22. Fejezet - Wedding

Sziasztok!
Húú megint vége egy hétnek, úgy értem holnap reggel osztálykirándulásra megyek ááh de várom már *-* szóval az egész hetem igazából erről szólt, mert át ez az utolsó igazi osztálykirándulásunk az osztállyal … És még családi látogatás is volt, mert családi ünnepekkor ez megszokott ...
Ráadásul nem is lett valami hosszú :/
De visszatérve a fejezethez. Rettenetesen sajnálom, hogy ennyit késtem vele már megint :/
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá a Hurtstől a Somebody to die for c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Az Élet segít megtenni a szükséges lépéseket, ha elég nyitott vagy. A semmiből varázsol apró csodákat eléd, olyanokat, amik aztán meghatározzák az egész életedet, és visszanézve világossá válik, hogy tökéletes rendben és összefüggésben alakítják az életedet.
Oravecz Nóra

 

Edward nem hagyta abba egykönnyen a kérdezősködést, napokba telt, mire elhalkultak kérdései, de jól tudtam, hogy ettől függetlenül ott lappang benne az egész. Bár az is lehet, hogy azért váltak egyre ritkábbá a kérdései mert az újévben végre megtartjuk az esküvőnket, ameddig már kevesebb, mint három hét maradt. Szerencsére Alice és Rose segítettek a szervezésben, és persze Esme-t is gyakran kértük, hogy segítsen választani. A díszítésben hamar megegyeztünk és megterveztük a dolgokat, hogy mi hol legyen majd … már csak egy igen fontos dolog volt hátra … a ruha. Őszintén szólva rettegtem attól, hogy a lányok hány boltba fognak berángatni, de végül is az én esküvőmről volt szó, így egyáltalán nem bántam, hogy három napon keresztül jártunk ki-be az esküvői ruhaboltokba. És mivel Alice járt iskolába, Rose-al mi pedig a városban járkáltunk délelőttönként, hogy szokja az emberi vér illatát és már jelentősen haladtunk, hála a képességemnek. És egyre hosszabb ideig bírta ki, anélkül, hogy befolyásoltam volna képességemmel. Így mindig csak este értünk haza, amit Edward nem igazán értékelt. Már a második nap morgolódott, ami irtó aranyos volt.
- Nem értem miért kell ennyire keresni egy ruhát. - morgolódik a mellkasán fekszem, de mégis mérget vennék rá, hogy közben szemeit forgatja. - Én ebben a lepedőben is szívesen elvennélek. - ezen a kijelentésén elnevettem magam.
- Ez az első esküvőnk Edward. - nézek rá mosolyogva. - És nem szeretnék túl gyakran esküvőt tartani, úgyhogy igenis megkeressük a tökéletes ruhát!
- Jól van. De nem hiszem el, hogy képes vagy ennyit vásárolni a húgaimmal. - vigyorog.
- Ha nem az esküvői ruhámról lenne szó már begolyóztam volna.
- Csodálom a kitartásod. - nyom egy csókot a hajamba. Ezután kellemes, nyugtató csend telepedett ránk, amit később én törtem meg.
- Meg fogsz lepődni azon, amit most mondok …
- Felkeltetted az érdeklődésem. - nevet fel vidáman.
- Haha, de vicces vagy. - mondom gúnyosan.
- Naa, mit akartál mondani?
- Nem, semmit. - csóválom a fejem.
- De, igen mondjad!
- Na jó, tudod rettenetesen parálok az esküvő miatt. Tudod az első esküvőm előtt, nem éreztem semmit, igaz az első férjemet jóformán nem is ismertem de tudtam, hogy jól teszem, amit teszek, tudtam, hogy a családomnak jó lesz. De most … most minden olyan más. - miközben beszélek érzem, hogy megfeszül a teste alattam.
- Ezt hogy érted? - kérdezi feszülten, és hirtelen megértem, hogy félreértette a valós mondandóm.
- Úgy értem, hogy téged szeretlek. - mosolygok rá a szemibe nézve. - Ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy milyen veszélyek fenyegetnek téged és a családod, ha elveszel … Ez hatalmas felelősség. És bármit megtennék, hogy ne essen bajod …
- Azt hittem ezt már minimum kétszer átbeszéltük. - mosolyog megnyugodva.
- Tudom. De akkor is.
- Szeretlek és nem érdekel semmi más. Úgyhogy nyugodj meg, nem kell semmilyen felelősséget vállalnod. Ezt a témát lezártuk, rendben? - nem válaszolok a kérdésére és bár nem teszem többé szóvá, azért mégis aggaszt a dolog. De az igazi örömet az okozta, amikor két nappal később megtaláltuk a tökéletes ruhát. Mivel eléggé kényelmetlenül éreztem volna magam egy teljesen fehér ruhában, ezért ez a darab elnyeret a tetszésem, ugyanis a felsőrészén szürke vonalak kacskaringóztak, de ezt leszámítva egy egyszerű ruha volt és mégis gyönyörű és nem hétköznapi. A lányok is egyetértettek velem, így teljesen elégedetten nyugtáztuk a ruhatémát. Bár az esküvőnk eléggé megrémít. Hisz sosem akartam magam még egyszer elkötelezni, de tudom, hogy Edwarddal tökéletes lesz az örökkévalóság. Aszem épp ezért is félek valahol mélyen, hogy mi van ha addig meggondolja magát? Mi van ha valami balul sül el? De nem volt időm túl sokat aggódni, ugyanis vámpírráválásom óta most először ünnepelhettem a karácsonyt családi körben. És a várakozásnak megfelelően tökéletes volt, a családot az Esme által sütött finom fahéjas süti illata, amelyet az árvaház gyermekeinek készített. A díszeket addig együtt feldíszítettük, míg Carlisle a kórházban volt a délelőtt folyamán. Mikor minden a helyére került segítettünk Esmenek a sütik díszítésében, így mire mind elkészült, az egész konyhát színes cukor borította. Esme bár próbált szigorú anyaként mutatkozni, de alig telik pár pillanatba és nevetve nézi a színes cukor háborút. Miután az összes süti megsült mind mentünk öltözködni, amibe persze be volt kalkulálva, hogy nem olyan se perc alatt érünk a végére … De amikor mind elkészültünk és Carlisle is hazaért akkor kezdődött igazán a karácsony és az ajándékok átadása, amit persze a fiúk viccei tarkítottak. Ez volt életem talán legjobb karácsonya. Mindenem meg volt, amit sosem hittem, hogy valaha megkapok, egy szerető család, egy szerelem, a harmónia, barátság és törődés. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében. Persze nem bíztam el magam, tudtam, hogy nem lesz mindig minden ilyen tökéletes, de jól esett egy kis időre mindenről megfeledkezni és élvezni ezt a családi idillt, ami nekem eddig sosem adatott meg. De egyszer minden jónak vége szakad, vagy legalábbis alábbhagy a harmónia. Ugyanis már másnap sikerült a fiúknak összebalhézni valamin, amiből kisebb csetepaté is lett. De utána úgy bratyiztak tovább, mintha mi sem történt volna. Bár ez nem meglepő, mindig ilyenek. A karácsony nyugodt idillje után a szilveszter és az újév izgalmai teljes ellentétet képeztek. Mind izgatottan váruk az újévet. Én már jó ideje nem figyeltem különösebben az idő múlását körülöttem, hogy éppen mikor melyik év van … hisz már régóta vámpír vagyok, de most, most hogy alig egy hét van hátra az esküvőnkig, olyan őrültségek járunk a fejemben. Hogy mi lesz, ha elbotlom, amikor Edwardhoz tipegek, ami lássuk be a vámpírságommal szinte összeegyeztethetetlen. De a ruhát is féltettem, rettenetesen égő lenne, ha kiszabnám vagy rálépnék. Nehéz volt nem gondolni a hülyeségeimre. Az új év eljövetelével fogadalmakat tettem, amit eddig még sosem tettem. A napok olyan gyorsasággal mentek, mint még soha. A lánybúcsúmat már előre megbeszéltük, hogy tartunk egy csajos beszélgetős estét, de ehelyett egy bárba rángattak, ami tele volt alul öltözött emberekkel. Nem panaszkodtam, hisz nem először vagyok ilyen helyen, Las Vegas is hemzseg tőlük, amelyek mind az én engedélyemmel működnek … Bár az is igaz, hogy az odajáró emberek nem mindig jönnek ki élve. Ezért nem is éreztem magam kényelmetlenül a ennyi félmeztelen ember között. De szívesebben maradtam volna otthon a csajokkal kibeszélni mindent különféle szépítő pakolásokat felkenni, amik irtó viccesen néznek ki és teljesen hasztalanok. De nem panaszkodtam, hisz az éjszaka hosszú , bár kissé idegesítő volt, amikor elkezdtek ránk nyomulni, akkor már eléggé fárasztónak találtam az egészet.
- Nem megyünk haza? - kérdezem reménykedve. - Komolyan, ha tovább maradunk, akkor valakinek átharapom a torkát és ti azt nem szeretnétek …
- Engem nem zavarna. - súgja a fülembe egy hang amit egy milliárd közül is felismernék.
- Nocsak, te mit keresel itt? - vigyorgok Edwardra boldogan.
- Élvezem az utolsó agglegény éjszakám.
- Csak vigyázz mennyire élvezed. - nézek rá komolyan.
- Ma még azt tehetek, amit akarok. - ölti ki nyelvét játékosan.
- Csak vigyázz. - mondom figyelmeztetésképpen. - De ha már itt tartunk … - mosolyogtam rá játékosan és megragadtam az első félmeztelen férfit, aki a közelemben volt és kicsábítottam a bár hátsókijáratán. Persze nem akartam tőle a vérén kívül semmit, így nem is totojáztam, csak egy sötétebb zugba löktem és a nyakába mélyesztettem a fogaimat, hogy aztán édes vére forrón, kellemesen folyjon végig a torkomon. Majd szépen lassan alábbhagy a reszelős égető érzés a torkomban. A fájdalmas sikolyait elnyomtam a kezemmel, amit a szájára szorítottam és valószínűleg az erősen illuminált állapota is hozzájárult a dologhoz. Éreztem, ahogy a szíve egyre lassabban pumpálja számba a vérét. Az egyetlen dolog, ami megzavart, az az ajtónyitódása volt, de mindez alig két pillanatig tartott, ugyanis azonnal megéreztem Edward illatát. Épp ezért nem zavartattam magam, csak kiszívtam az utolsó csepp vérét is, majd hagytam a földre zuhanni az élettelen testet.
- Bocsi. - nézek Edwardra vállat vonva.
- Ugyan, engem nem zavar. - mosolyog nyugodtan, majd hirtelen elém suhan, hogy megcsókoljon. Még mindketten érezzük a számban az ember vérét, de nem zavar minket, csak csókoljuk egymást, míg a többiek meg nem zavarnak. De sajnos elég hamar megjelennek a többiek.
- Na de kérem! Az esküvő élőestjén nincsen ám etyepetye! - nevet fel Emmett.
- Jajj már, még bele se melegedtünk. - veszi Emmett viccét Edward.
- Én ebből ki szeretnék maradni … - emelem fel védekezően a kezem és egy búcsúcsókot nyomok Edward ajakira. - Csak okosan ám a nőkkel. - nézek rá komolyan.
- Úgy lesz. - mosolyog rám. - Holnap az oltár előtt várlak.
- Nem foglak eltéveszteni, ne aggódj. - vigyorgok rá.
- Nehéz is lenne. - nevet fel.
- Ugye most már haza megyünk? - nézek a lányokra.
- Ez minden vágyam. - sóhajt fel Esme megkönnyebbülten.
- Igen, menjünk. - bólint Rose, majd Alice-szel belém karolnak és izgatottan kezdenek el zümmögni arról, hogy milyen terveik vannak a az este hátralévő részében. Pakolások dumálások, illőolajok, gyertyák, minden ami kell. Végül reggel, úgy két órával az esküvő előtt elkezdtünk készülődni. Minden ami kell, haj, smink, fehérnemű, ruha, cipő … az előkészületek mindenre kiterjedtek, hogy a legjobb formámat nyújtsam ma. Bár az előkészületek alatt a negatív gondolatok elárasztottak, a „ mi lenne ha ...” kezdetű hosszú gondolatsorom csak nem akart abba maradni. De amikor elkezdődött a ceremónia hirtelen kiürültek a gondolataim, semmi nem maradt csak Edward és egy szebb élet reménye. Amikor felcsendült a lágy dallam és megpillantottam Edwardot az oltárnál egy jókora kő esett le a szívemről, de ez nem jelentett semmit, még mindig féltem, hogy talán még meggondolja magát. Ennek ellenére nem tette. A pap – az egyedüli emberi lény az esküvőnkön – végig mondta a megszokott szöveget. Amikor mindketten kimondtuk a boldogító igent, teljesen megkönnyebbültem. És bár ez volt életem legszebb pillanata, mégis úgy éreztem, hogy az egész készülődés és a pap hablatya alatt, hogy csak érjünk már a végére … de most már minden rendben lesz. Végül amikor a pap kimondta a záró szavakat, miszerint immár házas társak vagyunk és csókoljuk meg egymást. Úgy éreztem, hogy a boldogságtól ki tudnék ugrani a bőrömből. Főleg amikor a csókkal megpecsételtük az eskünket. A többiek tapssal fogadták a eskütételünket, de egyszer csak a taps hirtelen elhalt és más, fülsüketítően fenyegető taps csendült fel, mint a hiéna egy jó fogás után. A hideg futkos a hátamon. Edwarddal összekapcsolódik a tekintetünk, hisz egyikünknek sincs szüksége arra, hogy bemutassák a hívatlan vendégeket.