24.Fejezet - Weakpoint

Sziasztok!
Úgy gondolom ez az a fejezet, ahol a másik történetem Bellajához még inkább hasonlóvá válik ez a Bella. Nem így terveztem, úgy értem nem akartam ennyire hasonlóvá tenni a két eltérő szereplőt, de így alakult és nem is akartam rajta most változtatni, mert szerintem pont beleillik a képbe ez a viselkedésforma ...
most már lehet reménykedni a rendszeres frissekben, vége a tanévnek, túl vagyok az előrehozott érettségin, még pénteken eg nyelvvizsga, de ez már csak hab a tortán :D Remélem mindenki sikeres tanévet hagyott a háta mögött és elégedettek a bizonyítványotokkal :D de végre NYÁR van *-* Gondolom sokunkban már csak ez tartotta az életet :D
Na de inkább „befogom” mert eléggé szófosásom van ma … :D
Aki szeretné, az hallgassa meg hozzá  a Linking Park Burn it down c. számát.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üss övön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez.
Jeaniene Frost

 

A düh úgy lángolt fel bennem, mint egy száraz erdő egy forró nyári napon. A gondolataim vörösbe burkolóztak és a a szemeim előtt is csak azt láttam, ahogy letépem a fejét a nyakáról. Bármit megtettem volna ezért ebben a pillanatban. A dühöm átterjedt azokra, akiket egyszer visszahoztam a vámpírlétbe, azokra, akik a vérvonalamhoz tartoznak. De nem tudtam velük foglalkozni, nyugtalanságukat is csak egy mély, elrejtett gondolat tudatta velem. Talán ez volt az az épeszű gondolat is, amely suttogó hangján az szembejutotta, hogy ezzel csak rontanék helyzetemen. Bár ettől nem lett semmi sem hirtelen rendben, nem tudtam villámcsapásszerűen lenyugodni, de küzdöttem a vörös köd leküzdéséért. Miatta nem fogom tönkretenni az egyetlen esélyem, ő nem éri meg, hogy feladjak mindent, és megöljem. Folyamatosan ezeket mantráztam magamban, míg percekkel később teljesen nyugodt hangon, de mégis belülről feszítő dühvel szólaltam meg.
- Te nem vagy senki, hogy megmond mihez van jogom és mihez nincs.
- Ehhez épp van. - mosolyog negédesen.
- Csak annyi, mint nekem. És ne hidd, hogy feladtam!
- Ez meg sem fordult a fejemben, de be kell ismerned, hogy mi állunk nyerésre.
- Én ebben nem lennék biztos. - nevetek fel felszabadultabban.
- Miről beszélsz Bella?
- Előszeretettel vesztek semmibe, amit én mindig is nevetve fogadtam. Beletörődtetek, hogy csak egy gyenge nő vagyok, segítség és kapcsolatok nélkül. Egyedül a Románokra figyeltetek és a leszármazottaimra. Azt vártátok, hogy magam köré gyűjtöm őket és a képességeikkel támadlak titeket. Teljesen rossz irányba tapogatóztatok. Mindig azt hittétek én nem olyan vagyok, mint Maria. Neki volt egy rossz lépése és máris kiküldtétek a katonáitokat. De rólam sosem feltételeztétek, hogy hadsereget teremtek.
- Ugyan már Bella! - nevet fel lekicsinylően Caius. - Észrevettük volna, ha újszülött hadsereget hozol létre. És ha jól tudom Maria-val voltak összetűzéseitek.
- Nos igen, voltak, mert nem fogadta meg a tanácsaimat és lám csak lám a saját csapdájába sétált...
- Nos igen, hagytad őket meghalni. - szólal meg Aro, ezzel megszakítva a párbeszédünket. - Maria a segítségedért könyörgött, míg te a kisujjadat sem mozdítottad érte.
- Nem fogadta meg a tanácsaimat, csak ment a feje után, megérdemelte a halált.
- Ezzel nem festettél magadról túl jó képet.
- Nem is ez volt a cél. - vonok vállat.
- Hát akkor? - kérdezi Aro.
- Valami teljesen más. Maria hadsereget akart, én elmondtam hogy hozhat létre egyet. De ezzel ő is fizetett nekem. Ami az övé volt, az az enyém lett. Ilyen egyszerű az egész. - mosolygok negédesen.
- Ezt hogy érted? - kérdezi Aro, nyugtalankodva.
- Azt hittétek csak így feladom? Komolyan ennyire ismertek, Caius?
- Ezt hogy érted Bella? - Caius szemei a négyszeresére kerekednek a kíváncsiságában, ami igazából elég vicces látvány volt.
- Komolyan azt hittétek, hogy csak beletörődöm, abba, hogy elvettétek a gyerekeimet? Hogy lehettetek ilyen naivak?
- Mi a franc? - Caius nyugtalanná válik, de nem úgy, mint Aro, ő már nem csak nyugtalan lett, ő retteg.
- Amíg ti az elefántcsonttornyotokban ücsörögtetek, királyosdit játszottatok, igazságtalanul ítélkeztetek. Amíg a gyerekeimet rejtegettétek és azt hittétek a földbe tiportatok. Addig én nem adtam fel. - nevettem fel kárörvendően, és fenyegető, lassú léptekkel Caius felé közeledve.
- Ők az én gyerekeim! Én neveltem fel őket! Ne mássz bele az életükbe! - mondja dühösen, mire én elé suhanok és a torkánál fogva egy fának taszítom, aminek a törzse kettéreped.
- Én szültem őket! Te pedig nem szóltál, hogy túlélték! Eltitkoltad előlem őket! Elvetted tőlük az anyjukat! Nem gondoltál még rá, hogy rám lett volna szükségük, nem a lotyóidra?! - kiabálok mert már csak a kiabálással tudom féken tartani magam, ez az egyetlen, ami miatt nem töröm ki a nyakát és tépem szét a testét darabokra.
- Mit tettem volna? Szóltam volna, hogy gyere vissza? Nem jöttél vissza hozzám, miután átváltoztál, még akkor sem, amikor beálltam a Volturihoz, pedig akkor már tudtál rólam! Hát miért szóltam volna?
- És én? Én miért mentem volna vissza? Sosem voltam olyan naiv mint hitted! Már ember koromban is jól tudtam, hogy nem egy szeretőd volt. Még ha csak bármi többet is éreztem volna irántad, mint hálát, amiért jól törődtél velem, akkor valószínűleg megkerestelek volna. De így? Minek? Amikor végre egyenrangú lettem veled. A frászt!
- Meg se próbáltál változtatni a kapcsolatunkon!
- Megpróbáltam! Úgy tettem, mint mindenki más abban az időben! Álmosollyal tűrtem, hogy más nőkkel hemperegsz! Eltűrtem a parancsolgatásaidat és hogy a nyilvánosság előtt mindig szerető feleségnek kellett látszanom!
- Még hogy teljesítetted a parancsaimat? Akkor mentél, amikor kedved tartotta! A tudtom nélkül hívtál vendégeket!
- És? Ennyit igazán megérdemeltem, miután megvettél a családomtól! Egész életemben azt kellett tennem, ami neked hasznot hozott. Jópofát kellett vágnom a hülye barátaid előtt, sőt az undorító perverzióidat is elviseltem. Igen, igazad van, a nők ezt sem engedhették meg maguknak, de ismerd be, hogy ezért vettél el engem! Uralni akartál, de nem tudtál! Sosem tudtál. - nevettem fel, mert tudtam, hogy ez eléggé sérti az önbecsülését.
- Nem, sosem tudtam parancsolni neked, még a gyerekeinkkel sem tudtam elérni, hogy behódolj nekem. De ez nem azt jelenti, hogy feladtam. Főleg most, hogy új támadási felületet adtál... Mrs Cullen. - nevet fel kárörvendően és két testőr lefogja Edwardot, aki valószínűleg ránk koncentrált, mert nem tudott kitérni a két fogva tartójának karjaiból. - De mit tennél az újdonsült férjedért? Őt gondolkodás nélkül megölöm, nem mint a gyerekeinket. Erre, mit lépsz szívi? - nevet elégedetten Caius, mire én is elmosolyodtam. A gyűlölet, ami szétáradt bennem, elöntötte azokat, akiket már feltámasztottam. Caius aláírta a harcot. Ő akarta. Az impulzus, amit kibocsátottam, csak egy jel volt, mind érezték, akik hozzám tartoztak és hirtelen előugrottak és tették amit kell. A harcosaim képzetten ugrottak a Volturi katonáira, akiket teljesen váratlanul ért a lesből támadó vámpírok sokasága. Többen voltak az én harcosaim, nagyobb esélyekkel, és képességekkel is.
- Azt mondom, cseszd meg szívi! - csavarom ki a karját és a harcosaim kezei közt vergődő katonái felé fordítom, hogy lássa őket, ahogy megölik. - A királyok, a két feleség és 3 testőrön kívül öljétek meg mind. - adom ki a parancsot, mire ők szívélyesen teljesítik, hisz nem csak én, de ők is utálják a Volturit. A testrészeket egy kupacba halmozták és csak arra vártak, hogy meggyújtsák őket. - Nos, hogy tetszik? Ők a szövetségeseim, akik bármikor szívesen megölnek pár Volturit. Hát nem csodálatos. Mindig beletörődtetek, hogy egy gyenge nő vagyok, de most végig fogjátok majd nézni, ahogy mindenetek romokba hullik. Ha tetszik, ha nem, a gyerekeimet visszaszerzem, és tudni fogják, hogy elvetted őket tőlem. Sokan úgy gondolják, hogy a királyságotok már a végét járja, Aro. Talán ha nem követted volna el azt a hibát, hogy ellenem szegülsz, akkor most nem itt tartanánk. De megígérte, hogyha visszahozom Sulpiciat a vámpírlétbe, akkor megismerhetem a gyerekeim. De nem teljesítetted. Ekkor döntötted el, hogy ez lesz.
- Mi? Mik a céljaid? - kérdezi Aro dühösen. - Hatalmat akarsz? Megkaphatod, Caius feleségeként, uralkodó lehetsz. A gyerekeidet akarod? Csatlakozhatsz hozzánk és mindennap láthatod őket!
- Nekem ne mondd meg, hogy mit tegyek! Egyszer hittem az ajánlatotokban, még egyszer nem! Én nem akarok mást, mint a gyermekeimet! De a többiek … a többiek el akarnak törölni titeket a Föld színéről. Úgy gondolják a vámpírtársadalomnak fejlődnie kell, ahogy azt az emberek is tették. Sokaknak nem tetszik, hogy ilyen szűk körben, beleszólások nélkül hozzátok a törvényeiteket.
- Mi a franc? - döbben le Aro.
- Nézd én teszek rátok meg a királyságotokra. Ők bele akarnak szólni a vámpírok ügyeibe, én meg bosszút akarok. A célunk ugyanaz, kiirtani titeket. - vonok vállat.
- Akkor most megölsz? - kérdezi Caius, némi félelemmel.
- Nem. Most még nem. Ez az én esküvőm és én el akarok végre menni a nászutamra. Meg aztán azt akarom, hogy szenvedjetek mielőtt megölünk titeket, úgy, ahogy nekem kellett évszázadokon keresztül, de nektek nem kell olyan sokáig tűrnötök. És most menjetek, amíg nem gondoljuk meg magunkat. - mosolygok negédesen. Ők pedig nem vitatták az akaratom, azonnal kereket oldottak.
- Biztos, hogy jó ötlet volt ez, Bella? - kérdezi halkan Nora.
- Elkezdik összerázni a katonáikat, de nem lesz rá idejük. Mi lépünk először. Kész tervünk van. Ne aggódj Nora. - mosolygok rá kedvesen.
- Nem erre gondoltam. Tudom, hogy jó és kidolgozott tervünk van és többen is vagyunk, mint ők, de … mi lesz a gyerekeiddel? Nem félsz, hogy Caius ellened hangolja őket?
- Nem. Nem olyan ostoba. Azt mondta nekik, hogy meghaltam, fogalmuk sincs, hogy vámpír vagyok. Nem fog nekik mondani semmit, mert akkor elárulná magát. De most már tényleg szeretnék elmenni a nászutamra. - suhanok vissza Edward mellé és a karjaiba bújok, amiért Edward egy csókkal ajándékoz meg. - 3 hét múlva találkozunk, ahol megbeszéltük. - mosolygok szívélyesen a vámpírjaimra, és se perc alatt sikerült visszazökkennem az esküvői hangulatomba. Edward füléhez hajoltam. - Szerintem meneküljünk, mielőtt elkezdenek kérdezősködni. - súgom halkan, mire Ed elneveti magát.
- Igazad van. - mondja és mint két tini, úgy szaladunk a kocsihoz, hogy elinduljunk végre a várva várt nászutunkra. Bár még a reptérre vezető úton a Volturi beárnyékolta örömünk, de amikor felszállt a gép úgy éreztem hátrahagytam az eddigi negatívumokat és csak mi repülünk nászutunkra. Csak mi ketten voltunk és a szerelmünk. Két teljes egész hétig csak mi leszünk, egy eldugott helyen, amerre madár sem jár. Mi mást kívánhat egy nő a nászútján? Nem tudom, talán mások egy hatalmas hotelt és teljes kiszolgálást akarnak egy szép tengerparton vagy egy ismert helyen, de nekem nem kellett több, mint ez az eldugott hely. Ahol meglepetésemre egy kis kunyhó is várt ránk. És a férjem - azt hiszem még meg kell szoknom, hogy szeretettel és szerelemmel mondhatom ki ezt a szót - biztosított róla, hogy a ház csak a miénk, nem kell törődnünk azzal, hogy megőrizzük épségét...