23.Fejezet – Uninvited gasts

Sziasztok!
Tudom, mit ígértem, és tudom, hogy megint nem tartottam :/ sajnálom, épp ezért inkább nem is mondok pontos időpontot, csak annyit, hogy másfél héten belül érkezik majd a friss … Nem szeretnék még több csalódást okozni …
Remélem tetszeni fog nektek, hogy az események fonala meglódul és közeleb kerülünk a főkonfliktushoz.
Puszi
Aki szeretné, az hallgassa meg hozzá Linkin Parktól az In the End c. számot.
LilyV
xoxo

 

A világ tele van váratlan fordulatokkal, és épp, amikor átlátnánk a világot, a talaj kicsúszik a lábunk alól, és megint padlóra kerülünk. Kis szerencsével megússzuk egy kis horzsolással, amit egy ragtapasz eltakar, de néhány seb mélyebb, mint első látásra tűnik, és egy ambuláns kezelésnél többet igényel. Néhány seb esetében le kell tépnünk a tapaszt, hogy levegőt kapjon, és idővel meggyógyuljon.
Grace klinika c. sorozat

 

Mondhatnám, hogy sokkoló volt a jelenlétük, hisz már vagy két évtizede nem találkoztam velük. De nem volt az. Számítottam rájuk.
- Tökéletes időzítés. - nézek rájuk érzelemmentesen.
- Igazán nem panaszkodhatsz. - vigyorog mocskosul az első férjem, akihez még emberkoromban kényszerítettek. - Igazán rosszul esett, hogy nem hívtál meg az esküvődre.
- Valahogy nem is éreztem rá késztetést, hogy meghívjalak, főleg a családoddal együtt. - mondom lazán, mit sem törődve a körülötte gyülekező vámpírokkal.
- Aucs, ez most szíven ütött. - játssza a nagy halált.
- Szerinted érdekel?
- Nem, téged rohadtul nem érdekel. Még mindig fel vagy húzva, mi?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - kérdezem hirtelen kikelve magamból, amitől a feszültség hirtelen hatalmasra nőtt a vendégség és a most érkezett vámpírok között. Tudom, hogy vissza kellene fogni magam, de ez az a dolog, amit nem tudok higgadtan kezelni. Ez a gyenge pontom. Edward átkarol, talán vissza akar fogni, de lehet, hogy meg akar nyugtatni, akárhogy is jólesett.
- Jól van, jól van, azért ne szedd le a fejem! - teszi fel a kezét gúnyosan mosolyogva.
- Pedig már jó ideje ez létezésem egyik célja. - mosolygok rá gonoszan.
- Ha lerendeztétek ezt a fennkölt eszmecserét, akkor esetleg rátérhetnénk a tárgyra? - kérdezi rekedt, halk hangon a fivére, Marcus.
- Komolyan csodálom, hogy tudtál ilyen épeszű maradni köztük. - mondom nyugodt hangon, ő az egyedüli testvér, akire egy kissé felnézek, ő hármuk közül az, aki annak idején mellém állt.
- A génjeidben van, hogy sértegess minket? - kérdezi Aro.
- Őszinte választ vársz, vagy kegyes hazugságot? - kérdem közömbösen.
- Inkább ne mondj semmit. - válaszol Aro.
- Megegyeztünk. De Marcusnak igaza van, minek köszönhetjük hívatlan jöttötök?
- Drágám, még mindig értesz a fenségességhez. - nevet fel vidáman Caius.
- Nem tudom rémlik-e, hogy egy másik korban születtem, ahol kötelességem volt, így beszélni.
- Igen, emlékszem még, nagyon is jól, hisz évekig házasok voltunk. - vigyorog Caius, mintha valami jó viccet mondott volna...
- Komolyan, néha köszönetet mondok, hogy átváltoztam, nem tudom, hogy tudtalak volna elviselni, még ennél is tovább.
- Nem mintha lett volna más választásod. - von vállat lazán.
- Nem volt. Per pillanat mit akarsz?
- Nem esett jól, hogy nem hívtál meg az esküvődre. - mondja, szinte sértődött hangon.
- Bocs, csak hogy tisztán lássak. - szólal meg nevetéstől fojtott hangon Emmett. - Caius Volturi az exférjed?
- Erről vitatkozhatnánk, de igen. - pillantok rá a szemem sarkából, mert még véletlenül sem akarom levenni a szemem a Volturiról és az őket övező vámpírokról, akik jelentős veszélyt jelenthetnének ránk.
- Igazából … - kezdene bele Caius.
- Inkább kussolj, most nem kezdjük el elölről ezt az értelmetlen vitát. - mondom komolyan.
- Furcsa dolog megszokni, hogy egyenjogúak vagyunk. - sóhajt fel lezárva az el nem kezdett vitát Caius.
- Vissza a kérdésemhez! - integet Emmett. - Szóval ha szabad tudnom, az exférjedet miért kellett volna meghívnod az esküvőre? Ez nem ellentmondásos?
- Engem is meghívott az összesre, és mindegyiken ott is voltam. - válaszolok nyugodtan. - Mind az 5-ön? - nézek Caiusra, csak úgy mondva egy megközelítő számot. Sosem érdekeltek a feleségei, azt tesz, amit akar, csak engem hagyjon ki belőle,nem én a rég elveszett kincseimet akartam megtalálni a kastélyukban, amíg nem ellenségként tekintettek rám. És igen néha sikerült megtalálnom őket. Ez volt az egyetlen dolog, ami átsegített engem a vámpírlétemen.
- 7, de ki számolja már? - mondja őszinte nemtörődöttséggel, úgy, hogy a jelenlegi neje is itt van.
- Én mondtam, hogy küldjük előre Caiust, mi meg várjunk 1-2 napot, mire túl vannak a szokásos szócsatákon. - szól Aro nyugodt hangon.
- Ha kiböktétek volna a problémátokat már rég leálltunk volna, mert higgyétek el, nekem se öröm, hogy elcseszitek az esküvőmet. Egyébként honnan tudtok róla? Edwarddal figyeltünk, hogy ne legyen nagy felhajtás …
- Azt hitted eltitkolhatod előlünk? - nevet fel Aro.
- Nem, meg sem fordult a fejemben, de reménykedtem, hogy később tudjátok meg. Már az is felüdülés lett volna. Viszont az jobba aggaszt, hogy mit kerestek itt, mert egészen biztos vagyok benne, hogy többről van szó, mint az esküvőnkről.
- Sosem állítottuk, hogy csak ezért jöttünk.
- Akkor igazán kibökhetnétek már, szeretnénk elérni a gépünket és elmenni nászútra. - szólal meg Edward, eléggé hűvösen.
- Nem is értem, hova ez a sietség, hisz még előttetek az örökkévalóság. - vigyorog sokatmondóan Aro.
- Ez a mi esküvőnk Aro. És mi szeretnénk kettesben lenni. - vágja vissza Edward, de hangja nyugodt. Olyan büszke vagyok rá, a hidegvére miatt.
- A férjemnek igaza van. - mosolygok Edwardra. - El akarom érni azt a gépet. Úgyhogy kérlek kezdjetek bele a dologba.
- Na jó. Tiszteletben tartom a házasságotokat. - bólint Caius, de ez csak felszínesség volt semmi több.
- Akkor? - nézek Arora kérdőn, hisz általában ezek az ügyek az ő hatásköre, mégsem ő válaszol, hanem Caius.
- Furcsa dolgokat észleltünk mostanában.
- És akkor már rögtön engem kell elővenni? - nevetek fel.
- Nem feltétlen, de ez az ügy téged is érint.
- Engem? - lepődök meg. - A ti ügyeitekhez általában nem túl sok közöm van, csak ha valaki szövetkezik ellenetek. - vigyorgok büszkén.
- Ennek van, méghozzá elég rendesen benne vagy. - veszi át a szót Aro.
- Oh, megint összeesküvés elméletetek van, hogy összefogok azzal a két agyalágyulttal a régi Román klánból? - nevetek fel. - Azt hittem ezen már túl vagytok.
- Még mindig nem értem miért ne szövetkezhetnél velük. - csóválja a fejét Aro.
- Á-á. Az a két idióta tuti keresztül húzná a számításaimat, amennyire nem bírnak magukkal. Nekem meg ennyit nem ér meg, hogy két fő csatlakozzon hozzám. Nincs szükségem a segítségükre.
- Igazad lehet. De azt is figyelembe kell venni, hogy rajtuk kívül egyetlen egy vámpírt ismerünk, aki jobban utál minket.
- Ezt úgy mondod, mintha félnél tőlem Aro. Ez nem vet rád túl jó fényt. - mosolygok gunyorosan, mégis büszkén.
- Nem azt mondtam, hogy félek tőled, csak annyit, hogy jobban örülnék, ha nem lennénk ellenségek. - von vállat lazán.
- Én régebben nyitottam felétek, megbocsájtó voltam és naiv. Ez még egyszer nem fordul elő, ne aggódj. De térjünk a lényegre, már unom a társaságotokat.
- Inkább válaszolok én, mert úgy tűnik a testvéreimmel nem tudtok lényegre törően beszélni. - szól rekedt, mély hangon Marcus.
- Hallgatlak Marcus.
- Tudomásunkra jutott, hogy az eddig Európában élő leszármazottaid hirtelen átköltöztek ide.
- És akkor már rögtön tervezek valamit?
- Nem feltétlen. Nem gyanúsítgatlak, csak furcsállom, ezt a hirtelen váltást.
- Szerintem te vagy az egyetlen a testvéreid közül, aki nem gyanúsít, ezt komolyan értékelem. - mosolygok rá kedvesen.
- Válaszolhatnál, hogy mi ez az egész. - hallatszik Aro szinte már dühös hangja.
- Miért van az, hogy akkor már rögtön én avatkoztam be? Ráadásul egy rossz szavatok nem lehet, az egyiküket átváltoztattátok. Nem hagyom, hogy a leszármazottaimat beállítsátok magatokhoz.
- Miért, nem vagyunk olyan szörnyűek. - nevet Aro.
- Ti csak ki akarjátok őket használni, a képességeiket akarjátok. És lássuk be elég rosszak a túlélési esélyeik a közeletekben. - mondom nyugodt hangon.
- Ezt hogy érted mi csak … 4-et változtattunk át.
- 6-ot úgy megsebeztetek, hogy végül én változtattam át őket és egyet más változtatott át, de utána is meg akartátok szerezni. És jelenleg már csak egy élő leszármazottam van, vagyis lassan kettő. - vigyorgok.
- Igen, a kis Grace gyereket vár, már el is felejtettem. - nevet Aro. - Kíváncsi leszek, a gyermeknek milyen képessége lesz. De annak még jobban örülnék, ha elvégezhetnénk rajta egy-két vizsgálatot.
- Nem lesznek belőlük kísérleti nyulak! - mondom komolyan.
- Pedig érdekelne, hogy mi van a génjeitekben, amit úgy tűnik rendszeresen átörökítetek a gyerekeitekre. A vérvonaladban mindenkinek, már emberként is volt némi képessége. És ez igencsak érdekes.
- Hát pech. De nem áll szándékukban segíteni nektek. Úgyhogy akár szedelőzködhettek is és hátraarc. - mosolygok negédesen.
- És mit szólnál egy egyezséghez? Békén hagynánk téged és az összes leszármazottad, cserébe az egyikükért, mondjuk … Alice-ért. Szerintem elég nagylelkű ajánlat tőlem. - szól nyugodt hangon Aro, és eléri a célját, a Cullen és Denali család hirtelen döbbent motozásba kezd és Alice elé állnak, védve őt.
- Nem kötök alkut. Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Úgysem tartanátok be, még akkor sem, ha valaki csatlakozna hozzátok. Úgyhogy ez nem jött be.
- Bella? Ez igaz? - kérdezi Alice, döbbent, suttogó hangja. Nem hülye, össze tudja tenni a hiányzó darabokat, hogy értse a célzást.
- A nővérem dédunokája vagy. - pillantok rá lágyan. - Anyád tudott róla, hogy különleges vagy, és ismert engem is. Tudtuk mi lesz majd, ha felnősz. Tudod minden leszármazottamnak van valamilyen képessége, legalábbis eddig mindenkinek volt. Alig 4 éves voltál, amikor az első látomásaid támadtak, akkoriban sokszor voltam nálatok, hogy anyáddal kitaláljunk valamit, amivel az apádat félre tudjuk vezetni. Ebben egy ideig segített az öcséd, akinek a képessége később nem volt olyan feltűnő apátok előtt. Amikor a Volturi rátok talált, megölték anyátokat, bár nem szánt szándékkal. Aro őt is akarta, hisz olyan kevés vámpírnak adatik meg a hazugság felismerésének képessége. De anyátok ismerte a veszélyt, nem akart vámpír lenni, így addig küzdött, míg meghalt, mielőtt átváltoztathatták volna. De ti is értékesek voltatok számukra, de gyerekekként nem tudtatok segíteni nekik. Ezért maradtatok életben, a tudatlan apátokkal együtt. De ahogy nőttél, a látomásaid egyre többször előtörtek belőled, és apád nem tudta mit tegyen, én pedig kevés voltam, hogy megállítsam, hogy diliházba zárjanak. Csak annyit tehettem, hogy az egyik ismerősöm elhelyezkedett a kórházban, majd elintézte, hogy ő kezelhessen téged. És amikor arra került a sor, és nem maradt más választása átváltoztatott, majd az öcséd, Baltazar elfelejtettet veled mindent, hogy könnyebben újrakezdhesd az életed, a múltad nélkül.
- És Balatazarral mi lett? - kérdezi sokkosan Alice.
- Sikerült megmentenünk, boldog családja volt, és öregség okozta halálát. - mosolygok rá.
- És az apám? - kérdezi már elcsukló hangon.
- Ígérem mindent elmesélek majd, de ez nem a legalkalmasabb pillanat.
- És Bella, mit szólnál, mondjuk, hümm ha Prue-t kérnénk? Ő is épp megfelelő. - próbálkozik tovább Aro.
- Mint azt mondtam nem áll az alku, se így, se úgy. - mondom határozottan. - Egyszer kötöttünk egy alkut, és nem teljesítettétek, még egyszer nem egyezkedem ilyen mocskokkal.
- Hát igen, vannak dolgok, amit nem engedhetünk neked … - mosolyog rám Caius, amitől az izmaim azonnal görcsbe rándultak, és a vörös köd elöntötte a fejem.