, de ettől függetlenül szívesen megírnám. Ha ti is ezt szeretnétek, épp ezért indítok egy szavazást, hogy tudjam, ti mit is szeretnétek. :D 

A szavazás SZEPTEMBER 1-JÉN zárul le. 

puszi:

LilyV 

28.Fejezet – My children

Sziasztok!
Húhh tudom, hosszú ideje nem jelentkeztem már, de a nyaralás is elhúzódott kicsit és őszintén szóval elég nehezen sikerült megírnom ezt a részt :/
De azért csak összehoztam, bár valahogy nem az igazi, de akárhogy keresem, mit javítsak rajta, egyszerűen nem találom … szóval kifejezetten örülnék néhány kritikának :)
Aki szeretne zenét hallgatni, annak ajánlom Miley Cyrus-tól a The Climb c. számot.
Élvezzétek ki ezt a maradék 3 hetet! :D
Puszi:
LilyV
xoxo

 

Megbánást kellene éreznem. Ehelyett szörnyűséges elégedettség söpör végig rajtam, mint a tűz. Nyertem. Ez a győzelem, bármilyen áron is csikartuk ki, édes.
/Libba Bray – Az az édes, távoli harang/

 

A Volterra felől áradó füsttel elszállt a hosszú évek szenvedése, a fájdalom, amit mindig is éreztem. Az a súlyos szikla legördült a szívemről és olyan szabaddá váltam, mint egy madár. De mégis most jön a legnehezebb rész, el kell mesélnem a gyerekeimnek, hogy még élek, meg kell értetnem velük, hogy én vagyok az anyjuk. Ezerszer inkább küzdenék meg az egész Volturival újra, minthogy felszakítsam a régi sebeiket vagy felnyissam a szemüket, hogy az apjuk eltiltott tőlük. Tudniuk kell, hogy bár sosem voltam szent, mégis mennyire szerettem őket, és mennyire szenvedtem, mikor megtudtam, hogy meghaltak. Mindenki azt hiszi, a fájdalomba nem lehet belehalni, de ez nem igaz. Nézem a Volterraból áradó hatalmas füstfelhőt, miközben a többiek már örömködnek a győzelmünk miatt. Boldognak kéne lennem, hiszen bosszút álltam, de most inkább nyugtalan vagyok, mint boldog, még annyi mindent el kell intéznem, hogy nem tudtam magam átadni a megkönnyebbülésnek és a boldogságnak. Az első nem kis feladat mindjárt az volt, hogy lerázzam magamról a többi vámpírt, akik most épp az új rendszerüket dolgozzák ki, és azt akarják, hogy én is segítsek. De engem  hidegen hagy ez az egész, nekem ott van Vegas, ahol én irányítom a vámpírokat, ahol az én szabályaim élnek. Akkor miért kéne ebbe bele szólnom? De csak nem hagytak békén, pedig az időm vészesen fogyott. Így végül kompromisszumot kötöttem, miszerint először hazamegyek a családomhoz és majd utána segítek nekik. De ezután gyorsan elküldtem a vámpírjaimat, ezzel jelentősen csökkentve az itt lévők számát. Majd felkaptam egy sporttáskát, és én is útnak indultam, ahhoz a kis házhoz, Milánótól alig 4 kilométerre, ahova Charlotte-ék a gyerekeimet vitték. Miközben útnak eredtem, elővettem a telefonom és rámentem az első gyors hívómra, Edwardra, aki azonnal fel is vette.
- Kicsim – szólt bele aggódva.
- Szia Drágám. - szóltam bele mosolyogva. - Minden oké, már vége van.
- Tényleg? - szól bele vidám, reménykedő hangon.
- Még szép! Még három nap, és otthon leszek, veled.
- Nem sérültél meg? A gyerekeid is jól vannak?
- Igen, igen. - nevetek fel. - Alig várom, hogy végre hazaérjek, de még a nagyja hátra van, a gyerekeimnek még meg kell tudniuk, hogy én vagyok az anyjuk. És fogalmam sincs mégis hogy fogják fogadni. - sóhajtottam fel lemondóan, mire ő készségesen kezdett biztatni, ahogy egy remek pár teszi. A szavai erőt öntöttek belém és bátorságot. Az örökkévalóságig elhallgattam volna, ahogy beszél hozzám, de ügyelnem kellett rá, hogy ne csússzak ki az időből. Így kinyomtam a mobilom, és egy terebélyes fa árnyékába húzódtam a felkelő nap sugarai elől. Mély levegőt vettem és kissé undorodva széthúzom a sporttáska cipzárját, hogy kipakoljam a bűzlő tartalmát. Bár nem akartam ezt tenni, jól tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy a gyermekeim megszeressenek. Az apjuk vallomása. Emlékszem, ahogy testének apró maradványait a tűz mellé tettem, egyik vámpír sem kérdőjelezte meg, mert naivan hittek a szavamban. Pedig épp ezért küldték őket, hogy bizonyságot szerezzenek a szavaim valóságáról. Úgy tűnik elég meggyőző voltam a gyűlöletemmel kapcsolatban, amikor megölettem Arot és ahogy megkínoztam Caiust. Miután apró darabokra szaggattam a testét egyikük sem kételkedett benne, hogy hamuként akarom látni. Amint kimentek a szobából én összeszedtem a darabjait és ebbe a táskába rejtettem, amit ledobtam az ablakból, hogy mikor elhagyjuk a kastélyt összeszedjem és elég távol tudjam a vámpíroktól, akik éreznék a belőle áradó bomló test orrfacsaró bűzét. Ha valamiben, hát a tervezésben jó vagyok ez egyszer biztos. Mint egy kirakós darabkáit raktam ki a testét a füvön. Utáltam az egészet, de mégis gyakorlottan hívtam elő a képességem. Nem okozott már különösebb nehézséget, még így sem, hogy legszívesebben a pokolban látnám viszont … Mégis megkönnyebbültem, amikor feléledt. A teste összerándult, a szemei gyanakvóan jártak ide-oda és a rettegés kiült az arcára. Akármilyen mocskosul hangzik élveztem, hogy így látom, és azt is, ahogy oltalomért hozzám bújik. Nem öleltem magamhoz, nem dédelgettem, nyugtatgattam őt, ahogy másokat szoktam ilyenkor, csak hagytam, hogy öleljen, ez is több, mint amennyit megtennék érte. Mikor összeszedte magát és már egyáltalán nem hatott rá a képességem, így egy idő után, nagyjából 3 órával később, újra önmaga volt. Kissé megzavarodhattam, mert örültem neki.
- Mit csináltál velem? - kérdezi rekedt hangon.
- Feltámasztottalak. - válaszoltam érzéstelenül.
- Nem tudom, hogy köszönetet mondjak, vagy ne, mert ha jól emlékszem te is öltél meg.
- Máshogy nem tudtam volna megoldani, talán nem is akartam. - vonok vállat.
- Miért tetted?
- A gyerekeinknél nem lenne előnyös, ha tudják, hogy megöltelek, márpedig egyszer úgyis megtudták volna.
- Szóval meg sem próbálod lehitetni velem, hogy nélkülem unalmas lett volna az életed? - nevet fel jókedvűen. - Micsoda csapás!
- Ugyan, túléled.
- És most mik a terveid?
- Most szépen elmeséled a gyerekeinknek a történetünket, hogy hazudtál nekik rólam.
- Miért tenném? - kérdezi fennhéjázva, így újra kivetem rá a képességem.
- Mert azt akarom. Ezért is hoztalak vissza. Kénytelen vagy azt tenni, amit akarok.
- Várható volt, hogy neked is jó valamiért, hogy felélesztettél.
- Igazad van, várható volt. Simán el tudnám tusolni, hogy én öltelek meg. És ha te tudtál ennyi éven keresztül hazudni nekik, hidd el nekem is menne.
- Nem kételkedem benned.
- Baró. De csak hogy tudd, Caius Volturi odaveszett a csatában, vagyis új személy azonosságot kell majd felvenned és ügyelni rá, hogy ne ismerjenek fel.
- Magamtól is gondoltam.
- Remek, akkor indulhatunk is.
- Szomjas vagyok.
-Tudom, a közelben van egy kis falu, ott vadászunk. - zártam le a beszélgetésünket és egymás mellett elindultunk a falu felé. Átengedtem neki az első embert, akit találtunk, de én is levadásztam egyet. De neki nem volt elég egyet, nem róttam fel neki, hiszen tudtam, hogy mennyire kimerítő a feltámadás, így is egész jót bírja az átlaghoz képest. Egy szót sem szóltunk egymáshoz az út alatt, míg a kis kunyhóhoz értünk. Éreztem Charlotte-k és a gyerekeim illatát, és megkönnyebbülés és elégedettség töltött el. Végre eljutottam idáig. Caius ment be elsőként a kunyhóban, ahol a gyerekeim egy régi kanapén ültek, leláncolt kezekkel és folyamatos megfigyelés alatt, bár Zafrina koncentrációja volt a legkézzelfoghatóbb a levegőben.
- Bella. - szólt megkönnyebbülten Charlotte.
- Ő mit keres itt? - sziszegi Peter Caiusra nézve. - Meg kellett volna halnia a többiekkel együtt.
- Zafrina, köszönöm szépen, a segítséged. - nézek rá hálásan, ezzel jelezve, hogy ennyi épp elég volt.
- Ennyit megtehettem érted, ha már megnyerted nekünk a háborút. - pattan fel. - De akkor vissza is megyek a klánomhoz. Minden jót!
- Nektek is. - viszonozom a jókívánságát, mielőtt még elrohanna.
- Kérdeztem valamit, Bella, miért nem ölted meg? - tér vissza az eredeti kérdésre Peter, Caiusra mutatva.
- Tudod, hogy nem tehettem.
- Már miért ne tehetted volna?
- Ő az apjuk. - mondom, mintha ez mindenre mentség lenne.
- Tudom, de ez nem menti fel őt az alól, hogy Volturi.
- Jó, oké, Peter. De nektek nem is kell róla tudnotok, én csempésztem ki. És azt teszi, amit mondok neki, ha akarom. Tudok rá felügyelni. - mondom határozottan.
- Remek, és miért vagy benne olyan biztos?
- Peter, kérlek nyugodj meg, Bella tudja mit csinál. - nyugtatja meg a párja.
- Mi lesz, ha rájönnek, hogy megmentetted? - folytatja tovább a kihallgatásomat Peter.
- Nem fognak rájönni, mert Caius meghúzza magát, igazam van? - néztem az említettre.
- Nem lehet neked ellenállni. - mondja behízelgő hangon, amitől még a hátamon lévő szőr is égnek áll.
- Feltámasztottad? - kérdezi gyanakodva Peter.
- Igen. - bólintok. - Köszönöm a segítségeteket, de most már rendben leszünk. Menjetek, ünnepeljétek meg a győzelmünket. - nem kellett kétszer mondanom, Charlotte megölelt, mielőtt elmentek volna, de nem mondtak semmit. Felesleges lett volna, úgyis találkozunk még valamikor az örökkévalóságban. Ezek után viszont a figyelmemet teljes egészében a gyermekeimre irányítottam, a szemükben kavargó kérdésekre.
- Apa, mi történt? - kérdezi lányunk.
- A Volturi elesett. Rajtunk kívül valószínűleg mindenki meghalt. - válaszol mindenféle érzésektől mentesen.
- Ki ez a nő? - fojtatja a kérdezősködést a fiunk.
- Ez egy elég hosszú történet lesz. - sóhajt fel apjuk fáradtan.
- Úgy tűnik, ráérünk. - mondja lányunk egykedvűen.
- Igazuk van, Caius, szóval kezdj bele. - szólalok meg én is, és a gyerekeinkhez lépek, hogy kiszabadítsam őket a láncok fogságából bár ők, maguk is ki tudnák magukat szabadítani.
- Rendben. - egyezik bele kelletlenül. - Emlékeztek, hogy mit meséltem, édesanyátokról?
- Hogy belehalt a szülésbe. - vágja rá türelmetlenül a fiú.
- Nem mondtam el róla mindent. És a születésetek körülményéről sem. Abban a korban az orvostudomány még nem volt ilyen fejlett, sőt sok tévhit is keringett a gyógyítás különféle módszereiről. Mikor a bábaasszony megerősített anyátok megérzését, miszerint terhes, már akkor figyelmeztette minket a bába, hogy a megszokottaknál jobban oda kell figyelnünk, bár nem tudta megállapítani, hogy ketten vagytok. Akkoriban olyan ritkák voltak az ikrek, mint a fehér holló. Mikor elérkezett a szülés ideje és megszülettél, azt hittük halott vagy. - pillant lányunkra. - Nem sírtál fel és a bába azonnal elvitetett téged, amikor kiderült, hogy anyátok tovább vajúdik és nem vagy egyedül. Az egyetlen remény az maradt, hogy legalább a másik baba túl éli. De te sem sírtál fel. Mindketten összeroppantunk, hogy két halott babánk született. - miközben Caius mesél, érzem, hogy hogy szorul össze a már rég nem dobogó szívem az emlékek miatt, de azt is hallom, hogy Caius hangja hogy válik egyre gyengébbé. - Anyátok csak sírt és sírt, nem fogadott el semmilyen segítséget, nem volt hajlandó enni sem, míg nem elaludt, vagyis azt hittem, míg a gyógyító, azt nem mondta, hogy kómába esett. Így már nem hallhatta, amikor ti felsírtok a másik szobában. Az esélye, hogy felébredjen a kómából csekély volt, míg nem egy nap az orvos elvitte tőlünk, egy ispotályba. Néha meglátogathattam, de nem változott semmi az állapotában, míg egy nap, két hónappal a születésetek után, megjelent egy gyógyító és azt mondta meghalt. Hittem neki, miért ne tettem volna? Aztán 58 évvel később újratalálkoztunk. - mindketten láttuk a szemükben a döbbenetet és talán a reményt is, de a düh egyre feljebb küzdötte magát bennük.
- Úgy érted anyánkkal? - sziszegi dühösen a fiúnk.
- Igen. De dühös voltam rá, amiért nem tért vissza hozzám, miután átváltozott, pedig érthető volt, hisz a miénk érdekházasság volt, érzelmektől mentes. Akkor mondtam el neki, hogy ti is túléltétek és Aro átváltoztatott titeket. Elmondtam neki, hogy Volturik lettünk és hogyha a közeletekbe merészkedik a testőrök megölik. De néha kivételt tettem vele. Meghívtam az esküvőimre, de sosem beszélhetett veletek, mert testőröket állítottam rá. Azt akartam, hogy szenvedjen. Nem akartam, hogy valaha is megtudjátok, hogy vámpírrá vált az anyátok. És meg is tudtam őrizni ezt a titkot, mert nem volt elég ereje az egész Volturi ellen, egészen mostanáig. - fejezi be Caius, mire a fia felpattan és kitekeri a kezét dühében, az arcát pedig a falba vágja. Ez a gyors mozdulatsor büszkeséggel tölti el a szívemet.
- Hol van most? - kérdezi dühösen, de meglepetésemre nővére válaszol.
- Itt. - szól halkan, végig rám nézve. - Láttam rólad egy festményt a New York-i nyaralónkban. Meg is kérdeztem Arot, hogy kit ábrázol a festmény, ő pedig azt mondta, hogy egy különleges képességű vámpírt, de azon a festményen még nem voltál vámpír. Te vagy az, ugye?
- Igen, kislányom. - mosolygok rá lágyan, szeretetteljesen. - Hosszú évszázadokon keresztül csak az tartott életben, hogy visszakapjalak titeket. De most már sosem engedlek el titeket.
- Szóval te vagy az anyánk? Azt hiszem nem így képzeltelek el. - néz rám fiam is, elengedve Caiust.
- Tudom, hogy ez nektek nagyon furcsa, és nehéz elfogadni, hogy én vagyok az anyukátok, megértem, hogy nem tudtok így gondolni rám. De … talán idővel menni fog. - mondom reménykedve.
- Igen, idővel, majd teljes család lehetünk. - mosolyog lányom.
- Igen, remélem, épp ezért szeretném, ha megismernétek a családom másik felét, a férjemet és a családját.
- Ismerjük Cullenéket. - szól lányom, vállat vonva, nekem pedig időre volt szükségem, hogy rájöjjek, hogy a gyűrűmön van a családi címerünk, amiről tudhatja, hogy hozzájuk tartozom.
- Igen, mindig is csodáltam Carlisle-t, hogy kiszakadt a Volturiból. -bólint fiam. - De szívesen találkozunk velük, ha ezt szeretnéd.
- Köszönöm. - mosolygok rájuk lágyan és lassan lányom felé lépkedek és átölelem, majd a fiamat is magamhoz húztam. Olyan kellemes melegség öntött, amit nem tudtam szavakba önteni. Nem akartam siettetni őket, de ilyen hosszú idő után végre megölelhettem őket és ez nagyon sokat jelentett nekem. Persze ennyivel nem volt minden tökéletes, mert Caiusra úgy néztek, mint valami ellenségre, és fiunk egész úton vele vitatkozott és kiabált, amiért eltitkolta előlük, hogy élek, míg nagy örömömre lányom az életéről mesélt, én pedig ittam minden szavát.

Nyaralás

Sziasztok! :D
Sajnos megint azzal a hírrel jöttem, hogy megint nem leszek minimum egy hétig. De pontosan nem tudom megmondani, hogy meddig nem, mert azt sem tudom, hogy meddig maradok, ugyanis a keresztapámék nyaralójába megyek.
Nektek is tovább jó nyarat kívánok!
Puszi:
LilyV

27. Fejezet – I'm not a saint

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak most sikerült feltennem :$ Tegnap szándékoztam, de nem jött össze.
Remélem tetszeni fog, bár szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy DURVA RÉSZLETEKET tartalmaz, szóval csak saját felelősségre ;)
Aki meg szeretné hallgatni, annak ajánlom a Linkin Parktól a Broken glass c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

Nem vagyok férfi. Nincsen meg bennem a férfiak büszkesége, nem tudsz rávenni, hogy szemtől szemben megküzdjek veled. Ez teljes mértékben a ti nemetek gyengesége. Én nő vagyok. Bármilyen fegyvert hajlandó vagyok felhasználni, hogy elérjem, amit akarok.
Cassandra Clare

 

A hosszú évszázadok, amik tervezgetéssel teltek és amiket a fájdalmammal és a bosszúvágyammal hármasban töltöttünk, most végre megérett. Most nem kell finomkodnom, nem kell játszanom az ártatlan, gyenge lányt, akinek nincs ereje a Volturi ellen. Most én vagyok a bosszú korbácsa, ami eléri őket, s fájdalom kénköves tüze, ami felemészti őket, míg pokolra nem kerülnek. Ők sosem értették, sosem hitték volna, hogy ez vagyok én igazából, egy bosszútól vezérelt halálos fegyver, de most már ők is rájöttek, és ez elégedettséggel tölt el. Élvezni fogom, ahogy fájdalomtól remegő testtel, könyörgéstől és döbbenettől elhomályosult szemmel fognak rám nézni, főleg Aro. Neki külön ajándékom van. Emlékszem még, 1867-ben ő ajánlott alkut, ami szerint megismerhetem a gyermekeimet és része lehetek az életüknek, cserébe csak vissza kellett hoznom hőn szeretett Sulpiciáját. Caius-on kívül ő az, akinek a szenvedése a legeslegjobban fog esni. De most nem velük kell foglalkoznom, az első a gyermekeim kiszabadítása. Próbáltam erre koncentrálni, miközben egy-két őrt intéztünk el a folyosókon, a szobáik fel haladva. Jól ismertem a kastélyt, hiszen már párszor voltam itt, amikor Caius meghívott, bár akkor sosem engedtek a gyerekeim közelébe. De attól még tudtam, hogy melyik folyosó merre kanyarog. De nem csak ez adott biztosságot, abban, hogy jó felé haladok, hanem azok a vámpírok is, akiket egyszer már feltámasztottam, és ezeken a falakon belül töltötték el napjaik nagy részét. Céltudatosan haladtunk és ahogy mentünk a folyosókon, úgy hagytuk magunk mögött a Volturi katonák testének szürkésfekete por maradványait. Nem éreztem miattuk bűntudatot, pedig ők igazán nem tehettek a királyaik dolgairól. De én sem az a nő vagyok, aki bűntudatot érez mások elveszített élete miatt. Ez nem az a világ, ahol helye van a bűntudatnak. Itt akinek bűntudata van, az nem tudja megvédeni magát és valaki ki is használva a gyengeségét megöli. Az én világomban a gyengét megöli az erős. És én az erősek közé tartozom, akin nem uralkodik el a bűntudat vagy a félelem. Amikor harcolok, amikor ölök, akkor elzárom az érzéseket, csak a rideg ürességet hagyom meg magamnak, hogy minden esélyem meg legyen a győzelemre. Nem néztem hátra, meg sem fordult a fejemben, hogy legalább az ember gyerekeket megmentsem. Innen egy ember sem távozik élve. Nem pazaroltam az időt, hogy kinézzek az egyik ablakon, mert jól hallottam a fájdalmas sikolyokat, és éreztem az épp keletkező vérfolyó illatát, ami a macskakőköveken folyik. Miközben a folyóson lépkedtünk, elértük végre az uralkodók külön szárnyát. Nem tudom hány testőrt öltünk meg, nem számoltam, és nem is érdekelt igazán, de azt pontosan tudom, hogy 3-an közülünk is elestek, de még így is elegen nyomultunk előre a folyosón, ahhoz, hogy a hátul érkezőkre szükségünk sem legyen, egészen eddig. Itt annyi testőr sorakozott fel, hogy hirtelen ők kerültek létszám fölénybe, de ez nem jelentett semmit. Nem volt könnyű dolgunk, mégis Zafrina segítségével se perc alatt sikerült kivégeznünk őket. Ez az a pillanat, amikor igazán meg tudom érteni, hogy Aro miért gyűjtötte a képességgel bíró vámpírokat. Miután Zafrina elhitette velük, hogy a Mont Evereset-en vannak egyes egyedül mi mit sem teketóriázva téptük ki a karjaikat, majd a fejüket és felgyújtottuk őket egy gyufa segítségével. Ezután jöttünk mi ketten, Zafrina-val, bár még 8 másik vámpír is jött velünk, de csak hogy lássák, tényleg megteszem-e, amit kell. Ez az én elégtételem, és ezt mind tudták, egyikük sem veszi el tőlem a lehetőséget, hogy megöljem őket. De először is Zafrina bevetette a képességét a meglepett vámpírokon. Láttam a gyerekeimet és tudtam, hogy most már rendben lesznek. Rájuk terítettem egy-egy olyan árnyalatú köpenyt, mint amilyen rajtunk volt, így senki sem nézte őket ellenségnek. Zafrina kitartóan használta rajtuk a képességét, míg Peter és Charlotte erősen lefogták őket és Zafrina kíséretében kiugrottak az ablakon, hogy kellő távolságba vigyék őket. Így – leszámítva a maradék 6 vámpírt, akik jöttek megfigyelni az eseményeket – magamra maradtam a három királlyal és a két feleséggel. Olyan régóta fantáziáltam már erről a pillanatról és most mérhetetlenül édes elégedettség járja át a testem. Végre, végre megölhetem őket. Bár Marcust valahol mélyen sajnáltam, hiszen ő sosem tett ellenem semmit, sőt mindig az én oldalamon állt. De ígéretet tettem, hogy egyik Volturi király sem éli túl.
- Én figyelmeztettelek titeket, mégsem hittetek nekem. - csóválom a fejem rosszallóan.
- Élvezed, igaz? - mosolyog rám Caius valamilyen morbid megmagyarázhatatlan örömtől vezérelve.
- Nem tagadom. - válaszoltam egy lágy mosollyal ajkaimon. - Most az én szabályaim szerint fogunk játszani és tiétek lesz az a megtiszteltetés, hogy lássátok azt a szörnyű énemet, amit mindig leláncolva tartottam magamban. - sétálgattam fel és le a szoba egyik oldalánál, a kezeimet a hátam mögött összekulcsoltam.- Egyetlen probléma, hogy kettővel többen vagytok, a kelleténél. Vagyis ketten megússzátok és csak gyorsan megöllek titeket. Naaa, kik legyenek azok? - kérdeztem elgondolkodó hangon, pedig tudtam, hogy kiket akarok megkímélni a szörnyűségektől. Senki sem mukkant, a két nő még a lélegzetét is visszatartotta, egyedül Marcus nézett a szemembe, a kezeit kitárta és elmosolyodott.
- Az én időm már régen lejárt.- mosolygott nyugodtan és láttam rajta, hogy várja a halált, talán a régi szerelmét szeretné viszont látni, vagy a családját.
- Te voltál az egyetlen, akit mindig is kedveltem. - néztem rá lágyan és elé léptem. - Sajnálom, hogy mégis így kellett végződnie.
- Ne sajnáld. Már régóta csak a halált vártam. - mosolyog lágyan, majd lehunyja a szemét, mint ha arra kérne, hogy csináljam már. - Legyetek boldogok a gyerekeiddel. - súgja még halkan, búcsúzóan. Érzem valahol mélyen a lelkemben, vagy a nem dobogó szívemben, hogy hálásnak kéne lennem, hogy nem kellene megölnöm, de nem hagyom felszínre törni ezeket az érzéseket, csak hirtelen letépem a fejét.
- A jók hamarabb halnak, mint a mocskok. - nézek a kezemben tartott fejére, amit aztán a teste többi részére dobok és máglyát gyújtok rajta. - Nos, ki legyen a másik szerencsés? - kérdeztem a többiekre nézve. Senki sem szólt. Nem értem, hogy felfogták-e, hogy a gyors halál valószínűleg jobb, mint a nem túl gyors... Persze nem volt választásuk, de szerettem volna meghagyni nekik ezt az érzetet. De ha nem élnek vele ... hát nem. - Én felajánlottam. - vontam vállat nyugodtan.
- Ez amolyan utolsó kívánság style volt? - kérdezi Caius nyugodt hangon, én pedig a szemébe néztem. Hirtelen, mint egy villámcsapás tudatosult bennem, hogy még mindig kételkedik abban, hogy képes vagyok-e rá. Kedves egészségére, nem veszem zokon. Ő lesz az utolsó, aki meghal, végig fogja nézni, hogy hogy ölöm meg Arot is. Látni fogja, hogy nem csak gyorsan letépem a fejét és ennyi. Látni fogja, hogy milyen kegyetlen tudok lenni, ha akarok. Talán, mire ő kerül sorra, már félni fog. Talán nem.
- Ha azt akarod, akkor igen. - válaszoltam végül, és újdonsült nejét fogtam le hátulról. - Először rá kellett volna jönnöd, hogy a férjed mekkora egy seggfej. De ne aggódj így boldogabban halsz meg, hogy megkíméltelek tőle. - mosolygok elragadóan édesen, a szemébe nézek, amikor letépem a fejét és Marcus máglyájára dobom a testét és a fejét is. Majd elégedetten leültem az egyik karosszékbe. - Aro, te leszel a következő. - mosolygok rá vidáman, mint egy gyerek karácsonykor.
- És mit akarsz? - kérdezi nyugodt hangon, de a szemében ott ég a kétségbeesés lángja.
- Oh, én igazán semmit. Csak megmutatom milyen rettenetes, amikor a szeretteid ellened fordulnak.
- Ezt meg hogy a francba érted?
- Tettél egy ígéretet, amit nem tartottál be. Tudod ez igazán nem szép dolog. - dorgálom meg még a mutatóujjamat is lengetem magam előtt, mintha óvodás lenne. Vagy én lennék óvodás...  Ha jobban belegondolok én viselkedem gyerekesen.
- Most már megszerezted, amit akartál, nem? Nem vettél elég revánsot?
- Korántsem. Tudod én megtettem, amit kértél.
- Jól tudom. - pillant szeretett feleségére.
- És még azt hittétek, hogy igazságosak vagytok. - nevetek fel, majd legyintek egyet. - Gondolom nagyon szeretheted Sulpiciat, ha még tőlem is szívességet kértél. - nem válaszolt, de tudtam mire gondol. El akarja titkolni előlem, hogy mennyire szereti őt, hogy Sulpicia könnyen megússza. De nem tud becsapni. Tudom, hogy én voltam az utolsó személy, akihez fordulni akart. Nem volt más választása.
- Azon dolgoztunk, hogy a titkunk ne tudódjon ki, és ez sikerült is, mint láthatod. - érvel.
- Igen, ez igaz. Annyit öltetek, hogy össze sem tudjátok számolni. - mondtam, bár nem volt hangomban sem megvetés, sem dorgálás, hiszen én sem vagyok szent, hogy kioktassam őket. - Bár megóvtátok a titkot, de nem tettek semmit a többi vámpírért, csak úgy életetek, mint a királyok.
- Jajj, mert te tudod, hogy kell egy uralkodónak tennie? - kérdezte szarkasztikusan.
- Fogalmam sincs. De arra emlékszem, hogy a Napkirály sem volt jobb, mikor ember voltam. - vontam vállat lazán.
- És elítélsz minket, azért, mert megöltük a törvényszegőket? - nevet fel Aro, hogy oldja a benne lévő feszültséget, látom rajta, hogy lassan lenyugszik. Ő sem hiszi, hogy megölöm. Hát jó.
- Nincs jogom senkit sem elítélni. - vonok vállat és kényelembe helyezem magam a karosszékben. A képességemnek szabad utat engedek, érzem a közelben lévőket, akiket egyszer már feltámasztottam. Érzem a harcuk hevét, némelyiküknél még a harc örömét is. De mindez nem fontos. Teljesen hidegen hagy, hogy mit tesznek ők éppen, hiszen nem vagyok betolakodó, vagy leskelődő. Egyetlen érdekelt közülük. Egyetlen egy vámpír a több százból. Mégsem volt nehéz megtalálnom, hogy ő volt a legközelebb hozzám. Éreztem a félelemét és aggodalmát. Valahol mélyen motoszkált bennem, hogy a gondolataiban kiutat keres. Még közelebbről figyeltem a rezdüléseit, egészen a belső rejtett zugaiból. Nem akartam magamra vonni a figyelmet, ezért tovább társalogtam, míg próbáltam összeszedni magam, a támadáshoz. - Egyébként komolyan csodálom, hogy ilyen hosszú ideig meg tudtátok őrizni a vezető szerepeteket a vámpírvilágban.
- Ohh ez elismerés volt? Dicséret? - kérdezi önfeledten Caius. - Még a házasságunk alatt sem hallottam ilyesmit tőled.
- Akkor ez igazán kijárt már, nem? - nevetek fel. És érzem, ahogy kialakul a kötés kettőnk között. Mintha láthatatlan kötelékek fűznék össze a tudatunk és akaratunk. A bábos felkészült és a marionett bábu már úgy mozog, ahogy a bábos akarja. Caius még nevetett, amikor Sulpicia hirtelen Arora rontott. Láttam Aro döbbenetét, nem is csodálom, hisz a saját felesége rontott rá.
- Sulpicia, Drágám, mit csinálsz? - nyöszörögte, mikor Sulpicia a falhoz vágta és arcát úgy a falba ütötte, hogy még a vakolat is lejött.
- Mindig csodáltad a képességem, hogy vissza tudok hozni vámpírokat a végzetükből. - suhantam hirtelen melléjük, úgy, hogy pont Aro szemébe nézhessek. - De minden visszahozásnak ára van. Ők mind hozzám tartoznak. Elég közel vagyok hozzájuk, érezhetem amit ők, láthatom, amit ők látnak. De ez nem minden. Némi koncentrációval és erővel átvehetem fölöttük az irányítást. - mosolyom a lehető legangyalibb volt, amire képes voltam. Aro szemei dühödtek voltak. Nem tudott dönteni mit tegyen. Haljon meg, vagy ölje meg a szerelmét. Nem hagytam csak így, gondolkodni. Sulpicia elrántotta faltól és ütni kezdte, az egyik kezét kitörte, de nem volt olyan veszélyes támadás, csak Arot ingereltem, hogy ölje meg őt. De Aro nem tett semmit sem. Nem védte magát, csak tűrte a fájdalmat, így kezdtem kicsit bele lendülni. Sulpicia felhagyott az értelmetlen ütésekkel és szépen lassan elkezdte szétszaggatni férje testét. Aro fájdalmasan ordítozott, mégsem támadt vissza.
- Bella, ha egyszer találkozunk a pokolban, ezt még kamatostul visszakapod. - morogta.
- Majd találkozunk a pokolban. - küldtem felé egy mosolyt, mielőtt Sulpicia letépte volna a fejét és már csak alig pislákoló parázsra dobta, ezzel elvégezve helyettem a piszkos munkát.
- Furcsa, még két évszázad után is le tudsz nyűgözni. - biccent elismerően.
- És még csak most jön az igazi műsor. - nézem Sulpiciat, aki a tűznél áll. Figyelem, hogy hogyan változik az arckifejezése, ahogy visszaengedem neki a szabad akaratát. Undorodnom kéne magamtól, de most ezt az érzést is száműztem a szótáramból, helyette mosolyogva nézem Sulpicia szenvedését. Ő is ezt tenné a helyemben... Figyelemmel követtem, ahogy térdre rogy és keserves, könnyek nélküli zokogásba kezd. Caius, aki az elmúlt két évszázadot vele töltötte, mégsem látszott rajta, hogy sajnálja.
- Tudod, még így is optimistán álltam hozzád. - nézek rá, mire vörösen izzó szemeit rám emeli.
- Hogy érted? - húzza fel egyik szemöldökét.
- Mikor ember voltál, már akkor egy tahó voltál. Tudod egy ideig még tetszett is, csak aztán meguntam. Mikor megtudtam, hogy vámpírrá váltál, úgy gondoltam, nem lehetsz sokkal rosszabb, mint emberként. De csak most látom, hogy bár lehetetlennek hittem, mégsem az. De most, még undorítóbb köcsög vagy. - mosolygok rá, mintha nem is sértegettem volna. A nevetése elnyomja Sulpicia zokogását.
- Tudod téged sem kell félteni. Mindig a tudtomra tudtad adni, hogy mekkora tuskó vagyok. Komolyan, szinte már dicséretnek hangzik a szádból. - néz rám elismerően, amikor hirtelen Sulpicia nekem ugrik. Számítottam rá? Még szép. Szerintem senki sem repesne az örömtől, ha valaki más megöleti vele a szerelmét. Így is eleget szenvedett, és különösebben nem is voltak ellenérzései vele szemben, így pár perccel később, már darabokban esett a teste a lángokra.
- Már csak te maradtál.
- Azt hitted, ezzel megrémisztesz, hogy végig nézeted velem, hogy ölöd meg őket?
- Igen, ez volt az elképzelésem, nem számítottam rá, hogy ennyire kegyetlen és érzéstelen lehet bárki, mint te.
- Mint láthatod, lehetséges.
- De nem kell aggódnod, még szenvedni fogsz.
- Mit tervezel? - kérdezi kissé megrendült érzéketlenséggel.
- Egyesével töröm el az összes csontod. - vigyorgok rá ördögien.
- De egy vámpír csontjait nem olyan egyszerű eltörni, anélkül, hogy le ne szakadna a sérült testrész.
- Nehéz, de lehetséges. Tudod csak miattad tanultam meg. - néztem rá, és elkezdtem eltörni mind a 206 csontját. Eleinte még vissza tudta fojtani a sikolyait, de aztán, ahogy egyre haladtam a fájdalmasabb, fontosabb csontok felé, mint a kulcscsontja vagy a gerincoszlopa, már nem bírta még csak lehalkítani sem. Torka szakadtából ordított, valószínűleg a környéken lévő összes vámpír hallotta, de egy sem szaladt a segítségére. Hisz az ő ordítása is csak egy volt a sok közül. Azt hiszem nagyjából egy órán át szenvedett, mielőtt megöltem volna és új tüzet gyújtva elégettem a maradványait. Végig néztem, ahogy márvány fehér bőre először megfeketedik a lángoktól, majd elkezd oszladozni, ahogy a hajszálai meggyulladnak és tövig égnek. Láttam, ahogy a bőre mint pergamen lehámlik a csontjairól, majd a csontok is porrá válnak. Miután már csak a por maradt, a figyelőim kimentek és magamra hagytak. Csak pár percig maradtam benn, utána én is csatlakoztam a többiekhez. Már nem maradt sok vámpír, de azért élvezettel gyilkoltam le őket. Mikor úgy nézett ki, hogy mindenkit megöltünk, ki-ki elvitte azt az embert, akit megharapott, de nem ölt meg. Nem számoltam meg, hányan maradtak, de jól láttam, hogy azért minimum megtizedelődtünk. Azért átfutottam a szememet a tömegen, hogy megnézzem halt-e meg olyan, aki közelebb állt a szívemhez. Nem mintha bárkit megsiratnék közülük, de azért mégis körbenéztem. Miután a figyelők jelezték, hogy mindenki kellő távolságban van, megnyomtam a gombot és egy magas fa ágáról figyeltem, ahogy Volterra felrobban.